Jelentések a Mtkvari partjáról - napjaim Grúziában

Izrael

2010-06-01T15:56:00.010+04:00

A hétfő hajnalban az IDF és a Gázába 6 hajót küldő FGM között kitört fegyveres incidensnek legalább kilenc halálos áldozata van. Néhányan írtátok, hogy érdekelne Benneteket a véleményem a dologról, úgyhogy a moszkvai metrórobbantásokhoz hasonlóan most is elkalandozok Grúziából, mert a történet tényleg megér egy misét.

Mielőtt belemennék a részletekbe, egy fontos megjegyzést muszáj megtennem: bár nem vagyok elvakult Izrael-párti (legalábbis ismerek nálam sokkal elvakultabbakat, akikkel legalább annyi vitám van, mint az elvakult Izrael-ellenesekkel), tisztában vagyok vele, hogy Izrael számomra többet jelent, mint egyet a sok ország közül a térképen. Igyekszem objektív lenni, amikor Izraelről vagy az izraeli kormány lépéseinek megítéléséről van szó, de tudom, hogy sokak számára még így is elfogultnak tűnök vagy talán az is vagyok. Mindenesetre az én véleményem az általam ismert információk alapján az, amit itt leírtam. Örülök, ha érkeznek kommentek, annak is, ha vita van, de mindenkit kérek, hogy őrízze meg hidegvérét.

Miklósi Gábornak teljesen igaza van: aki ebben a pillanatban fekete-fehéren látja a dolgokat, az vagy teljesen hibbant, vagy mélyen elkötelezett valamelyik oldalon.

A blokád

A 2007-es választások során Gázában a Hamasz került hatalomra. A Fatahhoz tartozó tisztviselőket, milicistákat erőszakkal eltávolították, a néhány ezer fős keresztény közösség több tagját lemészárolták, könyvtárukat felrobbantották. A polgárháború szélére sodródott területet válaszul Egyiptom és Izrael közösen blokád alá vonta - ez a blokád van érvényben a mai napig. (Illetve friss hír, Egyiptom ideigelenesen megnyitotta a rafahi átkelőt.) A határon csak és kizárólag ellenőrzött segélyszállítmányok juthatnak át, semmi más nem. Egyiptom földalatti acélkerítést épít egy ideje a határ mentén, hogy a fegyvercsempészésre használt alagutak újjáépítését megakadályozza. A blokád és a gázai háború eredményeként a területen élő több, mint 1 millió ember rettenetesen nehéz körülmények között él. Egyiptom és Izrael is többször kijelentette, hogy amint a Palesztin Hatóság visszaszerzi az ellenőrzést a terület felett, feloldják a blokádot.

A blokád ellen több ország és szervezet tiltakozott az elmúlt években, ez alatt az idő alatt az FGM többször is megpróbálta "áttörni" a blokádot. Ez néhány alkalommal sikerült is, mert az izraeli hatóságok jobbnak látták, ha nem élezik ki a helyzetet az akkor még szoros szövetséges Törökországban bejegyzett IHH által gründolt szervezettel. Azóta viszont sok dolog megváltozott, nemcsak az izraeli-török kapcsolatok. Izrael ezúttal világossá tette: semmilyen körülmények között nem fogja engedélyezni semmilyen hajó átjutását a blokádon.

A blokád létrehozásának jogi hátteréről a San Remói egyezmény rendelkezik - angolul elérhető itt.

Ennek 98. §-a a következőt mondja: "Merchant vessels believed on reasonable grounds to be breaching a blockade may be captured. Merchant vessels which, after prior warning, clearly resist capture may be attacked."

Ennek a későbbiekben fontos szerepe lesz.

A Free Gaza Movement és (szerintem) valódi célja

A szervezet deklaráltan ürügyként használja fel a humanitárius segélyek eljuttatását arra a célra, hogy áttörje a blokádot (ld erről Berlin vonatkozó nyilatkozatait többek közt a BBC-n). Természetesen minden politikai és katonai döntést lehet kritizálni, támadni, elutasítani és ehhez megfelelő eszközöket is igénybe lehet venni a döntés megváltoztatása érdekében. Azt azonban látni kell, hogy itt egy távolról sem pártatlan szervezet ürügyként összekalapozott segélyszállítmányáról van szó. Nem véletlen, hogy egyetlen pártatlan nemzetközi szervezet sem próbálkozott soha semmi ilyesmivel.

A FGM alapvetően nem humanitárius, hanem politikai céljairól friss és egyértelmű bizonyítékok is vannak.
(És egy Al-Jazeera videó, angol felirattal, aminek különösen a végén lehet megdöbbenni. A Khaybar Khaybar skandálás egy kis falu nevét jelenti, ahol a VII. században zsidókat mészároltak le a muzulmánok. )
Egyrészt az izraeli hatóságok az incidenst napokkal, hetekkel megelőzően közölték, hogy nem fogják átengedni a blokádon a hajókat - ehhez a már hivatkozott egyezmény értelmében egyébként minden joguk meg is van. Felajánlották azonban, hogy Ashdodban fogadják a hajókat, az összes aktivista részvételével pedig eljuttatják átvizsgálás után az engedélyezett termékeket egy semleges szervezet (ENSZ/Vöröskereszt) járművein Gázába. Amennyiben a cél a segélyek célbajuttatása lett volna, minden bizonnyal élnek a lehetőséggel a szervezők. Az incidens közvetlen előzményeként az izraeli hadsereg ismét felajánlotta ezt a lehetőséget, amit kategorikusan elutasított az FGM.

[Gilad Shalit a Hamasz egyik poszterén]

A most 23 éves, 2006-ban elrabolt izraeli katonát, Gilad Shalitot Gázában tartja fogva a Hamasz. Állapotáról semmit nem lehet tudni. Vádat nem emeltek ellene. Szülei különböző (általában arab/muzulmán) szervezeteken keresztül tudnak esetlegesen üzenetet eljuttatni fiúkhoz, akiről legutoljára 2008 júniusában hallottak. A katona édesapja, aki egyébként többször próbált "közvetíteni" a palesztinok és az izraeliek között a gázai offenzíva alatt, azt kérte a szervezőktől, juttassanak el egy levelet a fiához. Az FGM megtagadta a kérést.

És a mai nap híre, hogy az események ellenére újabb két hajót indított útnak Gázába az FGM.

Csak egy percre tekintsünk el a konkrét felektől: normális dolognak tartod, hogy ilyen előzmények után, a már linkelt-hivatkozott nemzetközi egyezmény fényében újabb "humanitárius flotta" induljon útnak, előre kijelentve, hogy semmi esetre sem fogja rakományát más kikötőben kirakodni és szárazföldön, átvizsgálás után eljuttatni a célállomásra? Ez mutatja a legjobban, hogy itt nem humanitárius akcióról és nem "segélyaktivistákról" van szó. Hanem akkor kikről? Erről szól a következő rész.

Van itt két másik (elsőre talán nüansznyinak tűnő) dolog is az FGM-mel és az akcióval kapcsolatban, amit érdemes ismernünk.

Izrael hivatalosan terrorszervezetnek tekinti a Hamaszt. Lehet arról vitatkozni, hogy az-e (szerintem igen), de ez a helyzet jogi megítélésén semmit sem változtat. Az FGM és a mögötte álló szervezetek egy jó része más módokon (is) támogatja a Hamaszt, jogi értelemben tehát itt nem egy szimpla szervezet próbálja meg a blokádot áttörni, hanem a blokád alá vont szövetségese.

Az IHH (Insani Yardim Vakfi, nagyjából Nemzetközi Humanitárius Segélyszervezet) az egyik alapítója és egyik legjelentősebb részvevője a FGM-nek. A szervezetet a CIA 1996-ban hozta először összefüggésbe szélsőséges iszlamista- / iszlamista terrorszervezetekkel. Izrael két éve tartja nyilván terrorszervezetként az IHH-t, mivel közvetett és közvetlen módon is támogatja a Hamaszt - amit az IHH nem is tagad, sőt.
Bülent Yildirim, a szervezet elnöke előszeretettel mutatkozik ismert emberekkel.
Itt például Ismail Haniyével (jobbra), Gáza de facto vezetőjével mosolyog:

A másik kérdés, hogy vajon mit kerestek mindenféle fegyverek (képek itt) illetve emberélet kioltására alkalmas egyéb eszközök a segélyszállítmányt kísérő személyhajón, amit ugyebár előzetesen átvizsgáltak a török hatóságok.

Állításom az, hogy ha a FGM valóban a gázai övezetben élő emberek életének jobbítását tartotta volna fontosnak, akkor 1: nem médiahisztit generál, hanem minden erejét arra fordítja, hogy minél több adományt gyűjtsön össze, 2: elfogadja az izraeli hatóságok javaslatát és kiköt Ashdodban, ahonnan átvizsgálás után nemzetközi szervezetek zászlaja alatt az aktivisták elkísérhették volna a humanitárius szállítmányt, 3: az építőanyagok nem tartoznak a szűken értelmezett humanitárius segély kategóriájába, az izraeli hatóságok pedig nem engedélyezik ezek bevitelét Gázába. Ennek az az oka, hogy a Hamasz a korábban bejuttatott építőanyagokból nem lakóházakat, iskolákat, kórházakat épített, hanem saját védelmi rendszerét erősítette. Amennyiben a FGM építőanyaggal is szeretné segíteni a civil lakosságot, felajánlhatta volna, hogy azokat egy mindkét fél által elfogadott nemzetközi szervezetnek adják át, akik ellenőrzik annak felhasználását.
A FGM azonban, valódi céljából következően semmilyen együttműködési hajlandóságot nem mutatott eddigi tevékenysége alapján Izraellel. Politikai szervezet ezt természetesen nyugodt szívvel megteheti, de egy magát segélyszervezetnek nevező társaságtól ez megdöbbentő.

Bár nem értek vele egyet, de teljesen rendben van, hogy egyesek elutasítják a blokádot és a dologról ennyi a vélményük - értsd ezalatt, hogy nem mondják meg, hogyan lehetne megakadályozni másképpen a Hamasz fegyverkezését. Az azonban szerintem nincs rendben, hogy egy politikai(-katonai) akciót humanitárius misszióként próbálnak beállítani, majd amikor a kalkulálható harc lezajlik, hirtelen átvedlenek ismét ártatlan segélyaktivistákká.

Izrael válasza

Izrael úgy döntött, hogy néhány korábbi kivétellel szemben a konvojt nem engedi kikötni Gázában. Ebben sok minden közrejátszhatott, a korábban lefülelt segélyszállítmányként álcázott fegyverszállítmányoktól kezdve a fent leírtakig.

A Haaretz több cikkében is arról írt, hogy a döntés legitimitása erősen megkérdőjelezhető: az akcióról, pontosabban az egész ügy kezeléséről nem született hivatalos kormánydöntés, azt az ún. belső hetek, a legfontosabb 5 miniszter, a miniszterelnök és egy tárca nélküli miniszter hozta meg. Ez jogi szempontból kényes és fontos kérdés, nyilván a lefolytatandó vizsgálat erre is részletesen ki fog térni. Amennyiben az derül ki, hogy felhatalmazás nélkül adtak parancsot az akcióra, az akár az egész kormány bukását is eredményezheti.

Izrael nehéz helyzetben van a Hamasz hatalomátvétele óta. Egyfelől szembe kell néznie egy mindenre elszánt és magának mindent megengedő terrorszervezettel, az Irán által támogatott Hamasszal, másrészt nem alkalmazhat bármilyen eszközt vele szemben, a túszul ejtett gázai lakosság szenvedésének minimalizálása érdekében.
Ennek szellemében engedi a mindenkori izraeli kormány a blokád kezdete óta a segélyszállítmányok rendszeres eljutását Gázába. Ezen a linken meg lehet tekinteni, hogy pontosan hány tonna és milyen összetételű segélyt juttatott el az IDF Gázába, heti lebontásban.

Hogy pontosan mi történt a hajó fedélzetén, ma még kétséget kizáróan nem tudható. A megjelentek szinte kivétel nélkül az IDF felvételei, amiket ugyan hitelesnek tekintek, de nyilván a történet egyik felét láthatjuk csak rajtuk. Izrael azt állítja, hogy katonáit akkor támadták meg, amikor megérkeztek a hajó fedélzetére - kétségtelenül látszik mindez a kiadott felvételeken. A kérdés az, hogy ki lőtt először: a kommandósok vagy a hajón utazók közül néhányan. A kettő között nemcsak jogi szempontból van óriási különbség. Ha ugyanis bebizonyosodik, hogy az aktivisták támadták meg a katonákat, Törökország roppant kényes helyzetbe kerül és az egész FGM lehúzhatja a rolót. Ha viszont az derül ki, hogy a katonák kezdtek lövöldözni a fegyvertelen aktivistákra, az nem pusztán a nyugati közvélemény mérhetetlen felháborodását, de az elmúlt másfél napban többször emlegetett esetleges harmadik Intifada kitörését is jelenti. Emellett Izraelen belül is hatalmas károkat okozhat ez a verzió, az IDF tekintélyét könnyen lenullázhatja.

Izraelnek tehát nagyon komoly és megkérdőjelezhetetlen vizsgálatot kell lefolytatni az incidenssel kapcsolatban, ugyanis kétség sem férhet a majdani megállapítások igazságához.

Felmerül a kérdés, hogy mit csinálhatott volna másként Izrael? A blokádról véleményt alkotni nagyon nehéz kérdés. Ha nincs blokád, akkor a Hamasz egyszerűbben fegyverkezik, mint a jelenlegi körülmények között, ugyanakkor nem lehet azzal vádolni Izraelt, hogy humanitárius katasztrófát idéz elő a civil lakosság körében. A blokád kétségtelenül nehezíti a Hamasz fegyverutánpótlását és az öngyilkos merénylők beszivárágását Izraelbe, ugyanakkor egyszerre sújtja a civil lakosságot és ennek köszönhetően radikalizálja az ott élőket. Amikor Izrael egyoldalúan kivonult Gázából, benne volt a pakliban, hogy eluralkodik a káosz. Nem tudom, hogy a döntésben mennyire játszott szerepet az, hogy Izrael elmondhassa: "Lám-lám, tessék, teljesítettük a kérést, kivonultunk, tessék országot építeni. Hja, hogy egyedül nem megy? Hogy Izraelbe kell átjárni dolgozni? Hogy továbbra is izraeli pénzből és segélyből kell fenntartani az infrastruktúrát? Miről is beszélünk akkor tulajdonképpen?" A helyzet ugyanis mára teljesen abszurddá vált: adott de facto három, vagy két és fél ország: Gáza, Izrael és a Nyugati part. Gázában a Hamasz az úr, Ciszjordániában pedig a Palesztin Hatóság. Utóbbi kettő viszonya árnyalatnyival jobb csak a mindennapokban, mint az izraeli-gázai. Kölcsönösen nem ismerik el egymás kormányát, Abbasznak pedig semmi befolyása nincs arra, hogy mi történik Gázában. Az izraeli politika ennek megfelelően azt az utat járja, hogy míg fenntartja a blokádot Gázával szemben és nem hajlandó tárgyalni a Hamasszal, addig teljesen legitim partnernek tekinti Abbaszt. Ha ezzel valamiféle tartós és működőképes békét sikerülne elérniük, a Hamasz feltehetőleg elvesztené befolyását, mert az egyszerű emberek élni és nem mártírhalált halni akarnak. A dolog azonban elég nehézkesen halad, a mostani incidens pedig nyilván nem segíti a rendezést. A helyzet azonban mégiscsak az, hogy egy szabad ország úgy dönt, hogy hermetikusan lezárja határát egy másik országgal, amelyet véleménye szerint terroristák irányítanak. Lehet kétségbevonni ennek emberiességét, hatékonyságát, lehet vitatni, hogy ez kinek és mennyire ártalmas, ugyanakkor tény: egyszerre számonkérni azt Izraelen, hogy nem hajlandó elimserni a palesztinok önrendelkezéshez és saját államhoz való jogát és azt, hogy az önálló, Izraellel háborút folytató Gázát nem támogatja, számomra teljesen elfogadhatatlan. Vagy egyik, vagy másik.

A helyzet adott volt hétfő hajnalban, a blokád érvényben volt és Izrael elszánta magát, hogy nem tesz kivételt. Ehhez az én olvasatomban minden joga meg is volt. Jogi és politikai értelemben szerintem ezzel jó döntést hozott Izrael. Ha ugyanis nem volt módja megakadályozni a hajó elindulását, nem volt módja diszkreditálni az FGM küldetését (mondjuk beépített ügynökök segítségével lebuktatni a felfegyverzett pacifistákat), meg kellett akadályoznia, hogy a blokádot áttörjék. Ha ugyanis egy, a fent említett szervezetek által szervezett szállítmány bejut Gázába az izraeliek meghátrálása okán, akkor ezzel precedenst teremtenek arra, hogy újabb és újabb hajók lépjenek be Gázába, senki által nem ismert rakománnyal a fedélzetükön.

Izrael választhatott volna azonban más módszert is a hajók feltartóztatására, olyat, amiben még a kockázata sincs meg annak, hogy a hajó utasai közül bárki is megsérüljön. Azzal, hogy nem így döntöttek, szerintem súlyos hibát követtek el. Túl azon, hogy 9 ember halálát okozta az akció, nagyon súlyos károkat okozott Izraelnek nyugati szövetségeseinek részben kényszerből is született kemény reakciója. Míg főleg 2000 előtt a nyugati közvélemény jelentős része kifejezetten szimpatizált Izraellel, az mára teljesen megfordult, ezen pedig nagyon sokat rontott a hétfő hajnali támadás. A döntéshozóknak pontosan tisztában kellett (volna) lenniük azzal, hogy ebben a helyzetben nagy eséllyel harc alakul ki a hajón, aminek kimenetele megjósolhatatlan. Bár mint fent leírtam, szerintem jogi értelemben Izrael helyesen járt el a hajók feltartóztatásával, annak módja politikai amatőrizmusról árulkodik.

A tehcnika segítségével leállíthatták volna anélkül a hajó motorját, hogy meg kellett volna szállniuk a fedélzetet. A híradások szerint ezt azért vetették el, mert el akarták kerülni, hogy a hajó a semmi közepén ragadva ácsorogjon, több száz utassal a fedélzetén.

Elállhatta volna a a haditengerészet a hajó útját, így átdobva a labdát az FGM részére - vagy megtámad egy izraeli hadihajót (értsd: nekimegy) vagy feladja törvénysértő küldetését.

Elképzelhető lett volna az is, hogy még a kikötőben szabotálják a hajó(k) indulását.

A sor sokáig folytatható, azonban Izrael úgy döntött, hogy megpróbálja megvizsgálni a hajó rakományát. A véres konfliktus ekkor robbant ki, ennél többet nem tudunk biztosan állítani.

Hogyan tovább?

A reakciók nagyjából a szokásos minta szerint működtek. Az arab országok egyből elítélték a támadást és azonnali szankciókat követeltek. Az ENSZ BT hosszas tanakodás után kiadott egy nesze-semmi-fogd-meg-jól szöveget, aminek nincs kötelező érvénye. Az Unió sürgősséggel összehívta a külügyminisztereket, szerintem mire az önálló Palesztin Állam a Transparency korrupciós listájának első harmadába kerül, addigra talán a határozat szövegének bevezetőjével kapcsolatban konszenzus közeli állapotba kerülnek. Az Egyesült Államok óvatosan reagált a történtekre, ahogy tette azt meglepő módon Anglia is.

Ami új, az a török kormány borzasztó felelőtlen és rettenetesen veszélyes viselkedése.
Törökország NATO-tagként bejelentette, hogy a következő segélyflottát a török haditengerészet hajói fogják elkísérni Gázába. Nem tudjuk, hogy ez üres fenyegetés-e, de képzeljük el egy pillanatra, hogy ugyanez a történet úgy játszódik le, hogy az egyébként papíron még ma is szövetséges Törökország és Izrael súlyos fegyveres konfliktusba kerül. Amennyiben a NATO nem segíti ki Törökországot kérésének ellenére (az 5. cikkely alapján ha egy tagországot támadás ér, a többi tagországnak segítséget kell nyújtania a megtámadott félnek), utóbbi fel is mondhatja tagságát. Ha kisegíti, akkor szintén súlyos helyzet áll elő, nem is szeretném tovább boncolgatni, csupán felhívni a figyelmet erre is.

Izraelben forrnak az indulatok, az elmúlt évek háborúi után az izraelieknek mérhetetlenül elege van a rosszul előkészített akciókból, a hibás katonai-politikai döntésekből, a nemzetközi dorgálásból. Könnyen lehet, hogy a vizsgálat eredményétől függetlenül súlyos kormányválság alakul ki, a következmények pedig nehezen láthatóak.

Én az esetek döntő részében elvetem a fegyveres megoldást, mert azt gondolom, hogy ezt csak ultima ratioként lehet használni. Látjuk, hogy bár meg lehet nyerni egy háborút, a vesztes félben azonban ez olyan mély sebeket hagy, amiket rettentően lassan lehet begyógyítani. A cél pedig ebben az esetben pont az volna, hogy ezeket a sebeket begyógyítva a két nép békésen tudjon egymás mellett élni.

Ha tudnám, hogy mi "a megoldás" a helyzetre, akkor valószínűleg nem Tbilisziben ücsörögnék. Mindenesetre más utat járnék, mint amit a jelenlegi izraeli kormány követ.

A soft power ezekben az esetekben szerintem ezerszer célravezetőbb, mint a puszta erő alkalmazása. Súlyos pénzeket kellene beleölnie az izraeli kormánynak abba, hogy Ciszjordániában jelentősen segítse az életminőség javulását. Nevezhetnék ezt akár jóvátételnek is, lényegtelen: az a fontos, hogy az ott élő átlagemberek hozzáállását megváltoztassa. Ha ugyanis Izrael a felnövekvő generációnak nem a katonákat jelenti, hanem az iskolát, a felújított utakat, a csatornázást, a játszótereket, a mozikat, a munkahelyeket, akkor a Hamasz-féle elmebajra nem lesz fogadókészség. Hosszútávon ugyanis teljesen egyértelmű, hogy a jelenlegi ex-lex állapot fenntarthatatlan. Ahogy az sem elképzelhető, hogy Izrael valami szigetként lebegve függetleníti magát attól, ami Gázában vagy Ciszjordániában történik. Ezzel együtt viszont továbbra sem tehet engedményeket sem a Hamasznak, sem az őt támogató kormányoknak és szervezeteknek. Izraelnek, mint minden más szabad államnak ugyanis minden joga megvan ahhoz, hogy megvédje saját és állampolgárai életét, értkeit. A Hamasz pedig továbbra is legfőbb céljaként deklarálja Izrael elpusztítását. Egy ilyen szervezettel és támogatóival vajon mi a csudáról lehetne tárgyalni?

A történet tehát természetesen rettenetesen összetett és még annál is zavarosabb. Három dolgot kellene viszont azonnal elkezdeni:
1. Leállítani az újabb hajók elindítását Gázába
2. Lecsillapítani a kedélyeket Izraelben és Törökországban
3. Megkezdeni az incidens körülményeinek pontos kivizsgálását. Izrael az elmúlt évtizedek során számtalanszor bizonyította be, hogy képes objektív és nagyon súlyos megállapításokat tartalmazó vizsgálatok lefolytatására. Olyan hivatalos dokumentumok születtek és váltak mindenki számára szabadon elérhetővé az elmúlt években, amik a nyugati világban is elképzelhetetlenek.

Amikor még itteni viszonylatban is abszurd dolgok történnek

2010-05-31T17:54:00.009+04:00

[Ale, Aisa, Marzena és Lenka]

Szóval amikor hulla fáradtan, egész napos utazás után hazaértem múlt szombaton, szinte egyből beájultam az ágyba.

Olyan fél három lehetett, amikor Marzena, az egyik teljesen bolond de nagyon helyes lengyel csaj félig sírva, teljesen hisztérikusan szólt bele a telefonba: Andras, are you back? El nem tudtam képzelni, mi a pék történt, azt sem tudtam, hány óra van, hol vagyok és egyáltalán.
Pár perc után megértettem, hogy már úton is van értem egy taxi, szálljak be az útlevelemmel, mert két afrikait be kell hozni az országba, de ők nem beszélnek grúzul még annyit se, mint én, az afrikaiakkal pedig szintén nehezen megy a kommunikáció, mert ők meg franciául beszélnek.

Miért pont én, édes Istenem? De rendben, felkaptam a táskám, bevágtam az útlvelem és már dudált is a taxi. A reptérre totál készen megérkezve az fogadott, hogy Aisa (szintén lengyel) és Alessandro (nahát, olasz) egy üveg vodkával a kezükben gubbasztanak, egyik cigiről a másikra gyújtva. Kiderült, hogy a két elefántcsontparti srác valami vallási-hittérítő helyi NGO "küldöttei", akik az együttműködési lehetőségeket akarják feltérképezni és az ő szervezetüktől kértek ehhez segítséget. A problémák elég sokrétűek, kezdve onnan, hogy Jean-Jacquesnak három útlevele is van más-más névvel és ezt mutogatta is, egészen odáig, hogy vízuma viszont egyiknek sincs.

Aisa, Marzena, Sigita (lett), Giulia és Alessandro ugyanannál a tbiliszi ifjúsági szervezetnél dolgoznak rövidebb-hosszabb ideje. Biancával (a félig román, félig magyar kolozsvári lánnyal) mi heten adjuk az itteni külföldi fiatalok magját, ha para van, általában hozzánk fordulnak a többiek, mert mi régóta itt vagyunk/ismerjük az országot/beszéljük valamennyire a nyelvet/ismerünk egy csomó mindenkit. Az utóbbi időben ha nem is találkoztunk sokat, azért elég jóban lettünk. A vodka (amit itt természetesen úgy és annyiért lehet kapni, mint otthon egy félliteres ásványvízet) azért került elő, mert akkor már másfél órája eredménytelenül ücsörögtek és kilátás sem volt arra, hogy bevarászolják a hittérítőket Grúziába. Mit volt mit tenni, csatlakoztam hozzájuk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. (A reptéri kávé vodkával mixet nem ajánlom kipróbálásra sem.)

[Aisa és Ale a reptéren]

Végül úgy döntöttünk, hogy megpróbálok beszélni a határőrökkel, hátha jutunk valamire. A történet itt vált teljesen abszurddá, ugyanis sikerült rossz útlevelet elhoznom félálomban, benne az abkház vízummal. Miközben ennek örömére bekísértek a reptéri őrsre, annyit írtam Marzenának: "honey, we are in deep shit." El tudom képzelni, hogy milyen állapotban hívta fel Aisát és Alessandrot, akik kb 5 perc múlva velem együtt ücsörögtek és próbálták elmagyarázni, hogy ez nem is úgy van, az afrikaiakkal pedig aztán végképp minden rendben van. Végül kezdetleges grúz nyelvtudásommal, kézzel-lábban magyarázva megpróbáltam elmesélni, mi a véleményem Abkháziáról - te már olvastad itt korábban. Egy ponton felajánlottam, hogy nálam van a gépem, nézzük meg a képeket. Ez hatott, ahogy az is, hogy az évek során összegyűjtött helyi fontosemberek névjegyei is véletlenül előkerültek. Az egyik idősebb muki elővette a saját tárcáját és megmutatta a magyar nagykövet névjegyét is. A maradék vodkát testvériesen elosztva koccintottunk Grúziára, majd beengedtek arra a részre, ahol az érkező utasokat ellenőrzik.

Eva és Jean-Jacques kissé kicsavartam fetrengett a váróterem székein - három napot töltöttek az isztambuli reptéren, mert már ott sem stimmelt valami. Pontosabban semmi. JJ, ahogy Alessandro hívja és Eva egy árva garas nélkül vannak napok óta, kicsit éhesek is lehettek már azt hiszem. Elmagyaráztam a helyzetet a határőröknek, a grúz NGO vezetője telefonon pedig garanciát vállalt azért, hogy nem próbálnak meg illegálisan Európába jutni. (Elég érdekes a feltételezés is, meg a vállalás is.)

A 120 Laris vízumot megelőlegeztem nekik, két nappal később vissza is fizették. Visszafele Aisa ragaszkodott a nagy ijedtségre való tekintettel egy új üveg vodka beszerzésére - képzelheted, hogy szerencsétlen két srác két húzástól mennyire benyomott...

5 körül ismét az ágyamban voltam és akkor még nem sejtettem azt, hogy ez csak a kezdet volt...

Afrikai barátaink ugyanis másnap kissé pityókásan jelentek meg a lányok lakásán hajnali 4-kor. Történt ugyanis, hogy bulizni mentek a lányokkal, ahol nagyon elfáradtak és elkérték a kulcsot, hogy akkor most ők hazamennek. Hazatalálni még sikerült, de valamiért az ajtót már nem tudták kinyitni. Mit volt mit tenni, úgy látták jónak, ha hajnali négykor végigkopogtatják a 15 emeletes tbiliszi lakóházat. Szerinted? Szerencsétlen lakók azzal szembesültek, hogy az éjszaka közepén két nagyon részeg fekete (ennek csak azért van jelentősége, mert 99%, hogy még életükben nem találkoztak a külváros sokemeletes házában lakó nyugdíjas nénikék feketékkel) számukra érthetetlen nyelven lelkesen magyaráz valamit. Én úgy kerültem képbe, hogy miután mindenki kihívta a rendőrséget, a fiúk igazolták magukat, csak az én telefonom volt bekapcsolva azok közül, amiket a fiúk ismertek. Úgyhogy vasárnap hajnali fél ötkor ismét felkeltettek. A dolog végül megoldódott, mert mire a rendőrök kinyitották nekik az ajtót, megérkeztek a lányok is - reggelre pedig a tulaj, aki páros lábbal dobott ki mindenkit a lakásból...

Aztán a héten még számtalanszor mentünk a reptérre. Elköszöntünk Aisától, ahol mindenki sírt egy kicsit, illetve Aisa nagyon. (A grúz férfiak számára a sírás pont olyan természetes dolog, mint a nevetés.)

[Bianca és Guilia]

[Aisát vigasztalja a szintén síró Bianca - érted már miért nem akarom, hogy engem is kikísérjenek?:)]

Felszedtünk 3-4 alkalommal külföldieket is. (Ide meg azért kellett mennem, mert az első alkalommal eltűnt a taxis és nekem kellett taxit szereznem, utána meg lelkesek voltak, hogy milyen olcsó árat alkudtam le a sofőrnél, ezért legközelebb is nekem kellett intéznem. )

Aztán ma reggel kivittem Marzenát a reggeli géphez, hazamegy Krakkóba a papája szülinapjára.

[Marzena]

Miután fél tucatszor voltunk az elmúlt egy hétben a reptéren, a biztonsági őrök már mosolyogva köszöntöttek: dila mishvidobisa! (Jó reggelt, szó szerint békés reggelt.) Teljesen abszurd volt szinte mindegyik út (Marzena pl tegnap este elhagyta a repjegyét, végül elintéztük, hogy ez ne legyen baj, sőt, business classon utazott és a 4 kiló túlsúlyt sem kellett kifizetnie), mindegyiken történt valami, amit jobb lett volna kihagyni, dehát ez Grúzia, itt mindig történnek furcsa dolgok és aztán mégis minden mindig jóra fordul. Pont mint a mesében.:)

Utolsó, hosszú nap az örményeknél

2010-05-29T22:50:00.004+04:00

[további képek Örményországról itt, Karabakhról pedig itt.]

Agdam után persze egyből hazarohantam, letöltöttem a képeket, duplikáltam őket, ha lett volna internetem, szerintem el is küldöm valahova, nehogy eltűnjenek a képek. :)

Aztán elindultam múzeumozni. Emlékeztem arra, hogy 5 éve nagyon jót szórakoztam a Nemzeti Múzeumon. Hát, a hely nem sokat változott...

A múzeum ingyenes, egy nagyon kedves fiatal lány az angol kísérő, csak kicsit van bemagolás-érzése a beszédének. Van itt minden, ami egy ká-európai vidéki helytörténeti múzeumban szokás: jelentéktelen ókori pénzérmék, kő- és vaskori eszközök, népviselet, a környék élővilágának gipszből készült bemutatása. Ami mégis varázslatossá teszi a helyet, azok a kommentárok. Aki idáig ellátogat, megtudhatja például, hogy nemcsak a számítógépet és a színestévét, de az űrsiklót is egy karabakhi találta fel. Vitának nincs helye, a lány annyi kompromisszmot enged meg, hogy talán az illető nem volt karabakhi, de a felmenői mindenképp innen származtak. Az azeriekről egy szót szól: "the invented nation called Azeris" ezt-meg-azt hagyták az enyészetnek a Szovjetunió idejében.

Előbújik belőlem a kisördög és megkérdezem tőle, hogy szerinte mi értelme van Karabakh függetlenségének. Meglepődök: semmi, válaszolja. Szerinte csatlakozni kellett volna már rég az anyaországhoz (ő így mondja: Mother Armenia). A tárlatvezetés végén felhívja a figyelmemet, hogy nyílt két új múzeum is. Ülsz?

Az egyik a Halott Katonák Nemzeti Múzeuma. A másik pedig az Eltűnt Katonák Nemzeti Múzeuma. Elmebajból volt elég aznapra, túl sok kedvem nincs két múzeumot megnézni halott és eltűnt katonákról, de azért az előbbibe bekukkantok. Vezetés nincs, mondjuk minek is, képek mindenhol: született ekkor, meghalt (kb) ekkor, itt és itt. Vannak persze fegyverek, táskák, térképek, mindenféle személyes tárgyak, de engem valahogy ez nem tud megérinteni Agdam látványa után, az Eltűnt Katonák izéjét ezért kihagyom.

Az időközben brutál felhőszakadássá fejlődő nyári zápor ellenére elszaladok a postára. Itt ugyanis kiadnak saját bélyeget, nem is csúnyák és a képeslapok... Hát, minden pénzt megérnek. Küldtem is haza néhányat, mindig öröm hülye helyekről lapokat kapni, nem? :)

...

[Stepan szobra. A "kert" azt jelenti: aki épít]
Azért két vicces dolgot Karabakhból még elmesélek. Öt éve rendesen szívtunk, mert egyetlen automata se fogadta el a Visa kártyákat, csak MasterCardot és valami örmény izét. A tartalék dolláromat éltem fel, amire persze lehet mondani, hogy pont ezért van az embernél, de én azért nem így terveztem. Mindenesetre indulás előtt most direkt megkérdeztem a konzult Jerevánban, hogy van-e automata, ami elfogadja a Visa kártyákat. "Yes, of course, we have plenty of them!". Hát jó, akkor nem veszek ki egy csomó készpénzt, hogy aztán legyen miért idegeskedni.

Jere, mint kiderült, biztosra ment, nála volt elég Dram, hogy akár oda-vissza taxizzon egyedül Karabakhba. Nekem viszont első este ki kellett vennem pénzt a "plenty" automata közül valamelyikből.

Igen, nyilván, nem volt. Illetve igen, egy darab. Nagy nehezen megtaláltuk, meg is nyugodtunk mindketten. Előveszem a kártyám, bedugom a nyílásba, villan a képernyő, kiír valamit örményül és semmi. Se kártya, se pinkód kérés, se pénz, se semmi. Azért képzeld el, hogy mindez egy senki által el-nem-ismert ország nevenincs bankjának automatájánál történik. Ott álltunk Jerével, én éppen készültem puszta kézzel nekiesni az automatának, hogy kirimánkodjam belőle a kártyámat, amikor észrevettük, hogy a bank függönye meglibben. Bár a munkaidő már lejárt, szerencsére mégis dolgoztak még páran. Elmagyaráztam, hogy megette a kis genya a kártyámat, és ha pénzt nem is adnak, a kártyát mindenképpen kérem vissza. Gond egy szál se, pár perc múlva kiadja a gép a kártyát, a bank ügyvezetője vakarja a kobakját, nem érti, mi lehetett a baj, még kódot se kért. Próbáljam meg újra. A kód beírása közben atomvillanás, kártya sehol. Pár perc után újra megkapom a kártyát. Harmadjára már eljutunk a mennyit szeretnél kivenni kérdésig, amikoris hosszú gondolkodás után közli a gép, hogy not enough funds. Kizárt dolog - hacsak az előbbi két tranzakció során nem vették le az összes pénzemet. A muki ezzel befejezettnek tekinti a dolgot, de nem engedem, érzem, hogy lassan megoldódik a helyzet. Kisebb összeggel próbálkozom (40.000 helyett 20.000-rel) és lám-lám, működik! Újra bedugom, megint mondom neki, hogy 20.000, megint működik és bár nyerésben vagyok, többször nem próbálkozom, tudni kell megállni. Jere kuncog mellettem, mire a muki széttárja a karjait: "Ploha szputnyik!" Hát igen, még a műhold is szar...
[gender equality: a karabakhi nők a XX. század közepéig eltakarták szájukat, férfi jelenlétében nem szólalhattak meg, férjükkel is gyerekeiken keresztül kommunikáltak...]
A másik mókás történet a simkártyához kapcsolódik, mert természetesen az örmény kártyám mégsem működött, pedig Jerevánban a lány elvileg beállította, hogy használhassam Karabakhban. Tudtam, hogy ha hamarosan nem írok legalább a papának smst, a fél NATO engem fog keresni. Jere finn száma természetesen szintén nem működött, de hát logikus is, hogyan kötne roaming szerződést egy finn szolgáltató egy nemlétező ország nemlétező mobilszolgáltatójával?
A korábbi tiltást feloldva mostmár nem lehetetlen külföldieknek simkártyát szerválniuk a Karabakh Telecomnál (mottó: Always at reach! Aham, persze...). Nem lehetetlen, mert ha az ember "letétbe helyezi" az örmény simkártyáját, akkor megkapja a karabakhit. Így lett karabakhi számom - tényleg, aki kapott tőlem smst, elmondhatná, mi volt a számom, kiváncsi vagyok, hogy oldották meg az országkód után a helyzetet (azt ugyanis nem kétlem, hogy elsőre örménynek tűnt a szám). Az Always at reach! mögül hiányzott az apróbetűs rész (if applicable): Egyesek soha nem kapták meg az smseimet, másoktól meg nekem nem jött meg. És mint egy jó régi távolsági hívásnál, volt egy 3-4 mpes csúszás, ami az elején igen nehézkessé tette a papa megnyugtatását... :)

...

[a jereváni pályaudvar wcpapír árusa]

[rózsaszínben látják Jerevánt]

Másnap reggel korán keltem, minél hamarabb szerettem volna visszatérni Tbiliszibe. Stepanakertből elvileg 7-kor indul A marsurtka, de amikor fél nyolckor is hárman ücsörögtünk, inkább fogtunk egy taxit. A különbség 3000 dram, de egyrészt ezerszer kényelmesebb és gyorsabb, másrészt pedig azonnal indul. Koradélutánra Jerevánba értem,

[a jereváni vasútállomás közérthető tájékoztatója]

az utolsó Tbiliszibe induló marsrutkáig még volt pár óra, úgyhogy elnéztem Echmiadzinba.

Echmiadzin az örmény kereszténység vallási központja, sokan az örmény Vatikánnak is nevezik. Egy kis városka Jerevántól 10 percre, sok régi templommal, kolostorral - ahogy annak lennie kell(ene).

[a főtemplom kupolája]

[csak egy oszlopfő, de nekem nagyon tetszett]

Talán túl sokat vártam a dologtól, bár az is lehet, hogy a karabakhi templomok után nehéz lett volna szebbet látni, de csalódás volt. Tessék, képek alant.

Echmiadzinban fantasztikus kincseket őríznek, ezek megtekintéséhez viszont külön engedélyt kell kérni az egyháztól, ami legalább egy napot vesz igénybe - így sajnos nemcsak én, de most Te is lemaradsz erről, sajnálom.

A marsrutka késő este letett a Marjanishvili utca elején, boldogan slattyogtam haza Názihoz, aki éppen lefeküdni készült - most is volt nagy örömködés, kitárta karjait, kaptam megint puszit (grúz szokás szerint csak egyet): ghame misvidobisa semi bausebli - jó éjszakát gyermekem mondta és lefeküdt aludni.

Cigi és fogmosás után én is lefeküdtem aludni, majd pár óra múlva elkezdődött a legviccesebb és legelmebetegebb hetem Tbilisziben... De erről majd a következő postban. :)

Agdam

2010-05-23T18:17:00.008+04:00

[A note for English speakers: if you need information on how to get to Agdam, send me an e-mail to andras.lederer@gmail.com.]

Bevallom őszintén, erősen kételkedtem abban, hogy sikerül-e bejutnom.
5 évvel ezelőtt közel voltam hozzá, de háromszori sikertelen próbálkozás, aknamezőre tévedés és fegyverét rámszegező katonával való diskurálás után feladtam.
Mielőtt elindultam volna, igyekeztem a neten utánanézni, hogy azon keveseknek, akinek sikerült a mutatvány, mi volt a trükkje.

Több napnyi kutakodás után három embert találtam összesen, akinek sikerült és erről írt is valahol. A sikertelen történetek nem kecsegtettek semmi jóval: ha elkapnak, legjobb esetben egy pár órás elbeszélgetés és fényképtörlés után elengednek, rosszabb esetben kitoloncolnak, legrosszabb esetben eltölthetsz néhány napot a stepanakerti fogdában. Agdam ugyanis zárt katonai terület, a tűzszüneti vonal kellős közepén. Az egykor 150.000 fős várost az örmények a háború utolsó napjaiban porig rombolták, a lakosság jelentős részét elüldözték (itt ugyanis alig éltek örmények), aki nem volt hajlandó távozni, azt lemészárolták. A város a háború alatt tucatszor cserélt gazdát, a területén a mai napig több tízezerre teszik a fel-nem-robbant taposóaknákat. A város elvileg a senki földjén fekszik, néhány törvényenkívüli figurát leszámítva teljesen lakatlan. A tűzszüneti megállapodás értelmében egyik fél sem állomásoztathat katonákat itt, de lehet tudni, hogy a karabakhi hadsereg jelen van a városban, minden évben le is lőnek azeri orvlövészek néhány karabakhi katonát a városban. (Jellemző az állapotokra, hogy a lakosság közel 20%-a tagja a sorozott hadseregnek. Minden ötödik ember...)

A területre azonban nemcsak a fentiek miatt nem lehet bemenni. A modern örmény nemzettudat érthetően meghatározó része az ellenük elkövetett népírtás. A karabakhi függetlenségi harcokat a bakuban elkövetett örményellenes atrocitásokkal magyarázzák; azt állítják, hogy az azeriek tudatosan rombolták-rombolják az örmény kultúra remekműveit országszerte, hogy a békés keresztény lakosságot el (akarták) üldözni. Ebbe a képbe nehezen illeszthető bele mindaz, amit Agdam jelent. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tud a külvilág.

Nelsonról tudtam, hogy nincs az a pénz, amiért segítene bejutni. Egyrészt veszélyes ránézve is, másrészt a fenti okok miatt nem akarja, hogy bárki lássa a pusztítást. Ráadásul 5 éve emlékszem, megkértük, hogy vigyen be, kategórikusan nemet mondott, ahogy két másik helyi is, akivel akkor megimserkedtünk. Két tervem volt: egyrészt találtam egy örmény oldalt, ahol egy szót sem írnak arról, hogy nem lehet bemenni Agdamba, ezt kinyomtattam, hogy ha arra kerülne a sor, megmutassam a katonáknak: én nem is tudtam, hogy ezmiez. Azt gondoltam, hogy a legrosszabb esetben elindulok gyalog Askeránból, ami Agdamtól 5 kmre fekszik és volt engedélyem meglátogatni. A másik az volt, hogy megpróbálok fogni egy helyi sofőrt, aki bevisz. Utóbbi leírva jól hangzik, de ez nagyjából olyan, mintha egy iránit kérnék meg, hogy ugyan, mutassa már meg, hol vannak a földalatti atomlétesítmények. Jobb esetben nemet mond, rosszabb esetben bemutat a rendőröknek. Ezt az opciót végül ejtettem, mert fél óra keresgélés után sem találtam olyan embert, akitől meg mertem volna kérdezni, mennyiért vinne el.

Stepanakertben fogtam egy taxit, amivel elmentem Askeránig. A faluból tudtam, hogy melyik úton kell elindulnom Agdam felé, úgyhogy vettem egy vízet meg két doboz cigit és nekivágtam az útnak. Nagyjából félúton találkoztam egy fiatal pásztorral, aki kérdezte, hogy hova megyek. Játszottam a hülyét, mondtam, hogy Agdamon át Martakertbe (kb 50 km), de sajnos nincs marsrutka, taxira meg nincs pénzem. Miután tisztáztuk, hogy magyar vagyok, felajánlotta, hogy elkísér a város határáig, ott ugyanis már felszedték az aknákat és az ottani friss füvön legelteti a teheneit. A dolog azért volt jó, mert időközben megjelentek a katonai teherautók és féltem, hogy előbb-utóbb valamelyik értelemszerűen megkérdezi, hogy mi a retket keresek én ott, náluk pedig azt hiszem ez a sétafika Martakertig sztori elég gyenge lett volna. Armen különösen akkor jött jól, amikor az egyik dzsip leállt mellettünk és igazoltatott. Jól értettem a kérdést, hogy hova akarok menni, de jobbnak láttam, ha azt játszom, hogy nem értek semmit. Armen segítőkész volt, nem tudom mit mondott örményül, de Agdamról egy szót sem ejtett és átkarolt - talán azt mondta, hogy a barátja vagyok, fene tudja. Megnézte mégegyszer a papírjaimat a katona, váltott pár kedves szót Armennel, majd visszaült és továbbhajtott. Shnorhakalutyun, mondtam örményül a köszönömöt Armennek, az első akadályon túljutottam.
Elkezdtek feltűnni az első házak, amikor egy fehér zsiguli lassított le mellettem.
Nver Armen testvére, aki ebédet hozott. Megkérdezte, hogy én mégis mi a fenét lófrálok itt, amire Armen a világ legtermészetesebb módján rávágta oroszul, hogy én is értsem: Agdamba megy. Nver leállította a motort, kiszállt, kezet nyújtott és bemutatkozott. Megkérdezte, van-e nálam fényképezőgép. Amikor megmutattam neki, azt mondta, bevisz, de a testvéréről készült képeket töröljem ki és róla sem csinálhatok képeket. Bevallom, az izgalomtól elkezdett remegni a kezem: reggel óta azt gondoltam, hogy oltári szívás lesz az egészből, elképzeltem, ahogy ücsörgök valami rothadó zöldrefestett szobában a stepanakerti rendőrségen, miközben apám halálra idegesíti magát. Ehhez képest most esélyes lett, hogy sikerül az, ami 5 éve nem és ami olyan sokaknak nem sikerült eddig. Örültem.

Nver azért volt segítőkész, mert Agdamban született, '83-ban. Azeri apját megölték az örmények, mert nem akarta elhagyni a házát, de akkor már ő, örmény édesanyja és testvére Stepanakertben
várták a háború végét. Szeretné, ha más is látná, ami itt történt, ilyen egyszerű. Azt mondta, hogy mindenképpen találkozni fogunk katonákkal, akik igazoltatnak majd, de ne aggódjak, ő majd mindent elintéz. A fedősztorija óriási volt: örmény az anyám, aki innen származik és az ő anyjának gyerekkori barátja. A történet egyszerű, egész hihető (főleg figyelembevéve a haj- és bőrszínemet) és emberi. Ezzel az megoldódott, hogy bejussak, de fényképezni persze ettől még továbbra sem lehetett. Mivel az igazoltatások alkalmával a kocsit is átvizsgálták, ezért az sem volt működőképes, hogy pusztán berakjuk a kesztyűtartóba a gépet - végül az ő táskájában kötött ki, amit a kézifékre rakott, így bármikor ki-be tehettem, attól függően, hogy voltak-e a környéken pásztázó szempárok.

Olyan "utcákon" mentünk, ahol nem voltak katonák, de a város egyetlen intakt épületéhez így is át kellett jutni az ideiglenes katonai bázison. Nver jobbnak látta, ha kettéválunk. Kirakott "pár sarokra" a mecsettől, azt mondta, hogy sétáljak el a mecsetig a házak között, ő meg egyedül átmegy kocsival a bázison. A dolog nagyon nem tetszett, de nem volt mit tenni, Nver biztos volt benne ugyanis, hogy a parancsnok gutaütést kap, ha megtudja, hogy egy külföldi ott bóklászik, akárki is volt az anyja.
Mire átsétáltam a házak között (remélve, hogy nem lépek semmi olyanra, amire nagyon nem kéne), Nver is átért.
A helyiek egy időben gyakran jártak a romok közé építőanyagot bontani, az ő fedősztorija ez volt.

A kilátás a minaret tetejéről hátborzongató volt.

A videón a kilátás látszik a minaret csúcsából:

A leírások alapján a mecsetig lehet "biztonságosan" elmenni, utána ugyanis a de facto azeri határig aknamező terül el. Nver indulni akart, nekem is kezdett émelyegni a gyomrom a látványtól. Jókor tettük, mert mire beültünk az autóba, megjelent egy teherautónyi katona, akik kiabáltak valami Nvernek, aki rátaposott a pedálra, a fejemet pedig lelökte a lábam közé. Kiáltozás, lövések - mindenféle ellenőrzés nélkül jutottunk át a bázis ellenörzőpontján. Ismét "pár sarokra" onnan Nver lelassított és leállította a motort. Kért egy cigit és elkezdett nevetni. Aztán én is. Azt mondta, hogy elég gyakoriak a lövöldözések a határon, de néha nincsenek is "támadók", csupán valami szerencsétlen állat lép aknára miközben békésen legelészik - de ezt persze nem tudják, ezért ilyenkor egyből megérkezik egy csapat katona és lövöldöznek a semmibe, mert ők is csak emberek és pont annyira csinálják össze magukat, mint Nver vagy én.

Összesen 4 igazoltatáson estünk át gond nélkül, sőt, a végén a katonák még közös fotót is akartak...
Kellett némi bátorság ahhoz, hogy megtaláljon a szerencse, de végül sikerült.

Kivételesen azt kérem, hogy a képeket forrásmegjelöléssel használd fel. A többi képet pedig felajánlottam a Hírszerzőnek, "megmenekülésük" örömére, vagy ott, vagy a Facebookon láthatod majd őket.

Susi, Gandzaszar, Dadivank

2010-05-23T16:31:00.009+04:00

Reggel elindultunk Susiba, a fővárostól 10 kmre fekvő városba.

Susi egykor Tbiliszi mellett a másik nagy kulturális központja volt a Kaukázusnak, együtt éltek itt örmények, kurdok, azeriek, görögök, orosz zsidók. A városban számtalan templom, mecset és egy zsinagóga is volt, mára mindebből nem sok maradt.

A kegyetlen és rendkívül véres háború egyik legfontosabb helyszíne Susi volt. Az egykor 40.000-es, ma mindössze 20 ezres város ugyanis egy Stepanakert fölé magasodó hegy tetején fekszik, az azeri csapatok két évig innen lőtték a fővárost. Susi védelmének irányitója az a Shamil Basayev volt, akit korábban az oroszok vetettek be a grúz-abkház háborúban, majd a karabakhi háborúból hazatérve az egyik leghírhedtebb csecsen hadvezér lett - az oroszokkal szemben természetesen.

[az egyik mecset]

A karabakhi katonák végül egy bravúros sziklamászás keretében elfoglalták a várost, ezután nem sokkal pedig az azeriek tűzszünetet kértek és a háború véget ért.
Az örmények leromboltak minden azeri házat, a többiek pedig még a háború elején elmenekültek.

[A képen jól látszik, hogy az alsó szinten laknak, a felsőn nem. És így néz ki minden ház.]

A városban azóta szinte megállt az élet. Ugyan felújították a főtéren a templomot és három iskolát is, de a városban nem történik semmi. Munka nincs, romok és a szebb múltat idéző feliratok annál inkább.

[a felújított templom, az ország vallási központja]
[egy másik mecset kívülről]

[és belülről]

Susiból északra indultunk, Gandzaszarba, útközben azért megálltunk Karabakh jelképénél: Patik és Tatik szobra, vagy ahogy a helyiek hívják "Mi és a hegyeink". Azt hivatott jelképezni, hogy mélyen a hegyekben gyökerezik a karabakhi nép és hiába próbálják meg eltüntetni őket, újra kisarjadnak. Elég beteg elképzelés, főleg annak fényében, hogy végül az azerieket tüntették el az örmények és nem fordívta. Whatever.

[útközben. Nem véletlenül Hegyi-Karabakh Hegyi-Karabakh]

Gandzasar 1216 és 1266 között épült egy hegytetőn. A kolostor teljesen épen vészelte át az évszázadokat, az egyik legrégebbi intakt örmény templom a világon. Ezen a honlapon túl azon, hogy sok érdekes infóval találkozhat az ember, ízelítőt kapsz az örmény történelemszemléletről is, ami önmagában megéri.

[mesés a templom belseje is, ami 800 éve Karabakh, vagy ahogy a helyiek gyakran nevezik, Artsakh egyik vallási központja]

Az út nagyjából eddig volt felújítva, innen elég kalandos volt eljutni a Karabakh észak-nyugati végén fekvő vadregényes helyre, Dadivankba. Útközben azért itt megkértem Nelsont, hogy álljunk meg egy pillanatra.
Ezt a valamit egy orosz valaki művelte. Úgyse találod ki, mi a neve a "szállodának": Titanic.

[ööö... izé]

[mártózunk egyet?]

Azóta utánakerestem a helynek, egy lengyel csaj beszámolója szerint ingyen lehet itt lakni, mert úgyis veszteséges az egész, az orosz ismeretlen pedig nagyon szereti Karabakhot, úgyhogy nem zavarja. A beszámolóból az is kiderül, hogy van az első emeleten egy kínai étterem, amiben három echte kínai dolgozik. Csudijó lehet.

A háború nyomait még mindig nem sikerült teljesen eltakarítani:

[Dadivank látképe]

Dadivank helyén az első fatemplom a második század végén épült, az első kőtemplom, aminek egy része ma is áll, a 800-as évek elején. A ma látható komplexum a XI. században épült fel, azóta lényegében változatlan. Mindez a semmi kellős közepén.

[a mauzóleum tornya, ahol Artsakh első két hercege nyugszik]

[a főtemplom (épült a X. század elején), aminek oltára alatt 3 éve feltárták St. Dadi sírját]

[az egykori szeminárium bejárata]

Dadivankból visszaindultunk Stepanakertbe, mert kezdett esteledni és eleredt az eső. Bár Nelson a Nivával csodákra képes, ezeken az utakon szakadó esőben közlekedni valahol az életveszélyes és a lehetetlen között van. Martakert mellett egy kis bódénál ettünk valamit, isteni volt. Szegény Jere vega, ami a világnak ezen a részén nem túl egyszerű.
Egyrészt nem nagyon értik az emberek, hogy mi ez, másrészt itt még a zöldséglevesbe is tesznek egy-két zsíros húsdarabot, "csak a zíze miatt". Végül került némi főtt tojás, padlizsán és kecskesajt, mi meg saslikoztunk Nelzonnal. A kávénál elővett a kabátzsebéből egy kis levélkét meg ezt a két képet. Elképesztő...

[Nelzon, a belga muki, a Niva és Andris, 5 éve.]

[szerintem nagyon kemény az egész... :)]

Este elmentünk enni-inni Jerével. Azért szeretek egyedül utazni, mert vannak dolgok, amiket mások egyáltalán nem akarnak megnézni, én viszont mindenképpen. Máskor meg engem untat halálosan az, ami mást tűzbe hoz. Az utazás önmagában élmény, amit persze jó lenne olyasvalakivel megosztani, aki szintén értékeli és szereti ezt, de ha nincs ilyen (és most nincs), akkor kényszerből tuti nem szegődök valaki mellé. Jerével viszont nagyon jól kijöttünk, egyáltalán nem bánom, hogy együtt nyomtuk végig a napot.

Üdvözöljük Karabakhban!

2010-05-23T15:14:00.003+04:00

[még választást is tartanak]

Reggel elindultam a tréning délelőtti (részemről záró) etapját megtartani, az volt a tervem, hogy utána egyből indulok Karabakhba – úgy emlékeztem, hogy az út 6-7 óra, a tök kihalt “fővárosba”, Stepanakertbe sötétedés után megérkezni annyira nem klassz ötlet.

9 helyett fél tízkor tudtuk elkezdeni, a pontosság itt sem erősségük az embereknek. Mivel a csapat többsége számára nem volt teljesen újdonság a Facebook, ezért viszonylag gyorsan haladtunk a a próbaoldalak elkészítésével, ráadásul mivel a résztvevők nem politikusok, hanem NGOk munkatársai voltak, a Grúziában jelentős hangsúlyt kapó negatív kampányelemek itt teljesen hiányoztak a kivánságlistáról. 1 után már a marsrutkán döcögtem Stepanakertbe.

A marsrutkán rajtam kívül két külföldi is volt, igazi főszezon lehet most Karabakhban... :) Jere, a mókás finn tolmács, aki elég sok nyelven beszél, de oroszul pont annyira, mint én és egy lengyel lány, aki valami EU-programban dolgozott előző napig Örményországban és hazaindulása előtt, most, hogy már nem EU-alkalmazott, el akart nézni Karabakhba.

A lány az anyósülésen, mi ketten Jerével hátul ültünk. A beszélgetés közben felvetettem, hogy ha gondolja, bérelhetnénk együtt sofőrt, mert az jóval olcsóbb, máshogy pedig képtelenség közlekedni Karabakhban. Az emberek ugyanis annyira szegények és annyira nincs munkájuk, hogy nem nagyon utazgatnak marsrutkán még egyik településről a másikra sem. Akinek elintéznivalója akad, az lovon, csacsin, vagy a szomszéd zsiguliján közlekedik. Jere mondta, hogy a követségen a nő adott neki egy számot egy sofőrhöz, egy napra 100.000 Dram (kb 60 ezer Forint) és ez a muki tud szállást is szerezni, ami 5 évvel ezelőtt tényleg elég nehéznek tűnt. Én sokalltam az árat, eszembe jutott Nelson, a volt szovjet katona, akinek a Nivájával 5 éve bejártuk két társammal (Lars-szal, a norvég nyelvésszel és egy belga mukival, akinek már nem emlékszem a nevére, a belga zöld pártnál dolgozott) az országot 100 dollárból - három felé osztva.

[Stepanakert - narancs zsiguli, piros zsiguli, sárga zsiguli, fehér zsiguli, volga és társaik]

Jerével jóban lettünk, úgyhogy úgy döntöttünk, megpróbálunk együtt szállást és sofőrt szerezni és bejutni Agdamba. Trükkös voltam a követségen, tanultam az öt évvel ezelőtti utazásból és az Accreditation Card nevű papírra, amin fel kell sorolni a meglátogatni szándékozott településeket, jól körbelőttem Agdamot, hogy minél közelebb tudjak kerülni hozzá. Jere ennél európaibb volt, nem kamuzott be tök érdektelen húszfős falvakat meg két kőből álló várromokat, de bízott abban, hogy valahogy neki is sikerül majd.

A lengyel lány édes pofa volt, azt mondta, hogy besétál majd a "Külügyminisztériumba" és engedélyt kér... :)

Öt év alatt elképesztő változások történtek: az All Hayastan Fund, az örmény diaszpóra alapítványa (Hayastan Örményország örményül) több száz millió dollárnyi pénzt juttatott Karabakhba, amiből felújították az elég súlyos állapotban lévő utakat, iskolákat, templomokat építettek és hoztak rendbe. Stepanakertben (ő volna a főváros) öt éve kettő darab helyre lehetett beülni, az egyik egy kék neonfényes pizzázó volt, a másik pedig egy 15 éve épülő szálloda alagsorában lévő bár. Slussz. Ehhez képest most a főutcán sorra kis boltok, kávézók sorakoztak, volt közvilágítás és felújítottak egy sor épületet.

Amikor leszálltunk a marsrutkáról, alig akartam hinni a szememnek. Velem szemben a padon ott ült Nelson. Ő is egyből megismert, teljesen ledöbbent, "Andrey, Barev! Barev dzesz!" kiáltozta és átölelt. Jere döbbenten állt mellettem, nem értette, hogy mi a fene folyik itt. Miután túlestünk a bemutatkozáson, Nelson Nivájába pattantunk (semmit sem változott) és elkocsikáztunk Ivánhoz, akinél 5000 Dramért aludhattunk éjszakánként. Megbeszéltük Nelsonnal, hogy másnap reggel 9-kor indulunk, az egész napos út 40.000 Dram lesz - kb 10.000 Forint fejenként.

A tálib, a tréning és egy kis hajnali Jereván

2010-05-18T19:25:00.014+04:00

Tegnap kicsit húzósan ugyan, de elcsíptem a jereváni vonatot Tbilisziben.
Mókás a dolog, ütemes menetrend grúz módra: minden páratlan nap indul vonat és minden páros nap érkezik egy. Hogy mi történik a 31 napos hónapok végén, azt majd megkérdezem, ha visszaértem, bár ismerve őket, szerintem semmi: olyankor egymás után kétszer is indul vonat... :) (Tudom, Jankó, nyilván nem.)

A jegy kemény 27 Lariba került - ez másodosztály, de mivel fogalmam sem volt, hogy gondolták, hogy a légvonalban 170, közúton 250 kmes távot 13 óra alatt teszi meg (az időeltolódás miatt 13, nem 14) a vonat, jobbnak láttam némi luxusra befizetni. Megérte, a harmadosztály ugyanis dugig volt tömve cuccokkal (emberke kevés volt), a fapriccseken kalandos lehet 13 órát ülni/feküdni.

Felszállás után az örmény kalauz, aki végig meglepően kedves, barátságos és udvarias volt, elvette a jegyet, úgyhogy arról sajnos nem tudtam Jankó képet csinálni, de ollóval vágta ki a néni a pénztárban az adatokat (dátum, fizetett Lari, osztály, ágyszám) és szép kék golyóstollal töltötte ki a megfelelő részeket, úgyhogy (ha máshonnan nem) a Moszkva térből ismert trükköt itt még bőven lehet alkalmazni.

[ez volt az enyém]

[ez meg a szembejövő]

Másodosztályon nem voltunk sokan, aminek örültem, egészen addig, ameddig rám nem talált John, a kissé rejtélyes brit állampolgár. John rámakaszkodott, mivel más nem beszélt angolul, ő pedig "csak" angolul, farsziul, arabul, urduul és pastuul tudott, ugyanis a pakisztáni-afgán határon, egy kis faluban született. John úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy a négyágyas kupéban egyedül aludjak, inkább beszélgetünk egy jót Jerevánig. Az elején még kifejezetten örültem is neki, soha életemben nem beszélgettem még pakisztáni születésű pastuval.

Aztán ahogy haladt előre a beszélgetés, egyre furcsább lett az egész és kezdtem rosszul érezni magam. John ugyanis amellett, hogy békés, de kissé zavaros figurának tűnt (látja a belőlem áradó pozitív energiát), a beszélgetés egy pontján kifejtette, hogy az emberiség szempontjából milyen isteni volt a Bamijani Buddhák felrobbantása.
(Mert ezzel közelebb kerültünk ahhoz, hogy mindannyian élvezhessük az Ő szeretetét - gondolom nem Buddhára gondolt.) Ekkor mentem ki először rágyújtani, utána ez még többször megismétlődött, például amikor elmagyarázta, hogy a legnagyobb szégyen egy pastu számára, ha hátulról vagy oldalról kapja a lövést vagy ha egyszerűen elvérzik. A beszélgetés egyik pontján még éltek a szülei, de Birminghamban, a vége felé azt mondta, hogy meghaltak és csak ő maradt. Azt is mondta, hogy apja még a szovjetek ellen harcolt Afganisztánban. Ki nem találod hova ment éppen: pontosan, az afgán-pakisztáni határra, a szülőfalujába. Tavaly vett egy autót Londonban, azzal már levezetett Kabulig, ott egy barátja vigyáz rá azóta. Hogy mit csinál Londonban? Semmit, legalábbis ezt válaszolta.

[utastársam, John, miután lealkudtam a taxiját a Tabrizba menő buszhoz]

Azt nem akartam megkérdezni, mégis miből utazza be a fél világot kétszer is. Azzal zártuk a beszélgetést (pontosabban én ezután alvást színleltem), hogy valami hatalmas businessbe kezd, vesz valamit ott olcsón (nem árulta el mit, de előtte részletesen elmesélte, melyik régióban mennyiért lehet egy kiló hasist venni), amit elad majd drágán Londonban. Hurrá.

[így néz ki Jereván pirkadatkor]

A vonat - bár azért 3-4 órát aludtam - szerintem megállni nem állt meg sehol, pusztán ennyi ideig tartott végigdöcögnie az utat. Hajnali hatkor megérkezni egy kaukázusi városba kb annyira jó móka, mint falun hajnali kettőkor szállást találni. Bár Jereván lakóinak köszönhetően nagyon más, mint Tbiliszi, ebben kétségtelenül hasonlítanak egymásra az örmények és a grúzok: 9 előtt itt hétköznap sem történik semmi, esetleg elkezdik elvinni a szemetet.

[v.ö. a szukhumi pályaudvarról készült képpel]

(Utóbbi egyébként üdítő újdonság, öt éve szó szerint bokáig gázoltam a dzsuvában város-szerte, most viszont tisztább Jereván, mint egy nyugati nagyváros.)

[kezd felkelni a Nap]

Besétáltam a főtérre, arra gondoltam, hogy mivel az én részem a tréningből csak délután lesz, hát reggel-délelőtt körbenézek, fotózgatok és persze elintézem a karabakhi vízumot. Útközben beszereztem egy örmény simkártyát is, működik, karabakhban is, isteni.

[a jereváni rádió messziről]

[a Hanrapetutyan Hraparak (Jereván főtere) egyik épülete, a kapun át az Ararát látszik]

[a Hanrapetutyanon található Külügyminiszérium homlokzata]
[az óratorony, természetesen rózsaszín tufából, mint Jerevánban minden.]

A Kaszkádról már írtam egy korábbi bejegyzésben, mindenkit megnyugtatok, a lépcsősor változatlanul a semmibe vezet, a 2008-ra ígért múzeum alapjai pont úgy néznek ki, mint 2005 augusztusában, amikor utoljára itt jártam.

[Le Corbusier kockái máshogy néznek ki azt hiszem]

Egy hatalmas különbség volt: látszott az Ararát!
Az időjárási (és légszennyezettségi) viszonyok miatt ugyanis manapság ez csak ritkán történik meg, délutánra sajnos el is tűnt a szmog-, por- és sima felhők mögött a két hegycsúcs.

[a Kaszkád odakintről]
[és odabentről]

[és odaföntről]

[cica és dundibéla]

[a legfelső szint installációi - mintha egy kimaradt jelenet lenne Tanita Cathedral Songjából]

[és ha felsétálsz, vár Rád. Megéri, nem?

A Kaszkád után felsétáltam a "karabakhi követségre", ahonnan eltűnt az öt éve még ott dolgozó elképesztően morcos és mégannyira szovjetebb 60 éves ügyintéző, aki úgy tudott kérdezni, nézni és jelentőségteljesen hallgatni, hogy az ember már ettől összecsinálta magát. Helyette angolul beszélő, kifejezetten barátságos középkorú nő ült az asztal mögött, látsztott, hogy nem szórakozni akar velem.

[a követség RÓZSASZÍN épülete]

Tuti accreditation cardot rittyentett nekem (mert a vízum nem elég, az ember kap egy cetlit is arról, hogy egészen pontosan hova mehet országon belül), csak Agdamot nem írta rá, de oda ne is menjek - tette hozzá határozottan. (Értem én, hogy nem akarják, hogy oda bárki is betegye a lábát, Agdam "beceneve" ugyanis Azerbajdzsán Hirosimája, csak itt nem amerikaiak pusztítottak el egy japán várost, hanem örmények egy azerit, igaz, atombomba nélkül.) A legutóbbi alkalommal ellentétben, amikor nagy nehezen ugyan megkaptam a vízumot, de két nap ügyintézési időt kért a már említett hölgy, most konkrétan 10 percet kellett várjak. Szép lett, majd lefényképezem.

A karabakhi követségről elsétáltam a Tsitsernakaberdbe, az örmény népírtás múzeumába. Ami különösen megrázó és döbbenetes volt számomra, hogy a korabeli szövetséges országok újságjai folyamatosan címlapon hozták az eseményeket - a holokauszttal ellentétben tehát szó szerint mindenki tisztában volt azzal az első pillanattól fogva, hogy itt az örmények szisztematikus legyilkolása zajlik, mégis, éveken át szinte semmit nem tettek.

A múzeum egyébként elég kicsi, néhány tárló (örmény, orosz, francia és angol fordítással), tucatnyi kinagyított hátborzongató fénykép
[két főpap levágott feje egy leterített asztalon, mögöttük öt török tiszt állva vigyorog]
és modern karcok és festmények számomra ismeretlen alkotóktól a témával kapcsolatban. A múzeumhoz tartozik egy kis park, ahol a hangszórókból halkan, de hallhatóan örmény sírató szól - a park fáit különböző külföldi fontosemberek ültették - és egy hatalmas betonemlékmű, közepén egy örökmécsessel.

[és az élet akkor is megy tovább...]

A múzeum után visszamentem a főtérre, a vicces hangzású Hanrapetutyan Hraparak-ra (Köztársaság tér, ebből a hraparak a tér), ahol a kissé flancos Marriott halljában felszedett Gayane felkapott és elindultunk a külvárosba, ahol a tréning zajlott. A résztvevők ezúttal nem politikusok, hanem helyi NGOk voltak, de a tréning lényege ugyanarról szólt.

A civilek jó része egyébként leginkább a sajtószabadságnak a hatalom általi sajátos értelmezésére panaszkodott, a gazdasági válság közepette is bőséges támogatást kaptak ugyanis az örmény diaszpórától. Ami igazán meglepő volt, hogy - ellentétben Grúziával - itt nem találkoztam kifejezetten a megbékélést elősegíteni akaró szervezettel, akinek az lenne a célja, hogy a karabakhi konfliktust békés, normális, működőképes úton segítsen rendezni. Nem érzékelig ezt komoly problémának, meggyőződésük, hogy az azeriek úgysem akarnak visszatérni (nem is lenne hova) és mivel az elmúlt években viszonylag lehiggadt minden fél, a helyzetet szerintük jobb nem piszkálni. Ez is egy hozzáállás végülis...

A szállásom teljesen rendben van, mint látod van internet, sőt, folyamatosan folyik a melegvíz is (5 éve még a hideg se folyt napokig), az egyébként csúnyácska Operától két percre lakom egy csöndes kisutcában, a belváros kellős közepén. Bár nem hiszem, hogy ennek a tréningnek olyan sok értelme volt, de a grúzokhoz hasonlóan ők is elkéregették az adataimat, majd meglátjuk, hogy mire jutnak.

Miután itt éjfél bőven elmúlt és tegnap éjszaka 2-3 órát aludtam, elmegyek lefeküdni. Holnap délelőtt van még egy etap, aztán nekiindulok Karabakhnak - hogy ott van-e internet, hát, meglátjuk.

Mindennapok, kis színesek

2010-05-14T13:32:00.012+04:00

Gondoltam, írkálok néhány rövid sztorit az itteni mindennapokról, össze-vissza csatolok is párt képet, no meg néhány videót.

Történt ugyanis, hogy pár napja némileg véltetlenül egy jazz fesztivál záróeseményébe futottam.

Sokan voltak, ingyen volt, jó is volt, de ami a legérdekesebb: egyszerre játszottak grúzok, örmények és azeriek. Az örmények és az azeriek annyira nem szeretik manapság egymást (Karabakh, de erről majd később), ha ne adj' Isten találkoznák, az esetek többségében minimum hatalmas bunyó, de inkább gyilkolászás a sztori vége. A balhé itt sem maradt el sajnos, a zárókonccertet arrébb kellett tenni egy nappal - ezért is láthattam -, mert a koncert előtt az örmény szaxis fejbeverte hangszerével az egyik azeri dobost, majd persze a többiek is csatlakoztak... Másnapra elült a vihar és isteni koncertet csaptak, ráadásul vegyesen, minden felállásban volt két grúz, két örmény és két azeri.

Grúziában a HACCP még nem kötelező standard, ezért mindenféle földi jót lehet vásárolni az utcán.
Részben "őstermelők" árulják így saját gyümölcseiket, zöldségeiket, házi készítésű csacsájukat, a grúz ételekre jellemző tkhemali (a thkemali nevű, olajbogyó méretű zöld izéből készítik, ami nyersen is nagyon finom, olyan, mintha kemény citromot harapdálna az ember, sokatokkal ellentétben én szeretem) szószt, adzsikát (hagyma, paprika és paradicsom keveréke, valamelyest hasonlít az Erős Pista nevű magyar csodára, de tényleg csak hasonlít) és társaikat. Egyfelől hangulatos a dolog, másrészt viszont azzal, hogy kis túlzással az egész város egy nagy piacként működik, a gyalogos közlekedés finoman szólva akadozik - mindenki megáll, nézegeti, méregeti, kóstolgatja, próbálgatja a portékákat. Ez egy piacon normális is, de nekem minden reggel 10 perces túra átverekedni magam a lakástól a 200 méterre lévő metróig magam.

[az udvarunkban parkolt le a lavashszállító]

Názihoz tömegek érkeztek a héten, van görög fotós, idős francia házaspár, szerintem szülei elől menekülő amerikai fiú és pár napig volt két francia srác is, akik motoron mennek el Ulánbátorig és onnan vissza Párizsba. De miközben jönnek-mennek a turisták, itt vagyunk mi is, "állandó" lakosok: drága öreg Názi és a luxus apartmant bitorló nepáliak. Valami IT-csencsenben vannak nyakig, február óta élnek Tbilisziben, de a főnököt leszámítva akármikor vagyok otthon, ők mindig ott ücsörögnek, fogalmam sincs, mivel telik a napjuk. Csuda pofák egyébként, nagyon vicces akcentussal beszélnek érdekes angolt, Názit pedig következetesen mindegyik Mamonak (rövid o) szólítja, távollétében is. Mamo elment, Mamo alszik, Mamo telefonál, Mamo mérges. Názi azért mérges, mert az utóbbi két hétben a semmiből egyszercsak újabb nepáliak érkeztek, nem tudom, de kb nyolcan laknak most már a helyen, persze az apartman bérleti díja változatlan. A képen a főnök látszik Názi mellett állva, mögötte sárga pólóban az egyik új jövevény, háttal meg Maya, akit nagyon megkedveltem.

A béke amúgy teljes, egyik reggel ez ment az ablakom előtt - édes kiscsaj, nem?

A hét elején megkaptam a legújabb munkát, egy angol tankönyvet kell korrektúráznom. A könyv megírásában én is részt vettem, ha emlékszel, még márciusban strasbourgi ügyek esettanulmányait kellett megírnom. Ezek az esettanulmányok a könyvből 20 oldalt se tesznek ki, a fennmaradó közel 200 oldalon pedig részben vicces, részben idegtépő hibák hemzsegnek.
A grúz nyelv nem ismeri a névelőt, ezért képtelenek azokat az angolban (megfelelően) használni, a korrektúrázás jó része tehát arról szól, hogy az a, an, the szócskákat pötyörészem órákon át...:)

Múlt szombaton volt Rustaviban, Tbiliszitől egy köpésre Olga búcsúbulija.
Ő az a lengyel lány, akivel legelső itteni napomon találkoztam. Ha lazán is, de tartottuk azért a kapcsolatot, néha ide-oda hívtuk egymást, de igazából nem voltunk egy hullámhosszon. A grúz barátaival viszont elég hamar megkedveltük egymást. Olga mesélt nekik arról, hogy most jöttem haza Abkháziából, úgyhogy nekik is kellett képbemutatót tartani. A képeket már láttátok, nézegessetek félhomályban grúz néptáncot. Nekem nagyon tetszik, főleg, mert van körülbelül félszáz lépés és mozdulat, amit viszont néhány szigorú szabálytól eltekintve szabadon lehet variálni.

Sok oka van annak, hogy nagyon jó itt, az egyik, hogy pont annyi külföldi dolgozik itt, ami segít abban, hogy néha 'hazameneküljön' az ember, de nem nagy túlzás azt mondanom, hogy szinte mindegyikükkel találkoztam már. A legnagyobb csoport nyilván az amerikaiaké, utánuk közvetlenül a lengyelek következnek. Sokan dolgoznak a követségen, de sok fiatal lengyel önkénteskedik szerte az országban, még Svanetiben is. Én kicsit kívülálló vagyok, mert egyrészt egy szál magyar nincs rajtam kívül, másrészt részben önkéntes, részben fizetős munkát csinálok, ami szintén elég szokatlan. Úgyhogy ha esetleg új emberrel is találkozom, általában a bemutatkozás úgy történik, hogy "hja, te vagy a magyar srác!", ami szórakoztató. Az amerikai főnökömön kívül, aki elképesztően jófej nő (a '90-es évek elején néhány évig egy Gyöngyös melletti faluban a Békehadtest tagjaként tanított angolul, tud is kicsit magyarul, főleg furcsa káromkodásokat), viszonylag keveset vagyok külfödiek társaságában, nem vágyok rájuk különösebben. Azért néha bulizunk együtt, legutóbb két napja voltunk együtt. Szerveztünk ugyanis egy jótékonysági bulit az egyik menekülttábor óvodájának, 5 Lari és egy játék volt a belépő. Alessandro, az olasz önkéntes Nápolyban DJ-ként keresi a kenyerét, elég jó zenét csinált itt is.

[A lengyel kontingens krémje: Marzena, Krzysztof és egy másik Olga]
[Bianka, a kolozsvári román-magyar lány, akitől az abkház simkártyát szerváltam]

Szóval mindenfélével telnek a napok, a hétvégét még Tbilisziben töltöm, aztán irány Jereván, onnan meg Karabakh. :)

Könnyes búcsú a zsírnyakúaktól

2010-05-09T19:04:00.001+04:00

Miután hétfőn végleg eldöntöttem, hogy kedden visszamegyek, este összepakoltam a cuccaimat és felhúztam 7-re az órát, hogy minél hamarabb átléphessem a határt.

Elméletben könnyebb volt, mint gyakorlatban. Délre menő marsrutka ugyan van, de utas egy szál se. 3 óra várakozás után feladtam, megmaradt pénzemből eltaxiztam a határra. Ennek egyetlen előnye az volt, hogy tudtam videózni. Tessék. A videón látszanak a kifosztott grúz házak, az, ahogy néhány hátramaradt grúz él, kiégett zsiguli, és "az orosz nép ajándékát" szállító teherautók egyike.

Korábbi tapasztalataimból kiindulva a taxiból kiszállva valahogy le kellett mentenem a képeket-videókat a fényképezőgépemről mielőtt átlépem a határt, mert azt hiszem nem szereztem volna túl sok kellemes percet magamnak, ha átvizsgálásnál ezt találják nálam.
Mivel a határon az orosz támaszponton és abkház kartonbódékon kívül csak egy kis kávézda árválkodik, kénytelen voltam az út menti elképesztő állapotban lévő pottyantós fabódéba vonulni. Szájon át lélegezve könyörögtem, hogy töltse már le a gépem a cuccokat. Pár perc után mint aki jól végezte dolgát, kinyitottam az ajtót és elindultam a kartonbódék felé. Okos döntés volt a bűztrip, a határon csak levetkőznöm nem kellett, az összes képet végignézték, a gépemet is meg kellett mutatnom - szerencsére nem ismerik a macet, úgyhogy az előre összeállított válogatást tudtam megmutatni nekik. Megkaptam a kilépőpecsétet a vízum hátára és olyan boldog voltam, mint már nagyon rég. Eszem ágában nem volt várni a szamárszekérre, hogy levideózzam neked, ne haragudj, mentem, amilyen gyorsan csak tudtam.

A grúz határőrök ezúttal megállítanak, kérdezgetnek: hogy jutottam át odafele az ellenőrzésükön (őszintén válaszolok, elbújtam a helyiek között, nevetnek), hol a vízumom (na itt ferdítek egyedül, az abkház vízum megléte értelemszerűen bűncselekmény Grúziában, komoly pénz- és börtönbüntetéssel, úgyhogy azt mondom nekik, hogy lefizettem a határőröket) és persze kiváncsiak a képekre. Miután bő fél órát nézegetik őket, barátságosan elköszönünk.

Zugdidiben beülök abba a kávézóba, ahonnan indulás előtt elküldtem Aberystwythbe a megerősítő levelet arról, hogy akkor szeptembertől ott leszek. A pultos kiváncsian kérdezi, sikerült-e átjutnom...

Svaneti...

2010-05-09T18:26:00.009+04:00

Miután átléptem az Engurit és részletesen kifaggadtak a grúz határőrök, betaxiztam Zugdidibe (10-ről indult, 5 lett belőle). Ugyanott, ahol indulás előtt ittam egy kávét, most is kértem egyet. A pultos nyilván kiváncsi volt a képekre, úgyhogy összecsődítette az egész pereputtyot és a teraszon megnézegettük őket együtt. A pultos férje Szukhumiban született és élt a háborúig, neki különösen nehéz volt mindez. Minden képre rávágta, hogy pontosan hol készült – utca, házszám, ki lakott ott, mi volt a foglalkozása, mi történt vele. Egy ponton annyira elérzékenyült, hogy kibontódott egy üveg csacsa (60-70%-os gyümölcs/gyógynövény párlat, a pálinkához hasonlatos grúz ital), aztán még egy. A harmadiknál szóltam, hogy én ma még el szeretnék jutni Mestiába, ami nagy sikert aratott. Túl azon, hogy hátbaveregettek, (“igazi barát vagy”), közölték, hogy reggel 8-kor indul az egyetlen marsrutka, aludjak náluk, aztán majd másnap indulok. Egyfelől szívesen maradtam volna velük, főleg, hogy a pultos egyik lánya elég jól beszélt franciául, megértettük volna egymást, másrészt viszont ha csak szerda reggel indulok Svanetibe, az azt jelenti, hogy szombat előtt nehezen érek vissza Tbiliszibe, ez pedig már túl sok lenne mosakodás nélkül. Végül a kicsit pityókás férj feljánlotta, hogy elvisz a Svan toronyig Zugdidi határában, ha van valaki, aki Mestia felé megy, akkor tuti, hogy ott keresztülmegy, próbálkozzak ott. A jóbarátnak kijáró ölelés-puszi-kézfogás-ölelés-puszi köszönéssel váltunk el a torony mellett, a kaland pedig elkezdődött.

Szád árisz marsrutka Meszciaszi? (Hol van a Mestiába menő marsrutka?) – kérdezgettem a népeket, mindenki csak a vállát vonogatta: “Ár viciii, ár viciii” (Nem tudóóóm, nem tudóóóm).

[ennél a svan által üzemeltetett trafiknál lehet várakozni a marsrutkára]

Végül belebotlottam egy enyhén bepiált svanba, aki persze nagyon örült, hogy hozzájuk igyekszem. Ő ugyan nem megy most haza, de néhány ismerőse egy negyediket várja egy sarokkal arréb, még beférek, 10 Lariért elvisznek egy darabig, onnan meg segítenek továbbjutni. Mivel nem vagyok teljesen ismeretlen az országban és mindkét korábbi ittjártamkor el akartam jutni Svanetibe, tudom, hogy nincs túl sok választásom – vagy valami ilyesmi, vagy taxi, kb 300 Lariért (+szállás), már ha találok olyan sofőrt, aki vállaja ezt az utat.

Svaneti Grúzia második legszegényebb területe Tusheti után. A Kaukázus egy rendkívül nehezen megközelíthető részén elterülő Felső- és Alsó-Svanetit a grúzokkal rokon svan emberek lakják. Nyelvük, a svanuli, a három közül az egyik kartvéli/kartuli nyelv (a másik kettő a megruli és maga a kartvéli/kartuli, a grúz). Mindhárman ugyanazt az ábécét használják és vannak közös szavaik, kifejezéseik is, a nyelvtani rendszer szinte teljesen azonos, a legtöbb szavuk azonban annyira különböző, hogy alapesetben nem értik egymást.

Svanetit, mióta ismerjük történelmét, soha senkinek nem sikerült a szó szoros értelmében meghódítania. Idegen, ellenséges katona egyszer tette be ide a lábát, de ő is csak elméletben: történt ugyanis, hogy valamelyik agyament szovjet tiszt kitalálta, hogy a németek itt akarnak áttörni, ezért egy kisebb hadosztálynyi katonát ide vezényeltek. A történet hosszadalmas, lényeg, hogy végül szerencsétlen szovjet kiskatonák tévedésből egymást gyilkolták halomra, miközben a svanok békésen aludták álmukat ezeréves őrtornyaikban több ezer méter magasan, a wehrmacht pedig még a közelében sem volt az áthatolhatatlan hegyeknek.

A koraközépkor óta a grúzok és a svanok szoros, megbízható szövetségesei egymásnak. A svanok a mai napig elég brutális és kegyetlen emberek ha utcai verekedésről vagy komoly harcról van szó (legendás szerte az országban, ahogy a terület kormányzója, természetesen maga is svan, felajánlotta a “hadrafogható férfiait” az oroszok ellen a 2008-as háború során); lakótornyaik ezrei számtalan igazi kincset rejtenek, kiváló lovasok, viszont a terepviszonyok miatt a grúz földművelők terményeire vannak utalva. A mai napig a vérvonal a meghatározó az emberi kapcsolatokban és rendszeresek a vérbosszúk. (Ha valaki méltatlanná válik, hogy itt éljen, nemcsak neki, de egész családjának bölcsebb távoznia.) Ennek a közös egymásrautaltságnak köszönhetően vészelte át a legtöbb ó-keresztény grúz ereklye, irat és művészeti alkotás a különböző vallású és nemzetiségű hódítókat. A svanok őrzik ugyanis a mai napig a grúzok legősibb iratait, ikonjait és kincseit. A történet annyira mesébe illő, hogy a “hiteles helyek” pontos hollétét csak a svan nemesség tudja. Ők azok, akik a mai napig a legerősebb, legnagyobb, legbiztonságosabb tornyokban élnek és akikhez olyan halandó turisták mint én, soha nem juthatok el. (Látom, hogy most sokan elmosolyodva hátradőltök, Léderer megint mesél, de nem, tessék utánakeresni!)

[dugó az úton]

Svanetibe négy módon lehet eljutni: katonai helikopterrel, lóháton, gyalogosan (leginkább hegyet mászva) vagy az egyetlen odavezető úton. Ez Tbilisziből kb 12-14 óra + pihenők, Zugdidiből 6-8 (pihenők nélkül), miközben utóbbi várostól mindössze 130 kmre fekszik a terület központja, Mestia.

[a hegyet a '60-as években robbantották át szovjet mérnökök, addig gépkocsi nem járt itt]

Svaneti a Kaukázus legvadabb, legelzártabb része. Ushguliba, Európa legmagasabban folyamatosan lakott részébe (cca 2580-2600 m) például a ’60-as évek végén jutott el az első autó.

[az első jármű, lerobbant a semmi közepén]

A svanok háziállatait (szarvasmarha, juh, kisebb szárnyasok, disznó és persze a ló) nem túl barátságos, de a célra tökéletesen megfelelő kaukázusi kutyák védik a vadállatoktól és persze a betolakodóktól.

Ez némileg megnehezíti a turisták dolgát, a házi kedvencek ugyanis szabadon lófrálnak, mert ismerik a helyieket. Három módon lehet elkerülni, hogy közelebbről megismerkej velük: vagy gyorsabban futsz, mint ők, vagy egy, az erre a célra rendszeresített hosszú, hegyes bottal mászkálsz és megszúrod szerencsétleneket, ha támadnak, vagy folyamatosan valamelyik helyi mellé szegődve baktatsz. Ezt jó, hogy előre tudtam (Tbiliszi is tele van szabadon mászkáló kutyákkal, de ők általában békések), a harmadik lehetőséggel élve megúsztam minden baj nélkül a kiruccanást.

Két vicces sztorit még elmesélek, aztán jöjjenek a képek. (További képek itt elérhetőek)

[ebben például most is laknak]

Egy Grúziában mindenki által ismert vicc a svanokról: az úton Mestiába egy külföldről hosszú évek után hazatérő svan utazik a marsrutkán. A marsrutka megáll az út mellett, hogy mindenki rágyújtson, egyen-igyon. A hazatérő svan odamegy az út szélére, hogy végre meglássa az Engurit ennyi év távollét után. Ahogy lenéz, látja, hogy egy kiégett Kamaz roncsa fekszik a folyó partján, mellette két holttest. Megkérdezi a sofőrt, hogy mi történt velük.

„Gio és Rati fogadtak, hogy Gio le mer hajtani a szakadékba, anélkül, hogy kiugrana menet közben a Kamazból.”

„És?”

„Tudod, hogy mi nem hazudunk: nem ugrott ki.”

„És mit keres mellette Rati holtteste?”

„Biztosra akart menni, hogy Gio svan és nem hazudik.”

A másik az odaútamról szól. Végül elindultunk, a három svan meg én Mestiába. Minden áldott bokornál megálltunk útközben, mert a három közül legalább egy legalább egy családot minden faluban ismert. Mivel ritkán jönnek le a hegyekből, hát illik beköszönni. És persze helyenként inni egy kávét, egy pohár bort, egy csacsát. Az idogálásból természetesen a sofőr is kivette a részét, amitől kezdtem kicsit feszült lenni. Végül kb 40 km-re Zugdiditől, a hegyek kellős közepén a csepergő esőben rángott párat az Uaz, majd megállt. A három pityókás svan nézett bambán egymásra, rám, aztán a motorra, de valahogy ettől mégsem indult. Néhány próbálkozás után kiderült, hogy innen nem megyünk sehova, kifogyott a benzin. A 130 km 90%-a erdei földút, egyik oldalon általában magas sziklafallal, másik oldalon meg több tíz-száz méter mély szakadékkal, alján a sebesen robogó Engurival. A félrészeg sofőrrel itt közlekedő Uazzal minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, de az igazi móka akkor következett, amikor vissza kellett gurulni pár száz métert, hogy ha esetleg jön valaki más is, elférjen – az út ugyanis természetesen „1x1 sávos”, bár pontosabb lenne azt mondani, hogy legfeljebb egy jármű fér el. (Azzal próbáltam nem Rati és Gio történetére gondolni, hogy hol azt képzeltem, ahogy Zsuzska viselkedne a Transporter első ülésén hasonló helyzetben, hol meg azt, ahogy Jankó. Más-más okból persze, de mindkettő elég vicces lenne.)

Itt térerő pont annyi van, mint aszfalt, a legközelebbi településig pedig hiába baktattunk le, ott sem volt benzin. Közel egy óra alatt egyetlen lélek sem jött az úton. Aztán feltűnt egy régi katonai terepjáró, másik három Svannal. Az előző trió közölte, hogy üljek be én, ők majd elácsorognak, majd csak lesz valami. A Niva három svanja semmivel sem volt józanabb, mint az előző három delikvens, hangosan vitatkoztak valamiről, mintha ott sem lettem volna. Ez tartott kb fél órát, amikor hatalmas pukkanással kilukadt a bal első kerék. A csapkodásból semmi jóra nem számítottam, mint kiderült, joggal. Lefele jövet már kicserélték az egyik hátsót, nincs pótkerék.

[a második járgány, ez is lerobbant hamarosan]

Egy darabig ácsorogtunk, majd újra elindultunk, de nem jutottunk túl messzire. Én persze nem akartam rontani a helyzeten azzal, hogy jelzem, lassan 6 órája jövök egy 50 kmes szakaszon, hideg van, immár szakad az eső, reggel óta folyamatosan úton vagyok és fogalmam sincs, hogy ha egyáltalán elérünk Mestiába, hol a fenében fogok aludni.

[a harmadik, egyben utolsó járgány - teherautó - anyósülésén]

Szóval ezt megtartottam magamnak, de ettől kezdtem legalább olyan nyűgös lenni, mint ők a kilukadt kerekektől. Egy újabb bő óra ácsorgás után feltűnt egy teherautó. Na, végül vele jutottam el Mestiába, kis színes jelenet innen: (a videón egy lefele jövő, de a sárban elakadó tréler látszik, amint hátulról löködi valami furcsa munkagép, hátha elindul. Elindult.)

[Mestia látképe]

Mestiában végül egy elég fura szálláson aludtam, amerikai támogatásból épült szálloda-féleség, mire hajnali egyre odaértünk, nem volt más lehetőségem. Cserébe bő négy nap és közel 800 km utazás után lezuhanyoztam. Jobban esett, mint Gudauriban az első melegvíz... :)

Másnap Mestiában bóklásztam, többek közt pénzhez kellett jutnom, hogy kifizessem a szállást, mert nem volt nálam elég.

Bankomat Svanetiben egy szál sincs, szerencse, hogy a grúz bankkártyámat a rejtélyesen működő helyi „bank” fiókjában elfogadták.

[svan iskolások]

Az elengedhetetlen áramszünet persze közbeszólt, de egy óra várakozás után hozzájutottam a pénzemhez, majd elindultam Ushguliba – gyalog.

Nem, nem gondoltam komolyan, hogy egy nap alatt lesétálok a hegyi utakon 2x47 km-t, abban bíztam – és ez végül be is jött – hogy csak lesz legalább 1 utazásra alkalmas valami, ami elvisz. Elég hamar, nagyjából fél óra sétálás után megjelent egy kék Mitsubishi, a mestiai orvos, útban Ushguliba. Nemcsak, hogy elvitt magával, de türelmesen meg is várta, ameddig fotózgatok.

[Ushguli templomának kapujából ez a látvány tárul eléd]

[Ushguli közel ezer éves temploma]
[és maga a település a hegyoldalról]

Csütörtök reggel fél ötkor léptem ki az utcára, 5-kor már együtt zötyögtem néhány helyivel és egy jófej német sráccal a nagyon menő Ford Transit marsrutkán. Jürgennél sem volt elég pénz, neki viszont nincs grúz kártyája, úgyhogy „egyszer egy kelet-európai is meghívhat egy nyugat-európait” felkiáltással kifizettem az útját (20 Lari) – cserébe ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjam az idevezető útja során felhalmozott 100 szerb Dínárt, valamire biztos jó lesz. (Jürgen egyébként tényleg állati jó fej, egy hónapja van úton Stuttgartból, Pakisztán a végcél, lesz közben még Azerbajdzsán, Irán és az „isztánok”. Kétszer ehhez hasonló stílusban már bejárta Afrikát is. Isteni lehetett!) 14 és fél óra zötykölődés után kiszálltam a Vagzlis Moedanin, felszálltam a metróra és hazaértem. Útközben vettem egy csokor virágot Názinak, mert annyiszor gondoltam rá meg a hobbit-lakra Abkháziában, hogy tényleg úgy éreztem: hazajöttem.

Hétfő, amikor betelik a pohár

2010-05-08T16:07:00.012+04:00

[azt hiszem itt már nagyon elegem volt]

Hétfő van, irány a "Külügyminisztérium", el kell intézni a vízumot. Hogy térképen is lásd, hol járkáltam, tessék.

[kóbor répabéla békésen szunyál]

A külügy egy vicc, bár komolyabb hely, mint karabakhi társa, az ajtóban ugyanis katona posztol. A babuska a portán felírja az adataimat, kapok kis cetlit, távozáskor leadni. A 4-5 emeletes komplexumban nem könnyű tájékozódni, fél órát bóklászok, mire megtalálom a konzuli osztályt. Nem is értem, hogy engedhetnek itt szabadon császkálni, van itt ugyanis minden: analytical department, propaganda department, diaspora department, amit akarsz.
A konzuli osztályon udvarias muki fogad, szigorú hangon megállapítja, hogy Grúzia felől jöttem be, mert nincs orosz vízum az útlevelemben. 20 dollár a vízum, de itt nem tudom kifizetni, be kell mennem a SberBankba, ahol tudni fogják, mit kell csinálni a pénzemmel. Rubelben lehet fizetni? Nem. Remek, erre nem készültem fel, nincs nálam dollár.

Elsátálok a bankba, ahhoz képest, hogy ez a helyi (persze állami) OTP, a körülmények nagyon szórakoztatóak. Gépfegyveres katona a bejáratnál, a kasszánál, a pultok mögött. A biztonsági tartalék 20 fontomat akarom befizetni, de fontot még nem láttak. Nem viccelek, összesereglik a bank alkalmazotti gárdája, nézegetik, forgatják, mindenki megkérdezi, hogy ez angol font? Végül fél órányi keresgélés után megtalálják a neten, hogy hogy néz ki a 20 fontos bankó, pont úgy, amilyen az enyém. Megnézik az árfolyamot és visszaadják a visszajárót. Cserébe otthagyok nekik egy magyar százast, örülök, hogy egész simán ment ez.

[a befizetésről szóló igazolás]
[a vízum]

[hétfő délben a fő utca, tolonganak az emberek]

Visszasétálok a Külügybe, babuska, paszport, már nem is bosszantom magam - 1 órája jártam itt basszus, azóta új személyiségem lett, vagy mi? A vízumot 1 óra várakozás után megkapom, örülök, hogy immár lehetőségem nyílik elhagyni az "országot".

Elindulok az állomásra, ha már Gudautánál északabbra nem mehetek, hát megpbróbálok Szukhumi fölött a hegyekbe eljutni, biztos érdekes a vidéki élet, a természetről nem is szólva. Igazoltatás után kiderül, hogy a kis falvakba nem megy marsrutka már ilyenkor, a kvázi-taxik pedig olyan árakat kérnek, hogy eldobom az agyam.

Úgy döntök, hogy akkor mászkálok Szukhumiban, végülis képek is kellenek majd a bejegyzések mellé... :) Jöjjenek ömlesztve a képek, néhol kis sztorival vagy magyarázattal. Az egész napot Szukhumiban töltöttem és mivel még így is sikerült fél tucat igazoltatáson átesnem, úgy döntöttem, másnap elhagyom ezt a barátságos kis helyet örökre.

[a felújítás előtt álló szállodát az elhunyt hősök képei takarják]

[a szukhumi színház]

[a plázs bejárata]

[az Amra névre hallgató egykor szebb napokat is látott, ma már nem működő tengerbe nyúló kávézó kapuja]

[láthatóan tisztességesen megfizetik a katonákat...]

[az elnöki palota a parton]

A piac elég szegényes...

Szukhumiban szép nagy botanikus kert is van, közepes állapotban, de a kutya nem járt ott, amikor bementem. Jó volt egy kis nyugalom a zsírnyakúaktól.

[a park legöregebb fája, 350+ éves]
[orosz család a sétányon]

[a használaton kívüli belvárosi vasútállomás épülete]

[a képen a fő utca gyógyszertára látható. A szekrények üresek, az állványon három-négy doboz gyógyszer árválkodik.]

Van egy, a hobbimhoz kapcsolódó elméletem: az ilyen nemlétező országok állapotát jól jellemzi, hogy hogy működik a posta.

[kitöltési útmutató]

Karabakhból annak idején küldtem magamnak levelet, soha nem érkezett meg, de volt saját bélyegjük. Transznyisztriából megjött a levél, kisinyovi pecséttel. Kiváncsi voltam az itteni helyzetre, végül remek látványban volt részem. Orosz bélyeget használnak, ami elvileg 24 rubel lenne nekem, de végül negyvennyolcat fizettem. Gondolom ennyi a plusz költsége annak, hogy valaki elvigye Szocsiba a borítékot. Ha majd megérkezik, kiderül.

[csak egy egykor grúzok lakta ház a sok közül a belvárosban]
[csak félig sikerült kitörölni a múltat: o, l, e; három grúz betű még látszik.]
[csúcsforgalom]
[segítek: abkház, dél-oszét és orosz zászló]

Szukhumiban közel ezres zsidó közösség élt (többségük grúz volt), már tucatnyian maradtak. A zsinagóga zárva volt.
A muzulmán közösség se sokkal nagyobb már
Mióta itt vagyok, elég sok nyelven kellett beszéljek. Írok itt magyarul meg persze skypeolok is néhányatokkal, a munkám döntő része angolul zajlik, de néha kell a francia is; tanulgatok grúzul és igyekszem minél többet használni, Názival azért inkább németül beszélek, Kutaisiben a zsinagógában héberül dumáltunk az izraeli rabbival, abkháziában meg ugye oroszul kellene. Szóval elég sok nyelven jár az agyam, nem csoda, hogy néha összeakadok. Sajnos sikerült ezt pont Szukhumiban eljátszanom, ráadásul a grúzzal. Eltévedtem és meg akartam kérdezni az egyik nénit, hogy merre van a vasútállomás. Én marha reflexből grúzul szólaltam meg. Válaszként hatalmas pofont kevert le a nő, a könnyem is kicsordult. Édes pofa, vess rá egy pillantást (a baloldali)
Kamuország a köbön. Az orosz zárjegyes cigire ragasztanak "abkház" zárjegyet. De vettem "duty free only!" felíratú cigit is, a csomagolás (az orosz zárjegyet leszámítva) ugyanez.
Nem tudom, mennyire tudod kivenni a képen, de az emléktábla felső harmada abkházul van, az alsó pedig oroszul. Valami 1918-as eseményről szól. A középső részt lefestették, de jól kivehetőek a grúz betűk.
Ljeva lakása mellett egy szanatórium komplexum áll, gondolom a szovjet időkben minden pártfunkci igyekezett ide szerezni beutalót, meg is értem őket. Azt már jóval kevésbé, hogy miért őrzi a két évvel ezelőtti turista térkép szerint is civil komplexumot orosz egyenruhás katona, ahogy azt se, hogy miért jött-ment folyamatosan egy sor orosz katonai gépjármű (dzsippek, teherautók, buszok). Ezek után az persze érthető, hogy a paszport! felkiáltás után átnyújtott útlevelemre közölte a katona: nyet.

Vasárnap - az abkház Vegzaturiszt* beindul

2010-05-08T14:10:00.013+04:00

Reggel 9-re az állomáson voltam, irány Nove Afon, a legendás szépségű kolostornak helyet adó tengerparti kisváros. A marsrutka 11-re (!) telt meg, úgy látszik, itt hétvégenként a kutya se utazik.
Az állomás zenés, vannak vonatok szerte a volt Szovjetunió városaiba. Mielőtt az ember felszállhat egy járműre, igazoltatják a rendőrök. Az alább leírtak a későbbiekben még párszor megismétlődnek, úgyhogy csak egyszer írom le, a későbbiekben csak "igazoltatás"-ként fogok erre hivatkozni.

Sörhasú, zsírnyakú kortalan morcos tányérsapkás pofa köszönés nélkül odaböfögi: paszport. Itt még kedvesen, később egyre kevésbé mosolyogva, a vége felé leplezetlen megvetéssel odanyújtom. Jelentőségteljesen átlapozza, elölről hátrafelé, becsukja, nézegeti a fedelét, aztán újra átlapozza. Felteszi az ötvenmilliós kérdést: ad kuda ti? (Az oroszban az ismeretlen tegezése jelentős prosztóság, for the record.) Vengrija. Vengerszkij - legközelebb, ha jövök, rátetováltatom a homlokomra, bár lehet, hogy akkor is megkérdezné. Aztán a Nove Afon feliratú marsrutka ajtajában megkérdezi (na mit?), hogy hova megyek. Nove Afonba, válaszolom és mutatok a táblára. Mit akarok ott csinálni? Megnézni a kolostort. Hol lakom? Ulica Ladarja. Hotel? Nem, apartman. Hol jártam eddig? Szukhumiban. Mikor jöttem? Tegnap. Meddig maradok? Csütörtök. Pakoljam ki a táskám. Kapcsoljam be a fényképezőgépet, mutassam meg a képeket. Én hülye nem töltöttem le a stikában a határon és Galiban lőtt képeket, a zsírnyak kitörölteti őket. Újabb kérdez-felelek, ismét átlapozza az útlevelemet, majd felteszi a legszemetebb kérdést, amire pontosan tudja a választ: miért nincsen abkház vízumom? Mert hétvégén nincs nyitva a "külügyminisztérium", te zseni. Tanakodik, nyilván pénzt akar, közben elmegy a marsrutka. Kellően fel van nyomva az agyam, egy büdös kopejkát nem lát tőlem, az hétszentség. Még egyszer átlapozza az útlevelem (mit hisz, közben hány pecsét került bele?), tanakodik, majd visszaadja és szó nélkül elmegy.
A következő marsrutkával bő óra múlva el is indulok a cca 20-25 kmre fekvő településre. Az első ellenörzőpont a város határában van felállítva, az előző klónja benéz a marsrutkába, hátul középen ülök, nem szúr ki, mehetünk. Az út vadregényes, nem esik, de borús az idő. A hegyek között-fölött megrekednek a felhők, pont olyan, mint az őserdőkről szóló természetfilmekben.

[valami olyasmi a felirat, hogy dicsőség a halhatatlan abkház hősöknek]

A nyugodt bámészkodásnak hamar végeszakad, újabb ellenőrzés, újabb zsírnyakú, ezúttal kiszúr. A marsrutkán utazik még 2 középkorú orosz turista is, nekik még mond is valami kedveset a zsírnyakú, de engem leszállít. Pár percnyi várakozás után a sofőr dudál, zsírnyak meg int neki, hogy menjen nyugodtan tovább. Na ilyet még nem éltem. A 150 Rubelnyi útiköltségem bebukásánál nagyobb baj, hogy innen se előre, se hátra, szabad hellyel rendelkező marsrutka nincs, hiszen teltházzal indulnak csak el. 40 percnyi ácsorgás után jön egy, felkönyörgöm magam, az állójegy 200 Rubel.

Nove Afonnál újabb igazoltatás, de ezúttal megvár a marsrutka, 10 perc múlva az állomáson leszállok, ott újabb igazoltatás. (Ennyire nem bíznak egymásban vajon?) Elindulok a tengerparton, nagyon szép, hangulatos, bár az elhagyatott fagyizók, saslikosok azért beszédesek.

[tipikus grúz ábrázolás egy elhagyatott saslikos oldalán]

A tengerparton csupa üresen, kiégve, felgyújtva, félig lerombolva álló, egykor grúzok lakta ház áll.

Kiszúrom a kolostort, a bejáratánál újabb igazoltatás. Mi a franc folyik itt?

[a női látogatóknak kötelező a fedett fej és térd, kendőt a bejáratnál lehet kölcsönözni]

A kolostor még ilyen lepukkant állapotban is nagyon impozáns, a bazilika belülről nagyon szép freskókkal van díszítve, és mivel "csak" 200 éves, még egész jó állapotban is van. A sós levegő persze itt-ott kikezdte a főkupola Jézusát, de ha jól láttam, a külső homlokzattal együtt ezt is fel fogják újítani.

A kolostorból még szebb a kilátás, a borult idő ellenére látszanak Szukhumi házai.
De látszik más is: az öbölben állomásozó két hadihajó. A nemzetközi egyezményeket és jogot semmibevéve az orosz fekete-tengeri flotta több hajója is a partoknál várakozik.

Péntek reggel óta nem volt szerencsém folyó vízhez (mennyire tudom most értékelni Názi hideg vízét!) és részben ebből kifolyólag szükségleteim elvégzéséhez se. 2 nap nem a világ, ezt pláne remélni fogom este is, amikor a helyzet még mindig változatlan. Nove Afonban ugyanis egyáltalán nincs ma víz, a nyilvános wckről meg ne is beszéljünk... Nem tudom mióta nincs víz, de az állapotokból ítélve utoljára a háború előtt öblíthették le a koedukált guggolós cuccokat.

A kolostorból lefele egy másik úton megyek, ami nemcsak azért jó ötlet, mert így elkerülöm a zsírnyakúakat, hanem mert sikerül másik 200 Rubelért egy Abkházia térképet beújítanom. A városka központjának számító parknál újabb zsírnyakú, újabb igazoltatás. Kezdem baromira unni.
A park cserébe magányában is szép, valahogy a letörtkarú szovjet diszkoszvető lány szobrát nézve el tudom képzelni, milyen volt, amikor még igazi béke volt, örmények, grúzok, abkházok, görögök, oroszok, keresztények, muzulmánok, zsidók ücsörögtek itt a padokon. Most a kóbor kutyán kívül csak én ülök itt.

Egy kávé után, ami a kis tó közepén kialakított büfé teraszon sikerül meginni

(a videón látszik, ahogy a forró kvarcban forr fel a kávé) indulok a cseppkő-barlanghoz, közben ilyeneket látok:

500 Rubelért vasúttal bejárható az aggtelekihez hasonló barlangrendszer, fotózni viszont nem lehet, cserébe 1000 Rubelért megvásárolható egy album, inkább kihagyom. A barlang bejáratához egy háromemeletes épületet húztak fel, a tetején étterem vár. Pajtás-jellegű menza ez inkább, alu-evőeszközzel meg tányérral, de a saslik tényleg nagyon finom. A borkészítéssel érezhetően hadilábon állnak [bár Eörsi Matyi tegnap azt írta, hogy ő ivott jó abkház vöröset], édeskés-savanykás a vörösbor, de a kilátás mindenért kárpótol.

Zsírnyak után vissza a parta, útközben belebotlom ebbe:

A '92-93-as háború nove afoni katonai áldozatainak emelt emlékmű, belül kis múzeummal.

[az indoklás az etnikai tisztogatásra: a grúzok csak a XIX. század végén kezdtek tömegesen betelepülni. Annyira ismerős...]

Miután csinálok pár képet, na mi történik? Pontosan. Kiegészítő kérdés: minek csinálom a képeket? Nem tudom, minek kell permanensen hülyébbnél hülyébb kérdésekre válaszolnom egy nemlétező ország magukat a rend őreinek tekintő zsírnyakú korrupt disznóinak, de azt hiszem ezen a ponton veszítettem el a türelmemet. "Mert így van kedvem" - válaszolom szemrebbenés nélkül magyarul. Láthatóan megdöbben, hogy nem oroszul válaszolok, ingerülten közli, hogy "nye panyimaju" (nem értem). "Vi nye gavaritye pavengerszkij, ja nye gavarju paruszki, vszje." (Ön nem beszél magyarul, én meg oroszul, ennyi.) Morog valami, nem értem, nem is érdekel, visszaadja az útlevelemet és elküld onnan.

[ha jól gondolom, a delikvens középen Raul Khadjimba, az oroszok leghűségesebb helyi szövetségese, jelenlegi alelnök. Barátai is kedves embereknek tűnnek.]

Elsétálok a marsrutka megállóig, irány Gagra, az orosz határhoz közeli Siófok-típusú üdülőváros. Szokásos igazoltatás. Az indulásra várva meglátom ezt a molinót azt hiszem, kezdem érteni, mi ez az igazoltatási láz.

Május 9, a győzelem napja. A neo-szovjet putyini ideológia egyik legfontosabb eleme a Szovjetunió minden értelemben vett rehabilitálása, erre pedig az egyik legjobb eszköz a vitathatatlanul fontos és dicsőséges győzelem a náci Németország felett, ezért a győzelem napi parádé és ünnepség az egyik legfontosabb állami ünnep a putyini Oroszországban. A Szovjetunió legszebb napjaiban látott monumentális parádékat megszégyenítő putyini katonai szemléket érthetően szigorú biztonsági intézkedések előzik meg. Arra viszont nem gondoltam, hogy ez a műsor, ha kicsiben is, de itt is megismétlődik. (Oroszországon kívül azt hiszem csak Lukasenkónál és Ukrajnában megy ez a műsor, utóbbinál abszolút érthetően. Biztos hiányos történelmi ismereteim okozzák, hogy hirtelen nem tudok egyetlen abkház tábornokot sem megnevezni a győztes Vörös Hadseregből.)
Erre jön rá, hogy láthatóan nem orosz/ukrán turista vagyok, tehát biztosan valami rosszban sántikálok.
Az út Gagrába 400 Rubel, az aszfaltozás - hiszen itt, ellentétben Szukhumitól délre, a Grúzia felé vezető úton oroszok is közlekednek - tökéletes, teljesen új. Ahogy az ellenőrzés is. Egészen sokáig gond nélkül megúszom az utat (4 igazoltatás, de a marsrutka megvár), de amikor elérjük Gudautát, leszállít az illetékes zsírnyak, nem mehetek tovább. Se a könyörgés, se a belengetett pénz nem segít, mosolygósan határozott, kizárt dolog, hogy átengedjen. A marsrutka sofőrje rendes, a fele pénzemet visszaadja és közben szomorúan annyit mormog a bajsza alatt: Erunda! (Marhaság!)

A helyzet hasonló, mint délelőtt, itt kicsi az esély, hogy marsrutkát fogjak. Fogalmam sincs, mennyire bevett szokás a stoppolás, de nincs jobb ötletem. Bő óra eltelik, mire megáll egy autó - egy taxi. Ő is tudja, én is tudom, hogy annyit kér, amennyit akar. 1000 Rubel, 600-ra sikerül lealkudni. A szívbaj kerülget, de már esteledik, eszem ágában sincs itt ácsorogni. Érdekes, a taxit nem állítják meg a zsírfejek, 7-re Nove Afonba érek. Igazoltatás a marsrutkánál, de fél 9-re Szukhumiba érek. Ha valamelyik Woody Allen klasszikus hősnője lennék, úgy basztam volna a földhöz a táskámat a "paszport!" felszólításra Szukhumiban, hogy csak úgy repkedtek volna mindenfelé a fényképezőgép darabjai. A nap közel felét igazoltatással vagy ennek köszönhetően marsrutkákra várakozással töltöttem. Nonszensz. Lesétálok a tengerpartra kiszellőztetni a fejemet és egy kicsit lehiggadni. Egy lélek sincs.
Hazaérve kiderül, hogy továbbra sincs víz, talán majd hétfőn. Ljevának elmesélem a napomat, kicsit tudok oroszul, ő kicsit tud angolul, nagyjából megértjük egymást. Kiderül, miért szállított le a zsírnyak Gudauta előtt. A városban lévő orosz támaszpont miatt külföldiek (értsd: nem orosz/ukrán/abkház) általában nem mehetnek be a városba, esetleg hajóval megpróbálhatok eljutni Gagrába, bár szerinte semmi érdekes nincs ott. Klassz.

* Nagybácsim kommentje az abkház vendégszeretetre

Beutazás

2010-05-08T13:16:00.007+04:00

[A senki földjén]

Hülye országok határán hasznos:
- Az elején eldönteni, mennyi pénzt szánsz az átjutásra
- Végig minél inkább elvegyülni a helyiek között és úgy viselkedni, ahogy ők
- Komplett hülyét játszani a hatóságok előtt
- Ha beszélsz is közös nyelvet velük, ezt jobb, ha csak te tudod
- Váratlan pillanatokban ártatlan szemekkel „turiszt, tyuriszt” szavakat emlegetni
Ügy döntöttem, hogy legfeljebb 500 Rubelt vagyok hajlandó tejelni a határon, de ennél kevesebből is megúsztam végül.
Az Enguri hídjához egy Lariért elvittek, onnan viszont lehetett gyalogolni pár kmt a senkiföldjén.
A folyó grúz oldalán grúz és EU zászló lobog, a kis konténerben néhány rendőr és katona beszélget, nem néznek ránk, az első akadályt tehát simán vettem.

[A grúz "határállomás"]

A konténerrel szemben szamár-vontatta szekér várja a csomagokkal közlekedőket és időseket, 1 Lari/10 Rubel a tarifa, minden más közlekedési eszközhöz hasonlóan ez is csak akkor indul, ha megtelik. Mivel csak egy néni ült a szekéren, jobbnak láttam gyalogolni.

Jobban jártam, Timur ugyanis 4 nehéz csomagot cipelt, így nem pusztán talpig sötétben (fekete cipő, fekete pulóver, sötétkék farmer, sötétkék póló) sétáltam át az hídon lévő orosz „békefenntartó” ellenzörzőponton, mellette és két csomagjával a kezemben biztos lehettem, hogy nem állítanak meg az oroszok. Timur után én is elmormogtam feléjük egy zdraszvujtyemet, kerülgettük kicsit a beton tankcsapdákat és már el is hagytuk őket.
A legneccesebb részén az útnak sikerült átjutni, odafele ugyanis a grúzokat nem érdekli semmi, az abkházoknál a már neked is bemutatott „clearence paper” után túl sok probléma nem lehet, az orosz „békefenntartók” viszont úgy őrzik a békét, hogy lehetőség szerint senki ne jusson át rajtuk, aki nem odavaló vagy orosz - turista. A Novaya Gazeta (Politkovskaya utolsó munkahelye) újságírói pont annyira nem szívesen látott vendégek, mint a külföldi diplomaták, a grúz menekültek vagy a magamfajta fickók.
A híd túloldalán kis abkház katonai bázis van, az útlevél ellenőrzést nem úszom meg.

[Az enguri hídján, szemben az abkház oldalon lévő orosz (!) katonai bázis]

A kartonkaibában vodkázó-dohányzó roppant egyszerű lélel pesti ellenőr-stílusban kéri az útlvelemet. Nincs vízum, paka, vágja oda és ajtót mutat, rám se néz. Nincs, még jó, hogy nincs, azt majd azután kapom meg, hogy átengedtél és regisztrálok Szukhumiban. Mutatom neki a kinyomtatott hivatalos bumácskájukat. Néz rám meredtem, értem, kezdődik. Azért párszor még próbálkozom: ja turiszt vengerszki, Szukhum, víza, bamm – csapok egyet a tenyerembe, de ő nem csap bele.
100 Rubel nem a világ, előveszek egyet a zsebemből: „Szkolka víza? Szto Rubli?”, szótértünk, ketten vannak, úgyhogy 200 Rubel lesz.
Elkéri a papírt, kinyit egy megsárgult, kockás füzetet, a mai napra egy név van beírva, Gasparyan, egy örmény. Mivel tudom, hogy kivételesen mindent előírásszerűen intéztem, ezért nem izgulok. Nézi a papírt, nézi az útlevelemet, nézi a 200 Rubelt, néz engem. Felhajtja a pohár vodkát, behívja valamelyik beosztottját, engem kiküld, menjek a pár száz méterre álló marsrutkához, majd hozza az útlevelemet. Aha, nyilván. Inkább kilépek az aktóan és udvariasan befelé fordulva rágyújtok.
20 perc, 2 telefon és egy másik megsárgult füzetbe feljegyzett adataim után visszakapom az útlvelet, mehetek. Szívélyes fogadtatás. A korábbi marsrutka már természetesen elment, 40-50 perc ácsorgás után (a legközelebbi település Gali, 10-15 km-re lehet) megjelenik egy másik. Igor kedves muki, egy csoportot vár, de ha nem lesz sok csomagjuk, végigállhatom az utat. Uszkve 3 órával azután, hogy elhagytam Zugdidit, megérkeztem a tőle 30 kmre lévő Galiba.
Nyomasztó. Az út maga a halál, ha ismered azt, amikor a megmaradt aszfalt többet árt, mint használ, akkor ez pont olyan volt. Galiban 3-4 kiégett, elhagy(at)ott házra jut 1 lakott. Döbbenetes látvány, mint egy szellemváros, pedig itt még élnek grúzok. A valaha gyerekektől hangos iskola ablakain faágak kandikálnak ki, az udvaron derékig ér a növényzet. Csak azért nincs olyan érzésem, mintha még mindig zajlana a háború, mert teljes a csend.

[Szergej Bagapsh, de facto elnök. Feladat: számold össze a képen látható telefonokat!]

Igor a „buszmegállóban” tesz le, ahol néhány zsiguli meg egy volga áll a Cyxym táblájú marsrutka körül.

A fiatal sofőr alszik, egyetlen középkorú nő ül hátul, fogalma sincs, mikor indulunk. Közel 2 óra ácsorgás után a lassacskán félig megtelő marsrutka elindul.

[Gali főtere, az épület egykor az Iparcikk-Tüzép keverékének adott otthont a tábla tanúsága szerint]

Még nincs sötét, de kezd lemenni a Nap. Éppen, hogy elhagyjuk a várost, amikor abkház ellenörzőponthoz érünk. Nem hallom, hogy pontosan mit beszélget a sofőr és a katona, de amikor elsétál a kocsi mellett a katona és rámnéz, már sejtem.
Leszállok, a katona átnézni az útlvelemet, majd megkérdezi, mit csináltam Moldovában. Komolyan, mint a Szezám utcában: ekék, tekék zekék, a kedvenc színem nem érdekelné? Turiszt, próbálom annyira kedvesen, amennyire csak tudom. Kipakoltatja a táskám – ez a határon elmaradt – az útlevelemmel elsétál a bódéjáig, telefonál, visszajön, ideadja az útlevelmet, hátatfordít és odamondja: davaj!
Ez még kétszer ismétlődik meg a két órás út alatt, bár a csomagjaimat csak egyszer kell kipakolni.
Szukhumiban az állomáson este 8 körül már egy lélek sincs.

A sok újdonság közül az első, ami feltűnik, hogy alig szinte nincsenek taxik. Ez baj, mert nincs Szukhumi térképem. Beülök a sarki presszóba inni egy kávét, meg persze egy sört is, a hosszú út örömére.

Egy darabig céltalanul sétálok a fő utat/teret keresve, amikor feltűnik végre egy. Ulica Gogol, tricat-agyin pazsaluszta. Dvaszot rubli, rablás, de nem érdekel, szeretném végre lerakni a hátizsákom, arcot-kezet mosni és enni valamit.
Rustam kertjében kisebb szökőkútként tör fel a víz, amikor kinyitom az aluminium kertkaput. Lövöldöztek a barátaival és sikerült véletlenül eltalálni a csövet, sajnos nem tudok ott aludni. De van egy bátyja, Ljeva, aki tíz percre lakik tőle, nála elalhatok a nappaliban. Mivel Rustamnál nemcsak csőtörés volt, de egy Rezsőt megszégyenítő méretű keverék vadállat is szabadon kószált a kertben, annyira nem bántam.
Ljeva a tenger mellett, egy hat szintes panel legfelső emeletén lakik. Az abkház "hadsereg" századosa, akinek két napja focizás közben kiment a térde, azóta otthon fekszik.

2005-ben, amikor Jerevánban voltam, akkor láttam ezt a dilit: a panelházak vízellátása úgy működik, hogy elvileg minden nap a lajtoskocsi jön, feltölti a ház néhány száz literes víztartályát, aztán addig van víz, ameddig ki nem fogy. Kiderült, itt még mindig ez a rendszer, viszont aznap nem jött a lajtoskocsi - ennyit a mosakodásról. Ljeva nappalijának kanapéját és foteljét összetolva kész is volt az ágyam négy napig.

Abkházia - összegzés

2010-05-07T19:53:00.003+04:00

Kányádi Sándor: Örmény Sírkövek

vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek
örmények zsidók lakták székelyek
s akad még itt-ott ki a néhai
honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot

vannak vidékek hol a sírlapok
négy sarkában finoman faragott
négylevelű lóhere mélyed és
századok óta nincs egy repedés
esőcsöppöt és harmatcsöppöket
gyűjtögetnek az örmény sírkövek

vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel

Mielőtt belemennék a részletekbe, gondoltam adok egy általános képet arról, mi is történt velem Abkháziában. A bejegyzéseket kivétel nélkül még melegében, adott nap este-éjszaka írtam a füzetembe, ezt az utolsó reggel a buszállomáson követtem el, hangulatom talán ebből érződik a leginkább. Mivel Abkházia után sikerült eljutnom a legvadabb álmaimat is túlszárnyaló Svanetibe, ezért igyekszem gyorsan letudni a nemlétező országról szóló bejegyzéseket, hogy utána élvezkedhess te is az ezeréves lakó-, őr- és jelzőtornyok látványában, 1500-2500 méter magasan, Európa legmagasabban, állandóan lakott pontján.

...

Abkházia számokban:

1 a normális ember száma, akivel találkoztam

4 az Abkháziában töltött napoké

4 a folyó víz nélkül töltött napoké

7 a felajánlkozott prostiké

12 a marsrutkákra várakozással töltött óráké

31 a lezajlott igazoltatásoké

kb 100 a töröltetett képeké

kb 300 a megmaradt képeké

10^{1000000000000} egy egytől tízig skálán a válaszom arra, hogy mennyire kurvára elegem van ebből a helyből

Összességében ez egy rettenetesen szomorú, nyomasztó, helyenként kifejezetten dühítő, szegény és botrányosan kamu ország.

Ha azt mondom, hogy kisvárosi kisstílű maffiózó, előtted van az arc? A többség itt sajnos ilyen: majerkodnak (bocs Dani) az UV-kék zsigulikkal, ahol lehet, megpróbálnak lehúzni (két-háromszoros áron [akarnak] vinni a helyiekhez képest) és persze lépten-nyomon figyelmeztetnek, hogy te csak egy nem feltétlen szívesen látott vendég vagy. (Az átlag bunkóságáról annyit, hogy nem volt olyan nap Szukhumiban, hogy a rendszeresen köpködő-csulázó helyi erők közül legalább néhány ne talált volna el.) Transznyisztria volt ilyen, ahol főleg az ukrán, orosz drog-, fegyver- és ki tudja még milyen kereskedőkből álló maffia megfelelő megélhetést biztosít a többség számára, a láthatóan nem ehhez a klikkhez tartozó, pláne nyugati púp a hátukon, vagy sokkal inkább gyanús idegen, akinek nem szabad segíteni, akit minél hamarabb rá kell venni, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. Na, itt pontosan ugyanez a helyzet. A Szukhumitól északra fekvő tengerparti településeket nyaranta elárasztják az orosz és ukrán turisták. A főszezonban az árak is emelkednek, azt csak a felső-kozéposztály engedheti meg magának (ha lenne ilyen az említett országokban). Mivel ilyenek nincsenek, június végétől szeptemberig a Balit és a Seychelle-szigeteket még túl nagy falatnak érző ukrán és orosz maffiózók és harmadvonalbeli politikusok, no meg persze csemetéik töltik itt pihenésüket.

Ahogy a Balatonon, főleg a 80-as, 90-es években elég erős volt a ká-német hatás, itt meg az orosz-ukrán maffiózók igényeinek kielégítésére szakosodtak – se többre, se kevesebbre. Ez a gyakorlatban nagyjából azt jelenti, hogy pénzzel, kapcsolatokkal meg persze arroganciával bármit elérhetsz, ezek nélkül pedig örülj, hogy jut levegő.

Az emberek az utcán, a boltokban, a marsrutkán, egymás között és idegenekkel is oroszul beszélnek. Egyetlen egyszer hallottam abkház szót, amikor Ljevaval utolsó este megnéztük az abkház tv híreit és az egy órás híradó közel felét Szergej Bagapsh elnök aznapi jócselekedetei és izgalmas beszédei töltötték meg. A nyelv hangzásában a török és az arab között van valahol, sok kemény a-val, néha erős h-val, de az oroszban ismert lágy l és j is jelen van, szóval tényleg érdekes keverék. A boltokban szinte csak orosz és ukrán termékeket lehet kapni, egyedül az alma grúz – Törökországból importálják. Az általam kóstolt boruk minősíthetetlen, a Szukhum névre hallgató egyetlen saját sörük rendben van. A több száz vodkamárka közül, amiket a boltok polcain láttam, fogalmam sincs, hogy van-e és ha igen, melyik a sajátjuk. Ljeva maga sem tudott nekem abkház ételt mondani, az étteremben „abkhazszki khacsapuri”-ként futó cucc bizony adjaruli khacsapuri, ezt még Ljeva is elismerte.

A grúzok vendégszeretetét hírből (sem) ismerik, az oroszok legroszabb sajátosságait sikerült ötvözniük a peremre annyira jellemző szegénységgel és persze a háború borzalmas utóhatásaival. Egyetlen pozitívum a természet, ami annyira szép helyenként, hogy ha békénhagynak a zsírnyakúak, még élvezni is lehet.

Azon kívül, hogy a regnáló politikai elit megélhetését biztosítsa és persze hogy néhányan tovább halászhassanak a zavarosban, az ég adta világon semmi, de tényleg semmi nem indokolja, hogy függetlenek legyenek. Országismertető bejegyzésemben – tudatlanul – azt írtam, hogy részben a turizmusból akár meg is élhetnének. Tévedtem. Tökéletesen alkalmatlanok erre.

És ha az állandó hatósági vegzálás, a köpködés, a háromszoros árak nem szegnék kedvedet, hogy ide látogass, az etnikai tisztogatás ma is ordító tanúbizonyságainak nehezen elviselhető folyamatos nyomasztása biztosan eltántorítanak.

Láttam már Ramallahot, Nabluszt és Jerichóban is aludtam; voltam Karabakhban és szögdécseltem az agdami aknamezőkön; dolgoztam frissen elárvult menekült gyerekekkel Grúziában a háború alatt-után – de ilyet még soha.

Nem tudom, mennyire fogják tudni visszaadni az összképet a fényképek. Képzeld el mondjuk Tihanyt júliusban: süt a nap, csodakocsik száguldoznak, elsétálsz az apátságba, aminek a környékén kiégett, lakatlan házak állnak. Lesétálsz a tó partjára, a kikötőben nem állnak hajók, minden rohad, minden tiszta rozsda. A tóparti bódék fele-harmada kitört ablakokkal, összefirkálva várja régi gazdáit. Elbuszozol nagy nehezen Balatonfüredre, ahol a vasútállomás bedeszkázva várja a napi egy-két utast. Eljutsz valahogy Szentendrére, aminek érzed még a békebeli ízét, de amit látsz, az egész más: üres házak egymás után, amit csak néha tör meg egy-egy lakott épület. A lakatlan házakat 20 év alatt benövi a növényzet, halálos csönd és nyugalom borít mindent, az egész országban.

Így néz ki tehát az etnikai tisztogatás. Elviselhetetlen.

Mi is történt Abkháziában?

2010-04-28T15:33:00.006+04:00

Gondoltam írok egy keveset arról, mi is ez az egész sztori.

Mielőtt azonban megkapjátok az áttekintő felkészítőt (istenem, lassan egy éve nem írtam ilyesmit... de ha valakit érdekel részletesebben, szóljon), elmesélem, mit szólt Názi, amikor mondtam, hogy miért nem leszek pár napot.

Názi 80 körül jár, látott már sok mindent. Szokott néha mesélni a gyerekkoráról és a családjáról, a férjéről, aki újságíró volt, a régi Grúziáról. Amikor kimondtam, hogy Szukhumi, elkerekedett az arca, szóhoz sem jutott. A szülei ott vannak eltemetve, lassan 20 éve nem tudott elmenni a sírjukhoz. A szüleiről persze eszébejutott a gyerekkora és elkezdett mesélni. Például arról, hogy milyen szép hely Szukhumi, hogy piknikezni jártak Novi Afonba, vagy hogy majdnem hozzáment egy abkház mérnökhöz, akivel 18 éves korában, egy abkháziai családi nyaraláson ismerkedett meg. Nyilván elsírta magát szegénykém, sűrűn elnézést kért és bement a szobájába.
Először, mióta itt vagyok, elöntött a szégyen. A szegénység, a menekültek, a háború, a két diplomás taxisofőr - senki és semmi nem tudta ezt itt kiváltani. De ez... én fogom magam, írok egy e-mailt és mivel magyar állampolgár vagyok, jó eséllyel megkapom a beutazási engedélyt. Se kutyám, se macskám nincs ott, semmilyen emlékek, emberek nem kötnek engem Abkháziához. És itt van ez a 80 éves néni, aki aztán a légynek nem ártott, tanított mindenféle népeket az egész Szovjetunióból, de mivel grúz állampolgárként nem lépheti át az Ingurit, a szülei sírjára nem tehet egy virágot húsz éve.

...

Az abkházok észak-kaukázusi népcsoport, saját nyelvvel, ami teljesen különbözik a grúztól. A VIII. század végén önálló királyságot alapítottak, de néhány évtizeden belül erős grúz befolyás alá kerültek, az elit pedig átvette a grúz nyelvet és persze a kereszténységet. Kelet- és Nyugat-Grúzia egyesítése után békésen éltek a grúz állam részeként, a XV. században azonban őket is elérte a török hódítás. A grúzokkal ellentétben áttértek az iszlám hitre, de nyelvüket megtartották. A XIX. század elején az oroszok váltották a törököket, a század elején Abkházia "önként" az Orosz Birodalom részévé vált. A kaukázusi háború során több tízezer muzulmánt üldöztek el a a cári katonák a Kaukázusból, ennek köszönhetően ma is él egy jelentős abkház kisebbség Törökország északi részén (számukat 100.000 és 500.000 közé teszik), a grúz határhoz közel. Az első világháború végnapjaiban az újra függetlenné váló Grúzia részeként létezett, de csak 1921-ig, amikor a bolsevikok megdöntötték a (mensevik) grúz kormányt. Abkházia kisebb-nagyobb változtatásokkal, de autonóm köztársaságként a Grúz Szovjethez tartozott a Szovjetunió felbomlásáig. Az 1989-es adatok szerint a területen 93 ezer abkház, 240 ezer grúz, és nagyjából 75-75 ezer örmény és orosz élt. A háború óta nincsenek megbízható számadatok, de azt lehet tudni, hogy 1992-93 során közel 220.000 grúzt üldöztek el az abkházok és szövetségeseik (oroszok, kozákok), akik a mai napig még csak be sem tehetik lábukat a területre.

Miért robbant ki a '92-es háború? Jó kérdés. Adott volt egy enyhén nacionalista grúz elnök (Zviad Gamsakhurdia), aki megválasztása után meghirdette a "Grúzia a grúzoké" című agymenését. Az abkházok érthető okokból ebből nem kértek, de békés tárgyalások útján a helyzet végül rendeződött. 1992 januárjában katonai puccsal megdöntötték Gamsakhurdia hatalmát, "hazahívták" Shevarnadzét, a kormányt pedig elárasztották a szélsőséges nacionalisták. Semmissé nyilvánították az abkházokkal kötött megállapodást, a szovjet alkotmányt úgyszintén, ezzel lényegében megszüntetve mindenfajta abkház autonómiát. Majd azon a címen, hogy Gamsakhurdia támogatói elrabolták a belügyminisztert és Abkháziában tartják fogva, egy 3000 fős katonai kontingenst küldtek "a rend helyreállítására". Az akciónak katasztrófális vége lett: bár az elején az abkházok jelentős veszteségeket szenvedtek, az orosz párti észak-kaukázusi önkéntesekkel (és persze az oroszok támogatásával) visszaszorították a grúz katonákat Szukhumiig. Az etnikailag abkház vezetés bejelentette Grúziától való elszakadását, kipakolta az etnikailag grúz vezetőket a hatalomból és kegyetlen etnikai tisztogatásba kezdett.

1993 nyarára lényegében befejeződtek a harcok, az észak-keleti Kodori-szoros kivételével mindenhonnan kiverték a grúz csapatokat. 15 évig, a 2008-as háború végéig a Tbiliszi-hű abkház vezetés Kodoriban székelt. Végül az abkház milicisták az orosz békefenntartók (!) hathatós közreműködésével onnan is elűzték a grúzokat.

Mára csak egy kis részen, Gali város és környékén élnek grúzok, de rájuk sem vár semmi jó. Szergej Bagapsh, a de facto elnök nemrég bejelentette: azok a grúzok, akik nem hajlandóak beszolgáltatni grúz igazolványaikat és cserébe orosz útlevelet és abkház személyi igazolványt kérvényezni, illegális bevándorlóknak minősülnek 2011 január elsejétől és deportálni fogják őket.

Dél-Oszétiával, Karabakh-kal és Transznyisztriával ellentétben Abkházia csak félig tartozik a vicc kategóriájába. A turizmus és a mezőgazdaság esetleg képessé válhatna arra, hogy ha szegényes, de stabil gazdaságot teremtsen egy önálló országnak. A probléma ezzel csak az, hogy az oroszok pont annyira akarják a független Abkháziát, mint a grúzok. Semennyire. Nekik az az érdekük, hogy ez az áldatlan állapot minél tovább fennmaradjon. Félreértés ne essék, nem az abkház nép önállósága érdekli Vologyát és Gyimát, hanem Grúzia szétverése.

A mostani helyzetet tovább bonyolítja, hogy a 2014-es sochi olimpia építkezésén résztvevő orosz munkások jó része Abkháziába költözött és onnan jár át dolgozni. Természetesen eszük ágában sincs "hazamenni" (hova is?), pláne, hogy a korábbi lakosság közel felét kitevő grúzok tulajdonában lévő ingatlanokat a kormányzat saját vagyonának tekinti, adja-veszi az üresen álló épületeket (köztük vagyonokat érő tengerparti villákat), bagóért. Az "országban" a Rubel a hivatalos fizetőeszköz, minden szolgáltatás az oroszok kezében van, az abkház mellett pedig már nem a grúz, hanem az orosz a második hivatalos nyelv. A háború óta nyilván még több orosz katona állomásozik a területen, ráadásul nemcsak de jure "békefenntartók", a nemzetközi szerződésekben vállalt leszerelési határidő lejárta ellenére pedig felújítva várja a következő harcokat az oroszok kezében lévő jelentős katonai támaszpont Szukhumitól nem messze.

Calling all passengers to Abkhazia

2010-04-27T00:01:00.004+04:00

Móka, kacagás, tengerpart, napfény, aknamező, bábállam - mi kell még Andrisnak egy koranyári pihenéshez?

Úgy döntöttem, hogy a májusi jerevéni tréning előtt jó volna azért megpróbálni ezt az abkház sztorit. Túl azon, hogy van valami abban, hogy minél több nemlétező országba eljussak (2005 Karabakh, 2009 Transznyisztria), Abkházia tényleg érdekes hely. Nemcsak az elmúlt húsz év miatt.

Abkházia ugyanis olyan, mintha valami gigaköltségvetésű amerikai fantasy díszletét a forgatás után otthagyták volna. Azúrkék tenger, pálmafák, homokos part, majd a kb 300 méterre kezdődő, már korábban itt is látott, több ezer méter magas kaukázusi hegyek, mindezt szubtrópusi klímában. Szóval ilyen nincs és mégis van. De ilyen nincs és mégis van más szempontból is. Az országot Oroszországon kívül olyan fontos helyek ismerik el függetlennek, mint Dél-Oszétia vagy Nicaragua. Ellentétben a másik két, általam is ismert kamuországgal, itt nem fárasztották magukat saját pénz nyomtatásával, remekül megfelel nekik a Rubel is. Mobilhálózat nincs, ahogy a szó eredeti értelmében vett külföldi turista se. Nyaranta, akárcsak a szovjet időkben, oroszok ezrei özönlik el a partokat, mert a szépségen kívül itt minden megváltozott az elmúlt húsz évben. Grúz állampolgárok nem léphetnek át a határon, nekem pedig visszafele lesz majd vicces.

Viszonylag olcsó lett (legalábbis a szomszédos orosz Sochihoz vagy a grúz Batumihoz képest), a szálláson kívüli szolgáltatások lényegében nem léteznek, a még nem feltárt aknamezők miatt pedig túl sokat kirándulni sem lehet.

Bár kétlem, hogy az idelátogató turisták ezért jönnének, de a grúztól néhány dologban valóban különböző abkház kultúra izgalmas szépségei helyenként még fellelhetőek. Sajnos csak helyenként, mert az ostoba emberi kegyetlenség a Paradicsomba is eljutott - a '90-es évek elején grúz milicisták a háború utolsó napjaiban für alle felle felgyújtották a Nemzeti Múzeumot. A tűz martalékává vált szinte minden, ami a koraközépkortól a múlt század végéig megjelenítette és meghatározta a kultúrájukat.

Az országba beutazni mókás dolog. Természetesen van kormányzati honlapjuk, ahol le lehet tölteni az elektronikus Clearance kérelmet. Ez még nem vízum, csak majdnem. Majdnem, mert ingyen van és majdnem, mert ennek birtokában is mondhatják, hogy bocs, mégsem jöhetsz. Ha mégis átengednek, lehet szaladni a "Külügyminisztérium" Idegenrendészeti Osztályára (olyan barátságos, hát nem?), kifizetni a kifizetendőt és bepecsételtetni az "igazi vízumot" az útlevélbe. Ennek elválaszthatatlan része azon települések felsorolása, ahová beutazhat a vízum birtokosa. Mert nem császkálunk csak úgy nyakra-főre, ki hallott már ilyet?
Oszétiával ellentétben (erről is majd egy másik postban) itt flottul és gyorsan megy az ügyintézés, pár napon belül ugyanis válaszoltak és meg is kaptam az engedélyt a belépésre.

Igazából kételkedtem abban, hogy az első akadályt ilyen könnyen fogom tudni venni, de ennek örömére ma elkezdtem szállás után nézni. Az ilyesmin én általában nem szoktam parázni, de az ilyen katyvaszos helyeken megnyugtat, ha nagyjából sejtem, hogy ha sötétedésig nem találok semmi szimpit, akkor legrosszabb esetben hol tudok aludni egy éjszakát. Ezekben az "országokban" ugyanis a láthatóan küföldi mindig gyanús.
Gyanús már a határon, aztán gyanús a marsrutkán, gyanús, amikor leszáll róla, gyanús, amikor szállást keres, gyanús a helyieknek és gyanús a rendőrségnek. Karabakhban is az első 2 óra volt a legijesztőbb (Transznyisztriában meg az egész ottlét). Angolul teljesen felesleges keresgélni, a két találat közül az olcsóbbik 550 dollár egy éjszakára, 2007-es áron. (Hogy ki fizet ennyit Putyinon kívül Abkháziában egy éjszakáért, azt persze ne kérdezd.)

A három hónapnyi orosz segítségével találtam jópár vicces oldalt (pl. ezt vagy ezt), úgyhogy kicsit megnyugodtam. Írtam is egy e-mailt Rustamnak - 300 Rubel (kb 1800 forint) éjszakánként a fővárosban, pár száz méterre a tengertől, Szokhumi központjában. Persze nem a helyi Marriott, de nekem megfelel. Abban bízom, hogy innen viszonylag könnyen bejárható a terület anélkül, hogy máshol kellene töltenem az éjszakát - de persze ez majd ott derül csak ki.

Mivel az út Abkháziába elég hosszadalmas Tbilisziből, ezért péntek reggel fogok indulni. Alszom egyet Zugdidiben, ami a "határ" innenső oldalán lévő utolsó város, aztán szombat reggel megpróbálok átjutni. (Térkép itt, a határ a folyó, Zugdiditől észak-nyugatra. Tbilisziben is bejelöltem azért pár helyet, vess rá egy pillantást.) Addig még persze jelentkezem, de onnan nem biztos - az 550 dolláros hotelt leszámítva máshol nem volt szó internetről.

A mai nap margórája

2010-04-25T23:49:00.005+04:00

*

Szavaztunk. Még azok is, akik otthon voltak és azok is, akik József Attilát választották.

Azért gondoltam, hogy írok valamit ennek kapcsán, mert persze hivatalosan is senki lettem egy éve a politikában, de tudom, hogy ha otthon lennék, sokatokkal ücsörögnénk különböző helyeken különböző segédeszközök tetszőleges összeállítása mellett (fröccs, sör, unikum, pálinka, kávé, tea, dörr, oevkk térképei, korábbi választási statisztikák, pártprogramok és társaik) és beszélgetnénk arról, hogy és akkor ezt most így hogy.

Erre most nincs lehetőség, úgyhogy inkább ide írom, aztán majd vagy lesz sok megjegyzés meg e-mail és sms, vagy nem, de pár év múlva mindenképpen tanulságos lesz visszaolvasni.

Az eredmény lényegének elsősorban talán a Fidesz kétharmada tűnik. Szerintem van ennél aggasztóbb dolog is, de majd erről később.

Soha életemben nem voltam az az ortodox belvárosi szoclib értelmiségi, aki a Fidesz nevének hallatán elmondott volna gyors egymásutánban három miatyánkot vagy smát, annak ellenére, hogy persze nagyon nem lesz lájk az elkövetkező minimum 4-8 év. Van néhány olyan terület, ahol igenis szükség van változásra és ezek egy része bizony kétharmados történet. Persze, elméletben teljesen igaz, hogy sokkal egészségesebb lenne, ha ezeket a döntéseket a kormánypártok az ellenzék (legalább egy részének) egyetértésével hoznák meg, de az égető kérdések között több olyan is akad, ahol ez leányálom. Az egyik ilyen a választási rendszer átalakítása - itt egyszerűen annyira mások az aktuális érdekei a pártoknak, hogy képtelenség többpárti kétharmadot létrehozni. Ha ugyanis tisztán listás rendszer lenne Magyarországon, akkor ma nem lenne kétharmada a Fidesznek. Ha tisztán egyéni lenne a rendszer, akkor pedig két frakcióval + 2 független MSZPssel meg egy kötöznivaló elmebeteg függetlennel működne a Parlament. A kettő közötti átmenetet képviseli a Fidesz, ennél sokkal értelmesebbet a szocik sem tudnának kitalálni, ha alkupozícióban lennének.

A másik fontos terület a pártfinanszírozás. Több tolvajbanda nehezebben jut egyetértésre, mint egy tolvajbanda. Ez könnyen belátható.

Az Alkotmány más tészta. Új Alkotmányhoz az összes képviselő négyötöde szükséges, a módosításhoz azonban elég a kétharmad is. Ami az emberi jogokat illeti, azt hiszem nyugodtan lehet radikálisnak nevezni, elfogadom. Ebben a tekintetben semmi jót nem várok a Fidesztől és sajnos túl sok jóra a szociktól sem számíthatok, legalábbis az eddig tapasztalataim alapján. Azzal, hogy esetleg bekerül valami blabla a preambulumba arról, hogy keresztény gyökerek meg Etelköz, nyilván nem adnak okot arra, hogy pezsgőt bontsak, de a rendszer lényegén nem fog változni semmi. Hirtelen a hitleri példán kívül más nem jut eszembe, ahol teljesen demokratikus eszközökkel jutott hatalomra olyan politikai erő, amelyik aztán alkotmánymódosításokkal betonozta be saját hatalmát. Azok, akik emiatt aggódnak, szerintem megnyugodhatnak - sok pocsék dolgot lehet csinálni a mai Magyarországon ekkora felhatalmazással, de diktatúrát kiépíteni nem. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy vajon a Fidesz szeretne-e bármi ilyesmit.

Sokkal aggasztóbb lenne a helyzet szerintem, ha a Fidesznek a másik három párttal kellene ezekben a kérdésekben kompromisszumra jutnia. Az eddigi működésük alapján ugyanis a Jobbik lehetne egy lehetséges partner, ennek eredményét pedig inkább ne részletezzük. Ha ugyanis a Fidesznek az MSZP-vel kellene kompromisszumra jutnia, szavazóinak jelentős része vándorolna át egyik napról a másikra a Jobbikhoz. Ugye, lehet ez még rosszabb is...

A képet valamelyeset árnyalhatná az LMP parlamenti jelenléte, de én egy lyukas zoknit se bíznék Schifferre az elmúlt években tanúsított viselkedése alapján. Az okok egy része teljesen publikus, visszakereshető a neten is. Csak emlékeztetőül: néma csend a cigánygyilkosságok idején, 9/11 értékelése, legundorítóbb sunnyogás drog- és meleg-ügyben, a Jobbikkal való parlamenti együttműködés lehetőségének explicit emlegetése a kampányban. Pontosan értem, hogy miért szavaztak sokan a barátaim közül is rájuk, de feltételezve is, hogy mindenben igazuk volt, ezeket a dolgokat nem lehet meg-nem-történtté tenni. Nem látom a biztosítékot arra, hogy Ivády "lövök egyet a cigánytelepen" Gábor vagy Mile vagy Vágó "dúró dóra" Gábor parlamenti képviselő urak Jávor "pride=náci karlendítés" Benedek képviselőtárssal karöltve az én elvárásaimnak megfelelő emberi jogi politikát tudnának vinni. Nem is fognak, nem is akarnak.

A kétharmad persze nem jó dolog, de ha végigsakkozzuk a lehetőségeket, szerintem nem katasztrófa önmagában.

A kormány összetételével most csak azért nem akarok foglalkozni, mert egyrészt még nem olvastam végleges listát és hatásköröket, másrészt az általam némileg értett területekkel kapcsolatos elképzelések részletes ismerete nélkül ez teljesen komolytalan lenne.

A következő négy év igazi drámája szerintem abból következik, ami nincs ma a Parlamentben. Ma nincs az emberi szabadságjogok megőrzése és kiterjesztése mellett síkra szálló, a teljesen megszűnt társadalmi szolidaritást megteremteni akaró politikai-politikusi közösség az Országgyűlésben. Elszórtan vannak néhányan a szociknál és minden bizonnyal találhatunk ilyen LMP-s és Fideszes képviselőt is. De valódi befolyással, hatalommal nem rendelkeznek. Az igazi dráma szerintem ez - és csak ezt egészíti ki Molnár Oszkár, a Jobbik közel 50 képviselője, az MSZP-frakció mind politikai, mind szakmai szempontból katasztrófális összetétele, a Fidesz kétharmada.

Aztán akad még itt valami, ami engem különösen aggaszt. A szokásjog alapján a Jobbik delegálhat képviselőt a Nemzetbiztonsági és a Honvédelmi Bizottságba is. Főleg a Nemzetbiztonsági Bizottság esetében jelent ez komoly veszélyt Magyarországra. A bizottság tagjai ugyanis, miután átesnek egy C-típusú nemzetbiztonsági vizsgálaton, lényegében minden titkosszolgálati dokumentumhoz hozzáférhetnek. Az orosz, iráni (és laza al-kaida?) szálakkal rendelkező párt esetében ez mindannyiunk számára igazi életveszély. Ugyanakkor NATO-tagságunk miatt a Honvédelmi Bizottság hatáskörébe tartozó ügyek sem teljesen mellékesek ebben a kontextusban.

Rendkívül ócska évek elé nézünk sok szempontból. Többen azon sakkoznak, hogy majd néhány év múlva, de még 2014 előtt, hogyan lehetne összehozni valami liberális politikai képződményt. Én sajnos nagyon szkeptikus vagyok. Mindannyian, akik az SZDSZ-hez kötődtünk, okkal vagy ok nélkül, de súlyos stigmát viselünk. Vagy nagyon sok időnek kell eltelnie, vagy nagyon brutális dolgoknak kell történniük ahhoz, hogy ez ne számítson. Az SZDSZ-en kívüli liberális politizáló társaság jó része az LMP alapítói között található. Egyre világosabban látszik, hogy eszük ágában sincs liberális politikát csinálni. Tehát mi nem csinálhatjuk, a többiek meg nem akarják. Egy teljesen új generáció pedig sok-sok ciklus múlva fogja majd úgy érezni, hogy lépnie kell. Mindebből pedig az következik, hogy szavazóként még jó darabig a hányózacskók széles választéka közül húzhatjuk elő valamelyiket alkalmanként és csak szurkolhatunk, hogy az eddig elért eredmények ne váljanak semmivé.

* Talán ez jön most. Egy magyar Rosa Parks és több évtizednyi küzdelem. Meglátjuk.

A jereváni rádió jelentése a zviadisták küzdelmeiről - avagy kis színesek

2010-04-23T14:01:00.007+04:00

Ezt a bácsit vasárnap este kaptam le, hazafele a Rustaveli állomás mozgólépcsőjén.

A gudauri tréningen ott volt egy örmény nő is, aki meghívott Jerevánba, hogy tartsak nekik egy rövid workshopot. Nyilván azonnal igent mondtam.

Jereván az egyik legförtelmesebb hely, ahol életemben jártam, tényleg, minden túlzás nélkül állíthatom. Ronda. Szovjet. Unalmas. Drága. Bunkók az ott élők. Állandóan át akarnak vágni. Fogok azért persze majd pár képet lőni, főleg a Cascade-ról. Ez az a hely, amit ha a megvalósult kommunizmust kéne elmagyarázni, megmutatnám és minden világossá válna. A mérhetetlen rusnya (és rózsaszín!) város szélén az egyik hegyre a '80-as évek végén kezdték el építeni ezt a monumentális szovjet izét. Hogy mi lett volna a végén a produktum, sajnos nem tudom, de szerintem így van jól, ahogy most kinéz. Hatalmas, széles lépcsősor vezet több száz méter magasra, amit néha egy-egy ótvaros, soha nem is működött szökőkút tör meg. Ha nem tudnál felmászni, épült belül mozgólépcső. Jájj. De a lényeg a lépcsősor teteje: sehova nem vezet, 20 éve vaslapokon egyensúlyozva lehet eljutni a lépcsősor tetejétől egy félig kész, rohadó kilátóig. Történt ugyanis, hogy az építkezés elhúzódott és közben felbomlott a Szovejtunió. Úgyhogy nem volt miért megünnepelni az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság évfordulóját... :)
Ízelítőül egy kép ezen a linken látható.
Szóval tényleg semmi jót nem tudok mondani az ott töltött napjaimról, nem ezért mondtam igent. Hanem mert Jerevánból pár óra alatt el lehet jutni Iránba.

De nemcsak Iránba lehet ám eljutni, hanem Hegyi Karabakhba is. 5 éve még nagyon hátulgombolósan viselkedtem Agdamban, most igyekszem majd profibb lenni.

Az iráni vízumot nem biztos, hogy megadják, de azért próbálkozom majd. Az örmény vízumot viszont most vettem át, nagyon klasszul néz ki.

A héten túl sok izgalom nem ért, Názi átrendezte a szobámat, kaptam egy rózsaszín, ágynak átalakítható széket (ronda, de kényelmes) és vettem magamnak egy jó nagy bögrét, így reggelente csak egyszer kell kávét főznöm. És íme Názi, ahogy a veranda kanapéján ezeréves ponyvát olvas németül. Halál édes.

Pár napja a helyi amerikai alapítványi iskola szervezett egy jótékonysági estet a Pankisiben élő diákok javára, a zene jó volt, a cél nemes, 5 Lari pedig igazán jelképes összeg.

Tegnap a Parlament előtt egy tüntetésbe botlottam. Az itteni politikai élet igazából szórakoztató, Hofi isteni poénokat gyártott volna. A képen a zviadisták kemény magja látható, akik a rejtélyesen elhunyt első szabadon választott elnök fiának szabadonengedését követelik.

Elsőre az lenne az ember reakciója, hogy naná, éljen a szabadság! A kis Gamsakhurdia azonban nem politikai okok miatt ül, ellopott ezt-azt, mondjuk egy Kulcsárnyi zsetont. Testvére az egyik megyei rendőrség helyettes vezetője, anyu pedig, aki konzekvensen First Ladynek hívatja magát, kormányüléseket hív össze, ahol a hozzá hasonló gyakorló elmebajosok gyűlnek össze és hoznak döntéseket. Múlt héten például azt, hogy bizonyos feltételek mellett (többek közt, hogy az ombudsman esküt tesz Gamsakhurdia tetemére, hogy megvédi politikai örökségét) hajlandóak elismerni a jelenlegi ombudsman jogállását. A bohóckodásról pedig természetesen minden este beszámolnak a híradók, szerintem ez pótolja az itteni stand-up comedy hiányát.

Ő nem a First Lady, de mindenképpen kedves asszony lehet.
De a legjobb talán ez a Jaruzelski-imitátor volt:

Megtudtam, hogy ezek a kormányülések egyébként nyilvánosak, úgyhogy ha megszerzem a címet, esküszöm elmegyek, mert azért ilyen műsort nem mindennap lát az ember... :)

Végül kapsz egy kis csemegét is, pay-as-you-go lift, 5 tetriért, ami kb olyan gyakori érme, mint 15 éve otthon az 50 filléres... Mindenki gyűjtögeti, hogy aztán ide dobálhassa.

Zűrös, sűrű napok

2010-04-23T13:07:00.004+04:00

Hjaj, megint nagyon elhanyagoltalak. Mentségemre legyen mondva, hogy a múlt hét elég sűrű volt (két tréning, külön konzultációk), kaptam egy jó kis fordítási feladatot (franciáról angolra 20 oldalas jogi szakszöveg - meg is jelentek újabb ősz hajszálok elől, a többi mellett) és hétvégén Gudauriban töltöttem két napot.

A két tréning egészen döbbenetes volt: az első tréninget még néhány hete az ellenzékben lévő kereszténydemokratáknak tartottam, ahogy itt mondják, tcota-tcota volt, vagyis hát-hát...

Múlt hétfőn egy másik ellenzéki pártnak, pontosabban pártoknak tartottam ugyanazt a tréninget. Az Irakli Alasania vezette szövetségben saját pártján kívül ott van még az Új Jobboldal-új jogok nevú izé és a Republikánus párt, ami nagyjából a helyi SZDSZ-nek tekinthető, főleg, ha a múltját nézzük. (Alapítói, sok meghatározó figurája megjárták a szovjet idők börtöneit, 3 éve találkoztam az egyikőjükkel, ő a Gulágról is tudott mesélni.) Ők voltak a legnyitottabbak, legérdeklődőbbek és a legszimpatikusabbak. Esélyük? Zéró. A legutóbbi parlamenti választások után - mivel az összes ellenzéki párt csalást gyanított - nem voltak hajlandóak elfogadni a parlamenti helyeiket (ellentétben a kereszténydemokratákkal és a kommancsokkal, akik ugyan nem mennek be dolgozni, viszont minden hónapban felveszik a zsetont a semmiért). Nehezen kerülnek be a médiába, ráadásul az itteni politikai kultúrától fényévekre vannak, főleg Alasania.

A döbbenetes élmény szerdán ért, amikor Szakashvili pártjának, az Egyesült Nemzeti Szövetségnek tartottam tréninget. Én ennyi rosszarcú pofát egy helyen régen láttam. Egyetlen dolog érdekelte őket a netes kampánylehetőségekből: hogyan lehet hazugságot terjesztve az ellenfélről kicsinálni őket. Ladoval, aki a tréningeket szervező amerikai alapítvány munkatársa, az elején még szórakoztunk ezen, de délutánra nekem kissé elegem lett belőlük. Az ebédszünetben persze kiderült, mit keresnek ezek a mókusok a politikában: nulla elképzelés, nulla elkötelezettség, nulla értékek, viszont jó pár évig így vagy úgy, de biztos lehetőség. Az otthoni politikában az ilyen arcoktól a hideg kirázott, bár talán pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy mérhetetlenül megvetettem őket.

Itt volt múlt héten pár napra Eörsi Matyi is, akivel elborozgattunk utolsó estéjén az Ambassadori éttermében - kilátással a kissé grandiózus, újonnan épült elnöki palotára. Jó darabig ez volt az utolsó hivatalos útja, a parlamenti hely elvesztésével megszűnt ugyanis az Európa Tanácsban betöltött helye is. 17 évig volt grúz rapportőr, látta a rögös függetlenségi küzdelmeket, Zviad Gamsakhurdia zagyvaságait, Shevarnadze sajátos demokrácia-felfogását, a rózsás forradalmat, annak árnyoldalait, a 2008-as háborút. Most éppen az utóbbiról szóló zárójelentés elkészítése miatt utazott ide. Dél-Oszétiába nem engedték be (mintha ezzel vele szúrnának ki), de Sokhumiba végül sikerült eljutnia. Ha elkészült a jelentés, kirakom ide, mert elég izgalmasnak ígérkezik. Ez a háború ugyanis nem egy távoli ország zsebkendőnyi területének hovatartozásáról szól(t), hanem arról, milyen is lesz Európa biztonsága a következő évtizedekben. Jelzem, hogy a vizsgán mindenki megbukott - elsősőrban és leginkább az Unió, de az Egyesült Államok, Grúzia és Oroszország is. De erről majd egy következő postban.

A hétvégét Gudauriban töltöttem, a csecsen határtól 20 km-re. Gudauri az egyik grúz síparadicsom és a látvány miatt nyugodtan mondhatom, hogy nemcsak itteni viszonylatban. A körülményekről csak annyit, hogy április közepén még mindig síelgettek a népek, én a reggeli kávém és cigim elfogyasztása közben lebarnultam a teraszon.

A helynek azért volt egy diszkrét bája, azért ez mégsem egy francia sítelep

Azért láthatóan a tavasz visszavonhatatlanul megérkezett a hegyekbe is. (2000+ m)

A képen középen Nina, a főnököm látszik.És néhány résztvevő

Maga a tréning, amit nem én tarottam, elég unalmas volt, a trénerek az összes írott és íratlan szabályt megszegték, de mivel bő hat hét után először jutottam korlátlan forró vízhez, semmi nem szegte kedvem. A szombat esti borozgatás után felmentem a szobámba, megengedtem a csapot és közel három órán át áztattam magam a forró kádban. Soha életemben nem hittem, hogy ez ennyire jó is lehet! :)
Ezt főleg Tominak fotóztam, rég láttunk ilyet élőben...:)

5 éve jártam már itt, illetve kicsit magasabban, Kazbegiben. A hazaindulás előtti napon jöttem, állati betegen (Jerevánban megfáztam és valami brutál fertőzést is összeszedtem, úgyhogy 39 fokos lázzal másztam fel a hegyre), az útra ezért csak szórványosan emlékeztem. De úgy döntöttem, hogy visszajövök megint, sétálni, kirándulni és persze fotózni, talán most vasárnap. Itt aztán tényleg egyedül van az ember.

Pankisi - 3. rész

2010-04-11T22:02:00.006+04:00

Reggelre a duzzadt és sajgó térdemen kívül csak kisebb karcolások és horzsolások mutatták, hogy bénáztam. Mire felébredtem, már a ház előtt várt rám egy autó, Arbiék pedig alig győztek segíteni és állandóan elnézést kérni – csak tudnám, miért, nem tehetnek semmiről. Amikor visszaértünk, Pada rettenetesen összeszidta a fiúkat, amiért nem vigyáztak rám, én meg állandóan próbáltam magyarázni, hogy minden rendben van és hogy ők nem igazán nem hibásak semmiben.

Gyógyszer errefele természetesen nincs, én meg nem hoztam magammal semmit Tbilisziből, úgyhogy a vodkának álcázott acetonnal kimostam a sebeket majd kiültem a verandára kávézni Arbiékkal. Szomorúan konstatáltam, hogy a telefonom nem hajlandó bekapcsolni, letört egy darabka itt meg ott belőle, remélem, hogy Tbilisziben meg tudják majd javítani. A fényképezőgép viszont két kisebb karcolástól eltekintve teljesen ép, hála az égnek.

Egy darabig csendben ültünk, aztán valahogy spontán elkezdtünk röhögni ezen az egészen. Pada is megjelent, már megenyhült, látta, hogy tényleg semmi komoly bajom nincs, szólt még párat a fiúkhoz, de már ő is nevetett.

Bolo marsutka rodisz gadisz Tbilishi – kérdeztem Padát, aki mondta, hogy kettőkor indul Akhmetából. A fiúk nem tudták kihagyni a poént, hogy akkor belovagolunk kettőre a városba.

Pada elvonult a konyhába főzni, mi pedig beszélgetni kezdtünk a fiúkkal – Arbi fordított. A történeteket egy külön posztban fogom megosztani, mert kellően izgalmasak, de némi magyarázatot is igényelnek.

Miután elfogyasztottunk egy hadseregnek is elegendő kaját (tzvaali [saslikhoz hasonló, de teljesen más fűszerezésű birkahús), házi lavash, kerti bogyóleves [kérdeztem Padát, hogy miből csinálja, majd hozott a kertben növő bokrok és fák terméseiből], káposztasaláta, tojás, rizses marha, házi khacsapuri) én meg megkaptam a kötelező két pohár vodkámat, indulni kellett. Nagyon szerettem volna valamennyit fizetni ezért a fantasztikus három napért, de Pada kategorikusan elutasította. Végül a kávéscsésze alá dugtam 30 Larit – elsőre talán ez kevésnek tűnik, de azt hiszem, hogy ennél több kifejezetten hülyén vette volna ki magát.

Akhmetából 3 óra várakozás után indult el a marsutka, (felhívnám a figyelmet a huzatra - a lovas kaland után ezen már tényleg csak nevettem) addig vártuk, hogy jöjjenek még utasok. 8 után kicsivel értem haza Názihoz, aki kicsit aggódott – elfelejtettem mondani neki, hogy nem leszek a hétvégén.

Ilyenkor már zárva a Prospero, de mindenképpen fel akartam tölteni a blogra a történteket, ezért befizettem magam két órára a Marriottba. Elcsábultam, hogy egy szobát is ki kéne vegyek, rámférne egy öt órás forró fürdő utána egy kiadós sebkezelés és egy pihentető alvás egy kemény ágyon. Majd máskor, máshol.

Itt most este 10 múlt, sietek haza választási műsort nézni...Mivel a követség nem szervezett választási estét, feltöltöm a webstickemet, veszek pár sört, egy Nemiroffot és berendezem a saját infoközpontomat a Marjanishvili 30 udvarán...

P.S. És hogy visszamennék-e? Naná!

Pankisi - 2. rész

2010-04-11T21:20:00.001+04:00

Reggel nem aludtam sokáig, mert a madarak (és a süppedős ágy) kivertek az ágyból. A veranda végén található díszes kútnál megmosakodtam, ahogy az a helyi szokások szerint illik, ötször löttyintve vizet az erre a célra kikészített csészéből.

Pada már ébren volt, főzött nekem isteni kávét és elküldött a kert végébe, hogy ott rágyújthassak – ő közben bement a házba, így pedig már nyugodtan füstölhettem. A reggelivel sem vicceltek, de erről csináltam képet is. A menü: frissen sült lavash (kenyér), paradicsomos-hagymás-uborkás szószban sült tojás (átmenet a kemény- és a tükörtojás között), házi adzsika (csipős paradicsomszósz), nyers zöldségek, rizses-répás-babos bárányhús köménymaggal. Aki ismer, tudja, hogy ahhoz csoda kell, vagy nagy szerelem, hogy ébredés után öt-hat órával hamarabb egyek bármit, de itt ugye ez nem éhség vagy kedv kérdése.

Az ízek leírhatatlanok voltak (otthon megpróbálom majd ezt a tojást reprodukálni) de ettől függetlenül tényleg rosszul lettem. Ezen csak tovább rontott, hogy a körömlakklemosó minőségű vodkával (a címkén “silver rinse”, bármit is jelentsen mindez) kellett leöblíteni mindezt – Pada meggyőződése volt ugyanis, hogy én ugyanúgy iszom, mint a grúzok. Sok mindent ittam már életemben a leglehetetlenebb időpontokban, de vodkának álcázott acetont reggel 9-kor még soha.

Miközben “reggeliztem” (mennyiségét tekintve inkább volt kiadós újévi vacsora), egy idegen férfi jött Padához. Mondott valamit, Pada leült a székre és sírvafakadt.

A verandára ment, a zokogását néha egy-egy tiszta szó törte meg, sajnos nem értettem. Később derült csak ki, hogy meghalt a falu egyik idős asszonya, Pada távoli rokona. Zavarban voltam, fogalmam sincs, hogy ilyenkor “hogy kell viselkedni”, csendben felálltam, elmosogattam az edényeket a kerti csapnál és elmentem sétálni. Fel akartam fedezni a környéket, felmerült bennem, hogy a hátizsákomat hátrahagyva nekiiundulok a szorosnak. A magány nem tartott sokáig, hamarosan megjelent Arbi – Pada küldte utánam. A gyász miatt a nők teljes zikrt fognak tartani, az elejére elvisz.

Lehet, hogy csak rám van ez ilyen hatással, de tényleg kicsordult a könnyem – egy ponton ki is kapcsoltam a gépet, sajnálom.

Egy idő után éreztem, hogy terhes a jelenlétem (ne felejtsd el, nemcsak gyászoltak, de eleve nem is láthattam volna a női zikrt. A férfiak pedig az első perctől zárkózottabbak, ha nem is ellenségesek voltak, ezért az ő táncukról fénykép sincs), úgyhogy elmentem sétálni. A felhőhatár alatt néhány száz méterre fekszik a falu, a Nap ilyenkor ritkán süt ki, a minőségért elnézést.

Sok megjegyzést nem hiszem, hogy fűznöm kéne a képekhez. Az első fotón 200 éves (kist) sírokat látsz, a temető az egyik hegytetőn található, ma már nem használják.

Igazi vízimalom

Templomrom egy hegytetőn, Zolinak

Az Alazani medrében ilyenkor folydogáló kis patakok felett ilyen alkalmi hidak vezetnek át.

Meg ilyenek:

Elvileg ennek kéne áramot termelnie...

Koraeste mentem vissza, Arbi és barátai már vártak rám, azt mondták, hogy másnap reggel felvisznek a szoros magasabban fekvő részeibe is. Oda – főleg ilyenkor – csak lóháton lehet feljutni. Arbi azt mondta, hogy 4-5 óra alatt felérünk a hegy tetjére, ott megalszunk és másnap reggel visszajövünk. Mivel nekem hétfőn már Tbilisziben tréninget kell tartanom a két kis ellenzéki pártnak, mondtam, hogy ez most nem fér bele. Annyira rámenősek voltak, hogy végül megállapodtunk: reggel korán elindulunk, eszünk valamit a hegytetőn és úgy érünk vissza, hogy még elérjem az utolsó marsutkát Akhmetából.

A szorosban gyorsan hire ment, hogy idegen érkezett és bár Pada érthető okokból nem volt beszédes, szólt, hogy néhány fiatal elhívna a házukba, hogy énekeljenek nekem.

Aszlan a szoros legfelső falujában, Omaloban lakik feleségével és három kisgyerekükkel. Arbi azt mondta, elkísér és visszahoz, de menjünk lóháton (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a fogalomnál a hátralevőkben is), legalább meglátjuk, hogy megy ez nekem.

A helyiek többfajta lovat használnak utazásra, akad köztük az általunk is ismert “közönséges” ló, csacsi, öszvér, póni és egy különleges állat is, a vad ló és az öszvér keveréke. Lovon utoljára hat-hét eves koromban ültem azt hiszem, amikor anyámnak az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy Andris öttusázzon. Az hagyján, hogy rég ültem lovon, de azt vezették és volt rajta nyereg is. Hát ezeket nem vezették és nyereg sem volt rajtuk.

Utólag visszagondolva nem tudom, miért gondoltam, hogy ez jó ötlet lesz – de akkor még annak tűnt. Még világos volt, amikor nekivágtunk – Arbi, Doku, Irakli és én - a hegyeknek. Pada kölcsönadott nekem egy kisebb válltáskát, abba beledobtam egy meleg pulóvert és a merülőben lévő fényképezőgépemet. Néhány háznyira tőlünk, a kiszáradt folyómederben legelésztek a “lovak”, képek alant.

A nap már leszállóban volt, olyan hét óra lehetett, amikor nekivágtunk az útnak. Elől Doku, mögötte Arbi, aztán én és mögöttem Irakli. Aszlan, az én lovam, mérhetetlenül büdös volt és mivel ezer éve nem ültem semmi hozzá hasonlón, mozdulni se mertem. Azt hiszem, itt már sejtettem, hogy ezt talán nem kellett volna, de az igazi dráma még váratott magára. Leszállt az éj, szinte semmit nem láttam, csak baktattunk egymás után, fel Omaloba, ami már inkább a hegyen, mintsem a völgyben fekszik.

Nem ment rosszul, bár nyereg nélkül a közel egy órás lovaglás nem volt mámorító.

Aszlan háza egy 4x4 méteres doboz, benne két leselejtezett kórházi és egy átlagos faágy. A szoba közepén az itt minden házban megtalálható vaskemence. Ezt használják sütésre-főzésre és persze ez melegíti be a szobát is telente. Hiába van már április közepe, közel háromezer méteren még csípős az idő, jó volt a meleg szobában lekuporodni a székbe. Aszlan gitáron, unokahúga balalajkán játszottak, tessék, élvezzétek.

Én sajnos nem tudok gitározni, de kérésükre én is énekeltem egy magyar népdalt, az Indulj el egy útont – ők élvezték, bár nem állítom, hogy Kodály is csettintett volna a nyelvével.

Éjfél is elmúlt, amikor visszaindultunk a faluból. A koromsötétben (közvilágítás nyilván nincs, ahhoz elég késő volt, hogy a házakban világosság legyen, a felhők pedig eltakarták az ég nagy részét) lassan baktattunk lefele az “úton” – inkább nevezném kitaposott, kamazok, lovak és tehenek által kijárt ösvénynek.

Most sem tudom, hogy pontosan mi történhetett, a többiek szerint talán egy álattól riadhatott meg (a medvék nem merészkednek a völgybe, de kisebb ragadozók, farkasok, rókák, sakálok elég gyakran megfordulnak a falvakban) az én büdöském, mindenesetre megzakkant, ugrált, nyihogott én meg – plane kantár és nyereg nélkül - ordasat estem.

Arbi megállt, leszállt a lováról és felsegített. Csúnyán megütöttem magam a sziklákon – soha életemben semmim nem tört még el, ezért csak bíztam benne, hogy a leírhatatlan fájdalom, amit a térdemben és a hátamon éreztem, nem törés. Elücsörögtem a földön egy darabig, jobbnak láttam, ha nem mozdulok. Tanakodtunk, hogy mi legyen – én egészen biztos voltam abban, hogy most nem szeretnék visszaülni a lóra. Mivel elég késő volt, végül úgy döntöttünk, hogy egy közeli vadászházba botorkálunk, aztán reggel elmennek egy autóért. Tényleg megijedtem, annyira fájt a lábam, hogy egyáltalán nem bírtam ráállni. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy ezt nem látja a papa. A második pedig az, hogy hétfőn muszáj tréninget tartanom, addigra járni is tudni kéne és valami emberi arcot is varázsolnom kell - éreztem, hogy komolyabb sérülésem nem volt, de a szemöldököm egy darabig rendesen vérzett.

Katona dolog.

A földön aludtunk mind a négyen – 6 hétnyi süppedős ágyban alvás után már nagyon vágytam erre, de annyira fájt mindenem, hogy valahogy mégsem élveztem.

C, azaz Pankisi - 1. rész

2010-04-11T20:41:00.002+04:00

"A fényképeket élveztem nagyon.
A Capa jut valahogy eszembe a beszámolód és a képek
nyomán.Talán ő emberekről több képet készített mint te, bár nem húsvétkor
járt arra.Azok a képek ahol élő grúzokat (pl.az újságárus nénik vagy régebben az
almaárus az autójával,meg a vasárnapi poharazó nők) látni nekem nagyon izgisek.
A Capa azt mondta,hogy sokat kell fényképezni,meg elég közel kell menni.Ez utóbbitol
azért óvlak!

Na szia,jóéjt és puszi!

PS: ne menj nagyon közel pls.!"

Papa múltheti e-mailje... :)

Hú bazdmeg.

Ha twittereznék, ennyit írnék az elmúlt napokról. Emlékezetes út volt.

Tekintettel a sok képre, videóra és történetre, több részben fogok beszámolni a valóban hosszúra nyúlt hétvége eseményeiről.

Péntek reggel fél hatkor keltem, hogy összepakoljak és legyen időm megtalálni a marsutkámat. A közlekedés Grúziában pont olyan kaotikus ugyanis, mint amilyen olcsó. Tbilisziben számtalan marsutka "végállomás" van, a legtöbb helyre nagyjából be lehet lőni, csakúgy mint Pesten, hogy honnan indul járat. Ez azonban csak általában működik, ezért ha az ember ismeretlen helyre megy, érdemes jó előre nekiindulni. Kelet-Grúzia nagyvárosaiba és kevésbé lepukkant részeibe főleg a Samgoriról indulnak a buszok és a marsutkák, de a Pankisi-szorosba, mint később kiderült, az Ortachalaról. Az út Tbilisziből nagyjából öt-hat óra, ha ügyes vagy (ekkor még az voltam), akkor egy, ha kevésbé, akkor minimum két átszállás - a körülményeket hagyjuk.

A szorosban, ami nagyjából 2500-2800 méterrel a tengerszint felett fekszik, több, mint 200 éve élnek a csecsenek közeli rokonai, a kistek. Nyelvük szinte azonos, a két évszázaddal ezelőtti csecsent beszélik, de tökéletesen megértik egymást északi szomszédaikkal. Az első csecsen menekültek 1999-ben érkeztek a hegyeken át, jelentős részük Groznyból. A nagyjából 25-30 km hosszú szoros tucatnyi apró településén már akkor is csak elvétve éltek grúzok – mára szinte csak csecsenül lehet beszélgetni a helyiekkel. A szorost kettészeli az Alazani folyó, ami ősszel és télen csak egy kis patak, tavasszal és nyáron viszont hatalmasra duzzad a hegyekben megolvadó hó és a tavaszi esőzések hatására.

A folyó kiszáradt medrében legelésznek-heverésznek a juhok és a marhák – a helyiek kizárólag állattenyésztésből és vadászatból élnek, növényeket legfeljebb a kis kertjeikben termelnek, de teljesen önellátóak.

A kistek roppant barátságosak a tisztelettudó idegenekkel – szerencsére a sok, csecsenekről és a háborúról olvasott könyv után ezek jó részével tisztában voltam, de azért így is értek meglepetések. Az iszlámnak egy nagyon ősi és ezoterikus, mára szinte csak a Kaukázusban gyakorolt ágához tartoznak – szufik. A többi muzulmánnal ellentétben ők ihatnak alkoholt – csak a férfiak és csak bort. A nőknek, ha kimennek az utcára, kendőt kell kötni a fejükre, de az arcukat nem kell eltakarni. A mecsetek mellé építenek egy külön kis házikót, oda csak a nők mehetnek be, akik ott ugyanúgy imádkozhatnak, mint a férfiak a mecsetben.

Itt minden mecsethez tartozik minaret, ez nem építészeti, hanem vallási kérdés. Hív is a müezzin, naponta ötször.

A kist házba csak mezítláb lehet bemenni, úgy tartja a szokás ugyanis, hogy ahol hívő emberek élnek, ott mindig imádkoznak és ezért Allah mindig jelen van, úgyhogy a férfi-női szeparáltság kivételével a mecsetben érvényben lévő szabályok vonatkoznak a lakóépületre is.

Nem lehet dohányozni, de bort sem fogyasztani a házban. Sőt, mosdani is csak a kertben lehet – télen különösen izgalmasan, hiszen melegvíz nincs. (Se gáz, se vezetékes víz, se áram, legfeljebb generátorról.)

Még az újabban épült házakban sincs wc – mindenki a kertben végzi el a dolgát. És bár elmondhatatlanul szegények itt az emberek, ennek ehhez csak részben van köze.

Akhmetáig viszonylag egyszerűen eljutottam, onnan viszont nem volt könnyű járművet találni, ami felvitt volna a szorosba. Turista egy szál se, nemhogy a szorosban, de Akhmetában se, a városból senkinek semmi oka nincs felmenni a hegyekbe, a szorosban élők pedig általában saját járműveikkel vagy lovaikkal közlekednek, ha egyáltalán lejönnek a városba. Némi szervezés után végül kerítettem egy idős bácsit, aki hajlandó volt útja végén kitérőt tenni velem 5 Lariért Duisibe, a szoros “központjába”.

Itt kezdődtek a kalandok.

Péntek koradélután értem a faluba, a müezzinek éppen imára hívtak – no nem engem, hanem a falu népét. Viszont akkora jelenség voltam (ha Tbilisziben látszik, hogy nem helyi vagyok, akkor itt képzelheted), hogy az idősek kivételével mindenki megállt és bámult rám. Udvariasan köszöntem – szalem alejkum, néha gamardjobat, néha dghe mishvidobisa (jó napot, grúzul) – mire általában ők is biccentettek, vagy válaszoltak (Alejkum szalaam). Tök céltalanul caplattam a falu főutcájának tűnő földútján, aztán rájöttem, hogy a mecset jó lesz kezdésnek. 2 h-s létemre ekkor még nagyon nyugodt voltam, arra gondoltam, hogy végülis bármikor elindulhatok vissza a völgybe, innen Akhmeta pár órányi sétára lehet, ha nem lesznek barátságosak vagy nem találok szállást, maximum elmegyek Borjomiba két napra. Nem teljesen gondoltam végig, mit is fogok csinálni, ha odaérek a mecsethez – bemehetnék, de nem tudok és nem is akarok imádkozni. Ácsoroghatok, mint valami szerencsétlen, a kapu előtt, ameddig nem jön valaki, akitől meg merem és meg lehet kérdezni (mert beszélünk valami közös nyelvet), hogy hol tudnék aludni. Azt ugyanis eldöntöttem, hogy ha ez a “központ”, akkor teljesen felesleges továbbmenjek “vidékre”, ott tuti, hogy nem lesz szállásom – ez pedig minden kiruccanás kritikus pontja itt.

Elértem a mecsethez, ahol már szép számmal gyülekeztek a népek – beszélgettek, nevetgéltek, a gyerekek fogócskáztak, aztán… aztán megláttak engem. Van abban valami ijesztő és mégis megható, ahogy 50-60 ember hirtelen teljesen elhallgat és döbbenten néz rád. Önkéntelenül elmosolyodtam, de eltelt pár nagyon hosszú másodperc, amíg végre eleresztettem egy bátortalan Szalem Alejkumot, mire ők szinte egy emberként Alejkum szalaammal válaszoltak. Megtört a jég. Néztük egymást egy darabig, megkérdeztem grúzul, hogy beszél-e valaki angolul (vin laparakobs inglisurad), mire egy fiatal fiú kiáltott, Yes!

Arbi 20 éves (még lesz róla szó később) mondta, hogy tud egy helyet, ahol valószínüleg elalhatok, várjam meg a mecset előti padon, fél óra múlva jön és elkísér. Megkért, hogy ne fényképezzem az embereket és általában se fotózzak a faluban – a helyiek nagyon nem szeretik.

Mivel már idefele jövet aggódva láttam, hogy folyamatosan csökken a térerő és végül megszűnik, gondoltam itt az ideje, hogy keressek valami magaslatot, ahol van térerő és küldjek pár smst haza, hogy ne aggódjatok, minden rendben, de itt se kép, se hang. Mire visszaértem, az emberek már elmentek, Arbi tanácstalanul várt rám – sejtette, hogy előbb-utóbb felbukkanok, ide eljutni sem könnyű, de elmenni még nehezebb…

Elindultunk a főúton, közben beszélgettünk egy kicsit. Arbi ’99-ben jött ide, akkor 8 éves volt. A háború előtt Groznyban élt a családdal, túlélték az első háborút (’94-95), de amikor 1999 őszén az akkor még miniszterelnök Putyin elindította a második orosz-csecsen háborút, úgy döntöttek a szülei, hogy nem kockáztatnak és délnek indultak, a hegyekbe. Decemberben keltek át a hegyeken, több száz menekülttel együtt és érkeztek meg Pankisibe. Itt fejezte be az iskolát, most a telavi egyetemen tanul – a kevesek egyike, aki ilyen messzire jutott a szorosból.

Arbi a falu szélére, az Alasani partjára visz, itt lakik Pada, az idős kist asszony.

Pada fantasztikus. Nincs szó, amivel leírhatnám kedvességét, minden élő iránti feltétlen szeretetét – tényleg olyan, mintha egy meséből lépett volna ki. Pada férje már meghalt, de lánya a házban lakik, grúz férfi vette feleségül, aki csak hétvégenként tud hazajönni – most éppen a hegyekbe ment vadászni.

Pada folyamatosan mosolyog és magyaráz valamit – grúzul, csecsenül, oroszul, néha ezek keverékén, hogy minél többet megértsek. Elszalajtja az unokáját (Ibro, azaz Ibrahim) italért – nem viccelek, a 14 éves srác lóra pattan és egy bő óra múlva vissza is tér, vodkával és konyakkal. (Legalábbis ez van a címkéken, de erről majd később) Ne felejtsd el, ők nem ihatnak én pedig éppen csak megérkeztem. Az első éles hang akkor hagyja el Pada száját, amikor ki akarom fizetni. A kaukázusban amúgy sem engedik, hogy a Vendég (nagy v-vel) bármit fizessen, ez becsületbeli ügy. De a hegyi népek kifejezetten sértésnek veszik, ha nem eszel-iszol velük vagy ha fizetni akarsz azért, amit ők ajándékba akarnak adni. Úgyhogy nem forszírozom.

Pada kertje mesés. Mindenhol tulipánok, nárciszok, rózsabokrok nőnek a veranda előtt és a kedvenc fám van a kert közepén – egy magnólia. A kert végében fagyal nő, de nem akárhogy. A bokrok a ‘miru mir’ kifejezést formázzák – békét mindenkinek, ahogy Pada mondja majd a következő napokban reggel, felkelés után és este, lefekvés előtt.

Arbival iszunk egy jó erős kávét (a török kávé Grúziában grúz kávé, Örményországban örmény kávé, itt pedig csecsen kávé), rágyújtanék, de szól, hogy nem szabad – nem tudtam. A vainakhok (így hívják saját nyelvükön a csecseneket, az ingusokat, a kisteket és a dagesztániakat, magyarul szó szerint azt jelenti, hogy mi mindannyian) ugyanis szigorú szabályok szerint dohányoznak. Nálunk idősebb jelenlétében csak akkor szabad dohányozni, ha ő is rágyújt és tüzet ad nekünk. Mivel Pada nem dohányzik, nekem sem szabad, de tabak itt is van, azt lehet. Tüsszögök, elég kutya dolog ez, de nem baj, a nikotin így is megvan. Mire észbekapok, eltelik a délután és Pada szól, hogy menjek be a szobába – ameddig kávéztünk, ő és a lánya elképesztő ételeket csináltak. Nem, ők nem esznek velem, ez mind az enyém. Alig jutok szóhoz.

Étkezés után megkérdezem Padát, hogy nem tudja-e, mikor járnak zikrt a faluban. A zikr egy szufi sajátosság, az iszlám többi ága nem gyakorolja. Ünnepekkor és gyász ideje alatt járják ezt a különös táncot. Ünnepekkor akár a férfiak-nők közösen is, ha gyászolnak, akkor mindenképpen külön-külön és természetesen kicsit máshogy. A zikr résztvevői kört alkotnak és ugyanazt a néhány szót éneklik, aztán egy idő után elkezdik verni az ütemet, aztán felállnak és kört alkotva ütemre dobbantva mennek körbe-körbe. A zikr lényege, hogy a benne résztvevők kapcsolatba lépjenek Allahhal, egy-egy zikr általában órákon, extrém esetben napokon át tart. Sokat olvastam erről a szokásról és a youtubeon is láthatóak csecsenek, főleg az első háború idejéből, ahogy gyakorolják ezt a szokást – a zikr azonban lassan 10 éve tiltott Csecsenföldön.

Vannak dolgok, amiket az ember felír egy képzeletbeli listára: ha elég szerencsés és bátor, ezeket mindenképpen látni vagy tapasztalni fogja életében. Nekem az egyik ilyen a zikr volt, amiről tudtam, hogy vagy itt látom, vagy sehol.

Pada majd’ elolvadt a kérésemtől, megértette, hogy ha hézagosan is, de ismerem a kultúrájukat. Ibro ismét lóra pattant és amikor fél óra múlva visszajött, elindultunk a közeli mecsetbe.

Azok a nők, akik ráértek és vallási okokból nem voltak eltiltva/felmentve az éneklés alól, összegyűltek a mecset melletti kis házban és énekeltek nekem. Nem volt mit ünnepelni és szerencsére gyászolni se, ezért csak az első fázist tudom megmutatni. Ilyenkor körben ülve énekelnek, de nem járnak ütemes táncot, nem tapsolnak, nem dobbantanak az énekhez. Azzal, hogy kivételt tettek velem és beengedtek a “női mecsetbe”, hihetetlen áldozatot hoztak, ismét elállt a szavam.

Mivel nagyon hosszú volt a napom, a rövid esti séta után le akartam feküdni aludni. Pada a legidősebb és mivel az ő férje már meghalt, nem alhattam a házban. Szerencse, hogy nem volt rettenetesen hideg és elhoztam magammal a korábban Tbilisziben használt alvópulóveremet, az első éjszakát ugyanis itt és így vészeltem át.

Háromnapos hétvége!

2010-04-08T22:28:00.003+04:00

Ma lemondta a nem túl okos tanítványom a holnapi órát, aminek nagyon örülök. Ugrott ugyan 20 Lari, de cserébe van összefüggő három napom utazgatni.

Pár napja kinéztem ám magamnak egy isteni túrát Felső-Tushetiben.
Térkép itten. A hely majdnem olyan, mint Svaneti, Abkházia és Racha (Dél-Oszétia) között, de még annál is ezerszer szegényebb és persze vadregényesebb. Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy az oda vezető egyetlen utat nem takarítják télen (se, de ugye főleg akkor van mit). A lakosok telente amúgy is délebbre terelik a nyájaikat, de tavasszal elindulnak visszafele. A probléma az, hogy Tbilisziből két módon lehet eljutni: helikopterrel (nagyjából 200 dolcsi és nem könnyű leszervezni) vagy marsutkával Telavi-ig, ahonnan reggel 6 és 9 között indul kétféle jármű Omaloba, a terület központjába: 4-kerék meghajtású Nivák és ezeréves katonai teherautók - utóbbiak platóján lehet utazgatni, a 80 km-es utat olyan 8-9 óra alatt megtéve. Hallom, ahogy néhányan dünnyögetik: "ez annyira Andrisos!", és tényleg, ezért is van kedvem leginkább ide elmenni. De ma azt az infót szereztem be, hogy ugyan a pásztorok elindultak a hegyekbe gyalogosan-lóháton, de az út még mindig járhatatlan. Ez tehát az A lehetőség.

A másik lehetőség pont az ellenkező irányban van, ez Közép-Grúzia déli része, Samstkhe-Javakheti és az eléggé kihalt Borjomi Nemzeti Park. Itt kevesebb izgalom vár az emberre (ellenben teljesíthetem az egyik kívánságot, fotózhatom a florát), jóval laposabb a vidék is (na jó, azért nem az Alföld), cserébe itt található Vardzia, amitől tudom, hogy egyesek máris sikongatni kezdtek - minden joggal. A Nemzeti Park maga is szép, itt is lehet lovagolni és a közelben tucatnyi régi kolostor fekszik. Ez tehát a B lehetőség.

Tbiliszitől nem messze található a Pankisi-szoros - aki nézett híradót 10 éve is, annak ismerősen cseng a hely. Az első orosz-csecsen háború idején több ezer csecsen (harcos) menekült ide, akiknek a jó része aztán itt is maradt - érthetően. A völgyben saját kis világot alakítottak ki, hosszú évek után itt épültek az első új mecsetek is Grúziában. Az oroszok bombázgatták a szorost, nem sok eredménnyel, amin persze kibuktak a helyiek és a grúzok is. De ez már régen történt, ma már minden békés, papa, ne aggódj. A hely mesés, nem túl fejlett és ami fontos: nem turisztik. Ide nem nehéz eljutni, nincs hó (mondjuk áram és térerő se nagyon), de szerintem három napra sok. Ez tehát a C lehetőség.

Aztán pedig itt az utolsó választási lehetőség, ami nem túl bonyolult: némi Kazbegi (egy, legfeljebb másfél nap), egy nap Sighnaghi meg esetleg még valami a környéken. Ez a D lehetőség.

Reggel korán kelek, megpróbálok pár telefont elintézni és kideríteni, hogy mi a helyzet a hóval Tushetiben. Ha az bedől, akkor gyorsan kitalálom, hogy a maradék három közül melyik marad. Bármi is lesz, esélyes, hogy itthon hagyom a gépemet, úgyhogy három napig nem fogom tudni, hogy "pécsikomcsi-e vagyok" a listák alapján. Valahogy túlélem.

Videótúr Názinál - Exclusively for Kopasz

2010-04-08T13:09:00.002+04:00

Történt, hogy Anna Berlinben kibukott a mosókonyha gépeinek minőségére (nem száradt meg az ágynemű) és ennek szokásos stílusában (stílusunkban) hangot is adott, sűrűn ROHADT! jelzővel illetve a különböző masinákat. Eredetileg arra gondoltam, összeszedem, mi az, ami itt nem lehet ROHADT!, mert egyszerűen nincs is, de aztán Kopasz sokkal viccesebb ötletet adott.
Mert természetesen mindenki magát adja, így Kopasz is feltűrte inge ujját és közölte - sok egyéb mellett -, hogy nyilván a Rustaveli 13-ban lakom (hogy ez pontosan mi, azt nem tudom, csak tippem van: a Marriott) és ne magyarázzak arról, hogy lavórban mosok a csajkában melegített vízzel és hogy a hobbitlak is tök kamu.

Úgyhogy ma reggel felvettem, ahogy készül a kávé a konyhában, no meg azt, ahogy megiszom a szobában. Utóbbiban azért más is történik, tessék vinnyogni nyugodtan.
Rohadt Kopasz. :))

Mtatsminda

2010-04-06T16:28:00.008+04:00

Vasárnap este, miután hazajöttem Goriból, három nagyon jó fej izraelivel találkoztam. Elmentünk vacsorázni, kiveséztük az izraeli politikát, szörnyülködtünk a falon is jó liberális módjára, én meg végre gyakorolhattam kicsit az egyre kopó héberemet. Mivel a khinkalik mellé megittunk némi sört és vodkát is, hétfőn elég sokáig aludtam.

Elindultam sétálni a városban, ahol lépten-nyomon ilyen kincsekre bukkan az ember. Elképesztőek, nem?

A nénik remekül cseverésztek valamiről, a legabszurdabb az, hogy mindkettő újságárus - közvetlenül egymás mellett... :)

Ezt Sanyának lőttem:

Ő pedig a helyi Rétvári Bence, ott volt a tréningen is, a körzetében lakom.:)

Két éve jártam az állatkertben, ami erős szimbiózisban él itt a "vidám"parkkal. Életemben kevesebb nyomasztóbb helyen jártam (a kép ebből a korábbi bejegyzésből származik), talán Agdam volt ehhez fogható élmény Karabakhban.

De tavaly megnyílt az új vidámpark a várost uraló hegy tetején, a Mtatsminda Park.
Fent a főbejárat

Zseniális hely, ha ismerős a Rollercoaster Tycoon nevű játék, ez pont olyan, mintha belecsöppennél a saját magad építette vidámparkba.

Sehol egy eldobott zacskó, sehol egy csikk, minden karbantartva, kedves kis boltok erre-arra, klassz, új játékok, sok gyerkőc - ahogy azt egy vidámparkban kell.

Én már kinőttem ebből, hullámvasút nem volt
- még épül - de a kilátás... Leírhatatlan.

A Tsminda Sameba - innen látszik igazán, hogy mennyire irdatlan hatalmas.
Észak-Tbiliszi
Az egyik legősibb átkelő a Mtkvarin a belvárosban.
A Tavisuplebis Moedani, a Függetlenség tér.

Nem tudtam betelni a hellyel, egészen komolyan.

A park mellett található a tv-torony, az izraeliek csak Greta Garbonak nevezték, maradok én is ennél. Sajnos nem lehet felmenni, ez nem az Alexander Platz. :(

Sajnos a lanofka nem működik, de a hangulata így se rossz
A hegyre korábban nemcsak lanofka, hanem egy meredek hegyivasút is vezetett. Ma ez se működik, csak gyalog vagy busszal lehet feljönni (fél óra a városból), de az impozáns fogadóépület áll még, sőt, éppen felújítják
Azért itt nincs nap adrenalin-bomba nélkül. Írtam, hogy itt halottak napján az a szokás, hogy a temetőbe visznek némi ételt és bort és a család az ebéd végén otthagy a egy keveset a halottaknak is. Gondoltam, hogy ez érdekes lesz, le kéne fotózni. Úton felfelé kiszúrtam, hogy van egy nagy temető a hegy tetején, tele is volt emberrel odafele menet. Gondoltam majd visszafele beugrom és fotózok egy keveset. Nem volt jó ötlet.

Gusztustalan dolognak tartottam volna a legnagyobb tömeg idején bemenni és fotózni, ők mégis gyászolnak, mégha számunkra érdekesen is, én meg nem a Blikk fotósa vagyok, hogy emberek privát szférájában túrkáljak könyékig. Szóval visszafele sétáltam a temetőig a fenyőerdőben (kár, hogy az illatokat és a madárcsicsergést a kihalt úton nem tudom megmutatni). Mire odaértem, már alig akadt pár ember, ezért besétáltam. Nem mondom, hogy azzal a lendülettel ki is fordultam, mert annak a lendületnek a százszorosával iszkoltam. Történt ugyanis, hogy a Kaukázusban tömegesen élő kóbor és persze vad kutyák bandába verődve megjelentek a temetőben a maradékok után kajtatva. Az hagyján, hogy egymásra vicsorogtak, de persze amikor megláttak, veszettül elkezdtek ugatni és morogni, néhány elindult felém is. A dolog nem para, ha sok ember van körülötted, olyankor nem mernek közelebb jönni. De ebben a felállásban egyértelmű volt, ki húzná a rövidebbet. Úgyhogy a nemes feladatot, hogy az itteni halottak napi szokásokat dokumentálja valaki, meghagyom Phd. Habil. Dr. Modla Zsuzsannának, úton Mozambiqueba izgalmas lesz... :)

Szóval buszra szálltam, de azért a városba visszafele is volt min ámulni

Gori

2010-04-06T15:47:00.005+04:00

Gori, fő tér.

Két éve jártam utoljára Goriban. (Akkori bejegyzések, izgalmas képekkel itt és itt, interjú az indexen itt)

Miután lehajtottam a vodkát és a sört, úgy döntöttem, hogy irány vidék, süt a nap, van még egy csomó időm, felpattantam hát egy marsutkára a híres Didube állomáson és egy óra után meg is érkeztem a városba. Útközben lőttem ezt a képet - az egyik legnagyobb "menekültváros". Mindez a semmi kellős közepén. Ameddig a szem ellát, ilyen egyen kockaházak sorjáznak szabályos rendben, sehol egy iskola, sehol egy játszótér, sehol egy kórház - semmi. A dél-oszét területekről elüldözött grúzok laknak itt. Hogy meddig? Ki tudja, egyelőre remény sincs arra, hogy visszaengedjék őket. Nem is tudnának hova menni - a biztonság kedvéért az oszét miliciák és az orosz katonák, karöltve Kadirov csecsen "önkénteseivel", porig égették a grúz falvakat.
Goriban minden csendes, nincs nagy forgalom, talán a húsvét vasárnap miatt sem. A város semmi extra, tipikus szovjet kisváros (60-65.000 ember),

de itt született Sztálin és ennek megfelelően ápolják is emlékét mind a mai napig. A világon csak két Sztálin múzeum van, mindkettő Grúziában - az egyik itt, a másik azt hiszem Kutaisiben (vagy Batumiban? Majd kiderül, mindkét helyre megyek).

Lightos felvezető a múzeumhoz: valaha még víz is folydogált, a forrása természetesen a szülőház előtt volt.

A ház, ahol a szörny született:
Ólomüveg védi az időjárás viszontagságaitól

A szülőház mellé rittyentették ezt a visszafogott Sztálin-barokk épületet, itt található maga a múzeum - húsvét lévén természetesen zárva.

Ezt azért nem tudtam nem lekapni... Intourist, mikor láttam utoljára ilyet!

Miután megtanultam, hogy kell megkérdezni, "mikor indul az utolsó marsutka Tbiliszibe", kiderült, hogy csak pár órám maradt, ezért hagytam a zárva tartó múzeumot és felmásztam a város erődjébe.

Döbbenetes, tényleg, életemben nem jártam még ilyen helyen. Képzeljetek el több ezer méter magas hegyek ölelésében egy várost, amit egy folyó szel ketté. A város közepén, a völgyben, egy kisebb domb (olyan magas lehet, mint a Gellért-hegy) magasodik, aminek a tetején már az első században állt egy erődítmény. Sajnos az 1920-as földrengés elpusztította az épületek nagy részét, de a falak és a főkapu még áll.

Miután sok eszemmel elfelejtettem feltölteni az akkut, azért menet közben lemerült a gép - legközelebb kaptok sok-sok fotót majd az erődről, főleg persze Zolinak.

A teljesen kihalt erődben sétálva kimondhatatlanul szabadnak éreztem magam. Süvítő szél, hatalmas hegyek, amerre a szem ellát, verőfényes napsütés, sehol egy lélek. Kitártam a karom és percekig csak bambultam a semmibe - ennél jobban nem is lehettem volna túl a délelőtt fáradalmain.

Vasárnap délelőtt

2010-04-06T15:04:00.005+04:00

A követség épülete Tbilisziben. Belül szép, tényleg.
Elmentem szavazni. Kegyetlen volt, hetek óta kifejezetten nyomaszt ez az egész, mert igazából tényleg nem látok jó opciót. Jellemző, hogy a csipet csapat, bizonyos tekintetben a legszűkebb baráti köröm, akikkel majdnem egy évtizedet (atya ég!) nyomtunk le együtt az SZDSZ-ben, szanaszét szavaz. Túlzás nélkül, ahányan, annyi opció. És persze egyikünk sincs meggyőződve róla, hogy a legjobb/legkevésbé rossz döntést hozza (majd) meg. Én az utolsó pillanatig, sőt, még közben is vacilláltam. Végül nagy nehezen csak behúztam az MSZP-t, de rohadt nehéz volt. Rohadt nehéz volt, mert baromira nem érdemlik meg. Sem az elmúlt 8 év után (meddig tudnám sorolni az ellenérveket, jóságos Istenem!), sem az elmúlt "kampány" után. Mesterházy Attilának természetesen köszönnék az utcán, szegről-végről ismerjük is egymást - na de hogy szavazzak is rá, azt soha nem gondoltam volna. Magamnak persze azt mondtam-mondom, hogy nem is rá szavaztam. Az MDF nem jött szóba soha komolyan. Annyira elmondhatatlanul hányok Dávid Ibolyától és attól a jelenségtől, amit ő honosított meg a magyar politikában, hogy azt nem tudom elmondani. Bokros leigazolásával pedig - talán néhány liberálistól eltérően - engem nem "vettek" meg. A programjuk ismeretében pedig végképp egyértelművé vált, hogy köszönöm, én ezt nem.
Van még itten ez az LMP nevű izé, amit akár be is kajálhatnék, ha nem töltöttem volna el ennyi időt a politikában. Emellett Schiffer András piszok sokat tett azért, hogy az én népszerűségi listámon valahol Kóka és Morvai között helyezkedjen el. De ettől eltekintve is, a párt programja (vajon rajtam kívül hány idióta volt, aki végigolvasta?), bár határozottan érdekes és jó elképzeléseket is tartalmaz, összességében sajna egy vicc - akármennyire látszik is rajta, hogy nagyon sok időt és energiát fektettek belé. Továbbra sem rajzolódik ki semmi koherens kép az LMP-ről, csak amit eddig is tudtunk: kicsit konzik (én nagyon nem), baromira zöldek (én nagyon nem), nem szeretik a piacgazdaságot (bár nem mondhatnám, hogy túlteng bennem a piaci iránti feltétlen hit, de ennél azért még én is jobban elvagyok vele), de a cigányokkal szerencsére semmi bajuk, sőt, valamit kezdenének ezzel a helyzettel, ami több annál, minthogy "radikális változást!". Az utóbbi volt az egyetlen ok, ami miatt egyáltalán felmerült bennem, hogy odaszavazok - de valahogy ilyenkor mindig bevillant nekem Ivády meg a Fórumos interjúja arról, hogy ha "zajonganak a cigányok", kimegy a telepre, belelő párat a levegőbe és minden megoldódik. És ez jól mutatja azt, hogy micsoda szedet-vedett csapatot sikerült összegereblyézni a lista befutónak szánt helyeire. Ember nincs ma a Földön, aki meg tudja nekem mondani, hogy akármelyik konkrét javaslatnál hogyan fognak ezek a mókusok szavazni. Ők sem tudják szerintem.Ehhez rájött még az az infó, hogy nagymintás nem publikus mérés alapján az MDF egyáltalán nem, az LMP pedig valószínüleg nem lesz bent - mindezek után kidobni sem akartam szavazatot - ha már hányok, legalább legyen értelme.

Miután leszavaztam, leültem egy parkba. Sör, vodka, cigaretta. Nagy levegő, beszív, továbblép.

Sziasztok Madarak!Nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Azt sem, hogy igazam van-e a fentebb leírt dolgokban. Mindenesetre ennek a bejegyzésnek a végén kérek szimbolikusan mindenkitől őszintén bocsánatot, aki liberális pártra szeretett volna szavazni 2010-ben - én is felelős vagyok azért, hogy ezt nem tehetitek. Sajnálom.

A hosszú hétvége

2010-04-03T19:18:00.002+04:00

Itt a húsvét, ami a világnak ortodoxok lakta részén sokkal komolyabbság, mint odahaza. Itt nem merül ki az ünnep a locspocsban meg a kékfény különkiadásban, hogy a hétvégén hány mocsok részeg mókust vadásztak le a rendőrök. Templom reggel, templom délben és persze templom este. Közben persze mindenki otthon van vagy a barátaival és tojást fest. Itt ez nagy őrület, mindenki fest, még Názi is fog, legalábbis azt ígérte - és ha így lesz, nyilván lesz kép is.

Akad itt egy érdekes apróság is, ugyanis ameddig mi kötözött sonkát eszünk tormával és főtt tojással kétpofára, itt egy Pászká nevű dolog a sláger. Azt hittem, ide is beszivárogtunk a kis kultúránkkal, de rá kellett jöjjek, hogy a Pászká nem egyenlő a macesszal, sőt.

Ez ugyanis egy isteni kuglóf. Ma csentem egy szeletet, de szerintem holnap veszek egy rendeset is, mert tényleg finom. És édes. :)

A lánytól, akit tanítok, megtudtam, hogy itt a húsvéttal egybekötve emlékeznek meg az emberek a halottaikról, némi pogány körítéssel fűszerezve. Az a helyzet ugyanis, hogy az elengedhetetlen virágok és gyertyák mellé, itt visznek a temetőbe kis asztalkát, ételt és egy jó üveg bort, amit külön erre a célra tartogatnak. Az egész család megebédel a sírkő oldalában, majd amikor befejezték, hagynak egy keveset a földön a benne nyugvónak. Távozáskor pedig egy pohár bort locsolnak a sír köré, hogy a halott is élvezhesse kicsit a fentiek italát. Ezt azt hiszem nagyon le kéne fényképeznem, de ehhez azért tényleg vastag bőr kell, hogy mások gyászát fotózzam - meglátjuk, a holnapi szavazás után mennyi erőm lesz. Ennek kapcsán jut eszembe, úgy tűnik, megvan a végleges döntés, a 100+ Facebook komment és az általam most ismert belső és nyilvános adatok alapján úgy döntöttem, hogy a hányózacskót választom. A Fidesz 2/3-a ugyanis valószínűleg nem lesz meg, a két kicsi pedig ma esélytelennek tudható.

Lassan lejár az egy hónapom Názinál és rájöttem, hogy ha záros határidőn belül nem kapok ígéretet arra, hogy pontosan mikor költözhetek át a szomszédos "luxus" apartmanba, akkor legszívesebben dobbantanék innen. Irreálisan sokat fizetek ugyanis ezért a helyért, akármilyen tündéri Názi és akármennyire megszoktam már. Klassz a környék is persze, a környező boltok eladói mind ismernek már, tanítgatnak is erre-arra grúzul, de az új barátaim segítségével jövő héten újra megpróbálok albérletet találni. Abban bízom, hogy ha helyiek keresgélnek és telefonálgatnak, akkor az árak is normálisabban alakulnak.

Kedvem lenne ugyanis néha mondjuk meghívni a barátokat egy borozásra vagy egy vacsorára, de ebben a szobában, láttad, legfeljebb két ember fér el. És Názit ma megkérdeztem, nincs elragadtatva a gondolattól, hogy áthívjam a barátaimat és főzzek nekik - drága a gáz is ugyanis...

Ma szakadt az eső egész nap, tegnap a tréning és a másnaposság fáradalmait hevertem ki (természetesen nem lehetett nem inni a helyi erőkkel, és tudjuk, ők nem viccelnek), holnapra is ilyen időt mondanak, pedig már annyira de annyira elmennék egy pár napra vidékre. Mondjuk ide.

Ma megcsináltam a gulyást, mondanám, jó lett. Persze bazi csipős, de a friss marhahús jól megfőtt, jó sűrű lett az egész. Tudom, hogy már kezded unni a sok rizsát és inkább képeket szeretnél, de amikor itt esik, az embernek az ereit lenne kedve vagdosni és esze ágában sincs fényképezni - minden szürke, sötét, vízes és hideg. Úgyhogy reménykedjünk együtt a jó időben! :)

Vacsorák és reggeli tornák

2010-04-02T18:15:00.007+04:00

Állatira elegem van már a különböző khacsapurikból, azért 5 hétig folyamatosan ezt enni és csak ezt, nem reális. Úgyhogy erőt vettem magamon, nekiálltam lesikálni Názi fazekait (nem Dani, nem vettem edényeket, majd ha át tudok költözni a luxusapartmanba) és főzni valami tartalmasat magamnak.

A fazekakról legyen elég annyi, hogy inkább csajkák, jó vékony aluminiumból viszont természetesen ez nem jelenti azt, hogy a több év(tized)es mocsok ne tudna rájuk száradni/égni. Úgyhogy jó sok víz felforralása után (mert ugye nincs folyó melegvíz) sok-sok mosogatószerrel és súrolással elértem, hogy az egyik edényt főzésre alkalmasnak nyilvánítsam.

A lecsó nem lett rossz, tényleg, bár az itt kapható paprika köszönőviszonyban sincs az otthoni lecsóhoz használatossal. Veszek majd még, úgyhogy lefotózom legközelebb, de alakja a kaliforninai paprikához, mérete az almapaprikához, íze pedig a kesernyés nem vastalanított vízhez hasonlatos. Utóbbin a főzés se sokat segített, megjegyzem.
A lecsó másik elengedhetetlen alapanyagát (bár erről barátaim véleménye megoszlani látszott korábban), a pirospaprikát errefele nem ismerik. Lehet kapni ezerféle fűszert, egy jó részét nem is ismerem, de édes pirospaprikát nem. Úgyhogy jó csípős lett. És persze az egyébként gusztustalan kinézetű krinolint sem találtam itt, pedig gyanúsan komcsi találmány, úgyhogy sima virslit főztem hozzá.

A lecsó tehát nem lett végülis rossz, én legalábbis nagyon örültem neki, hogy végre valami meleg főtt ételt vacsorázok, ami nem valami tészta valamilyen sajttal.

Pár napja újabb kalandra szántam rá magam és nekiálltam paprikáskrumplit csinálni. Már feltűnt múltkor is, hogy lehet kapni egyes menőbb boltokban import magyar húskészítményeket, úgyhogy nagy lelkesen betértem az egyik boltba és vettem egy Csabait. Az itteni árakhoz képest piszokdrága "kolbász" leírhatatlanul botrányos volt. Innen üzenem Csányinak vagy most éppen ki a tulajdonos, hogy a közhiedelemmel ellentétben Grúziában is emberek laknak, akik nem kutyakaját esznek. A párizsi- és virslikészítésből hátramaradt alapanyagok fekete, kolbászrücsköket imitáló, műanyag izébe történő töltése NEM kolbász, jelezném.
A paprikáskrumpli ezek után persze vegetáriánus fordulatot vett, mert megfőzve is minősíthetetlen volt a cucc.

A hétvégén, ha fogok tudni jó húst venni hozzá, csinálok egy rendes gulyást - kiderült ugyanis, hogy a helyi barátaim hallottak róla és nagyon szeretnék megkóstolni. Meglátjuk, az hogy sikerül. Saját recepteket a szerkesztőségbe természetesen szeretettel várunk. :)

Szerda reggel Uchával és Ratival elmentünk a Teknikuri Universiteti mögötti uszodába néhány hosszt leúszni. Isteni volt, rájöttem, hogy ilyet akarok otthon is csinálni.
Az uszodát egyébként a grúz válogatott is használja, velük úsztunk együtt szerdán is, sőt, kaptam igazi vizipólós fürdősatyekot, a nyolcas számú grúzt, kár, hogy nem volt nálam fényképezőgép. :) Nem mondom, hogy tutira kockahassal fogok hazamenni, de elnézve az étrendemet és azt, hogy terveim szerint hetente 2-3 reggel két órát elúszkálok, nagy baj nem történhet.

Tréning

2010-04-02T17:34:00.007+04:00

Ez a hét teljes dili volt, kivételesen hosszadalmas, bonyolult munkám volt az alapítványnál - összehasonlítani a régió és az OECD országok egészségüggyel kapcsolatos törvénykezéseit. Nem mondom, hogy nagyon értenék a kérdéshez, de szerencsére nem kellett túlságosan mély elemzésbe merülnöm, elég volt annyi, hogy országonként hány és milyen típusú szabályok alakítják az egészségügyet. Azért így is beletelt jó pár napba, amíg mondjuk sikerült egy átfogó képet kapjak a bolgár vagy a portugál helyzetről...:)
De megvolt a héten az első tréning is, akik tegnap facebookoltak, látták is a jeleit.
Az itteni legnagyobb ellenzéki pártnak, a kereszténydemokratáknak tartottam workshopot a facebook kampánybéli használatáról.

Bár az internetpenetráció elég alacsony (Tbiliszin kívül kis túlzással értékelhetetlen), több, mint 120.000 grúz regisztrált az oldalra az elmúlt években és persze a szám töretlenül emelkekedik - egy hete le is nyomta a Facebook a helyi (orosz) wiwet.
A tréning elvileg 10-kor kezdődött, de hát ez GMT (Georgian Mean Time), fél 11 körül meg is érkeztek a mókusok. 20 ember, a párt legkülönbözőbb pontjairól. Ott volt az ifjúsági szervezet elnöke, a párt néhány parlamenti képviselője, egyik alelnöke, sok fiatal és persze több munkatárs is. A kedvencem az információs igazgatóság elnevezésű sóhivatal-gyanús egység emberei voltak, akik sem grúzul, sem angolul nem tudták elmondani, hogy mi a feladatuk, viszont ezt öten remekül elvégzik.
A társaság egyik fele végig nagyon szkeptikusan állt a kérdéshez, szerintük semmi értelme nincs ugyanis az interneten bármit is csinálni, mert Grúziában úgyse használja a kutya se. A csapat másik fele viszont annyira rákapott a témára, hogy holnap kiscsoportos foglalkozást tartok nekik délután.

A szünetben azért fotóztam is, mert a kilátás fantasztikus volt a teraszról.

Persze nagyon helyesek voltak az utcán játszó gyerekek is, de a képen látszik egy kis pad is - Grúzia tele van ilyenekkel, még a főváros is (a Rustavelitől 3 perc sétára készült a kép). A nénik-bácsik amikor kedvük tartja, kiülnek rá, pipáznak, kávéznak, teáznak, olvasgatnak, sakkoznak, beszélgetnek a járókelőkkel vagy csak úgy ücsörögnek naphosszat. Mindenkinek megvan a saját padja, néha lehet látni azt is, hogy valaki viszi magával az utcán - ha kedve tartja, lerakja és pihen egy keveset. :)

A kép baloldalán a távolban látható egy magas sárga épület, annak a szomszédságában lakom.

Este a Parlamentben találkoztam a párt újabb néhány emberével. Láthatóan tanácstalanok, hogy mit csináljanak, bár azt kezdik belátni, hogy esélytelenek megnyerni a főpolgármesteri székért folytatott versenyt, az inkumbens jelölt ugyanis sokkal dörzsöltebb a saját jelöltjüknél - aki egyébként nem senki, a Baku-Tbliszi-Ceyhan vezeték építéséért volt felelős annak idején Grúziában. A megbeszélésen a kvázi kampányfőnök, aki egyébként a párt egyik parlamenti képviselője, felvetette, hogy egy tanácsadóra lenne igazából szükségük, mert jó ez a tréning, de még jobbak voltak az ötletek a telefonos és sms-kampánnyal kapcsolatban, amiket mondtam nekik. Igazából nagyon izgalmas lenne ilyet csinálni, de azért akad két problémám is: az egyik, hogy azért ez mégiscsak egy keresztény-konzervatív párt, ennek megfelelően viseltetnek mondjuk a melegekkel - és persze ez nem parlamenti választás és ráadásul tuti nem is nyernek, de attól ez még tény.
A másik problémám pedig az, hogy nyilván nem vállalok ilyet ingyen - de mennyit kérhetek és pláne hogyan?

Azért itt még nem tartunk, most jön egy hosszú hétvége (itt nemcsak hétfő, hanem péntek is szünnap), utána kedden halottak napja, úgyhogy nem tudom, mikor találkozunk újra.

A másik két pártnak, a volt ENSZ-nagykövet Alasania Szövetség Grúziáért és az Új Jobb-Republikánusok pártszövetségének valamikor a következő héten lesz egy-egy tréning. Ők elvileg nyitottabbak és lelkesebbek is, hát majd meglátjuk.

Moszkva

2010-04-02T17:26:00.005+04:00

Fél éve fejeztem be egy nagyon izgalmas könyvet az orosz-csecsen háborúkkal kapcsolatban és a könyv egyik legérdekesebb fejezete jutott eszembe a metróban történt robbantásokkal kapcsolatban. A szerző, James Hughes az LSE professzora, külön fejezetet szentel ugyanis annak a kérdésnek, hogy létezik-e vajon „igazolt terrorizmus” (justified terrorism). A kérdés azért merülhet fel egyáltalán (hiszen normális esetben senki nem gondolja azt, hogy a civil lakosság gyilkolászása igazolható lenne bármivel), mert Csecsenföldön, bár erről nem szokás mifelénk tudni, pláne nem beszélgetni, de tudatos népírtás zajlott-zajlik az elmúlt 15 évben.

A kérdésnek persze Csecsenföldön jóval túlmutatóbb következményei is vannak: mennyiben alkalmazható az elmélet más konfliktusokra, mondjuk a palesztin-izraeli rettenetre vagy akár bin Laden és szövetségeseinek cselekedeteire.

Mivel nincs nálam a könyv, egészen pontosan nem tudom felidézni a kritériumokat, amik fennállása esetén a szerző szerint beszélhetünk igazolt terrorizmusról, de konkúziója az, hogy az orosz állam képviselői által elkövetett népírtás megakadályozására és megállítására minden törvényes eszközt felhasználtak a csecsenek, teljesen eredménytelenül. Ebben a helyzetben pedig – nem politikai, hanem fizikai értelemben vett – puszta létezsük érdekében igenis igazolhatóak ezek a cselekedetek.

A stratégiailag fontos (katonai, jelentős gazdasági, igazgatási) célpontok ellen végrehajtott terrorista cselekedetekre szerintem alkalmazható is egy ilyen elmélet – de mi a helyzet az egyértelműen civilek ellen elkövetett cselekményekkel? Persze, egy moszkvai metrórobbantásnak nagyon komoly következményei vannak az egész országra nézve, ez nem pusztán a szerencsétlen áldozatok és családjuk tragédiája, ha így nézzük, akkor érthetővé válik, miért esett a terroristáknak pont erre a választásuk.

Ezen lehet morfondírozni, nem is hiszem, hogy teljesen értelmetlen lenne, a támadások óta azonban Medvegyev megjelent Dagesztán fővárosában és bejelentette, hogy még keményebben fognak fellépni az észak-kaukázusi szeparatista miliciák ellen. A felszínes szemlélő számára teljesen érthető és jogos kijelentés ez. Csakhogy a „kíméletlen leszámolás” a „területek megtisztítása a terroristáktól”, a „terroristák elleni harc kiszélesítése”, „újabb eszközök igénybevétele” az elmúlt 15 év tapasztalatai alapján egyetlen dolgot jelent: a genocídium folytatását. Ez pedig nem megszünteti, hanem felerősíti a terrorista cselekedeteket – sőt, a mostani példa azt mutatja, hogy ki is terjeszti azok bázisát. Az egyik merénylő ugyanis nem Csecsenföldről, hanem a szomszédos Dagesztánból származott. A Putyin-Medvegyev duó és szövetségeseinek az európaitól teljesen idegen és azzal ellentétes politikája ahelyett, hogy ha már kezelni nem tudja, legalább békénhagyná a régiót, tovább destabilizálja. Abkházia és Dél-Oszétia bábrezsimjeinek támogatása és függetlenségük elismerése ugyanis egyfelől megroppantotta Grúziát, másrészt viszont nevetségessé tette Oroszország 20 éve folytatott politikáját Csecsenföld függetlenségének megakadályozására.

A történet távolról sem ért véget. Az újabb tisztogatási hullámmal újabb fekete özvegyek születnek és az erőszak spiráljából még sokáig nem lesz kiút. Ami pedig különösen aggasztó, főleg itt Tbilisziben, az a Nyugat és benne az Európai Unió végletes megosztottsága és ebből fakadó teljes impotenciája a helyzet kezelésében. Két éve Grúzia kis híján megszűnt szuverén államként létezni ennek következményeként.

Közben Red Popó és Ashton remekül ellamentálnak arról, hogy vajon leállt-e Pekingben a forgalom, Sarkozy hadihajókat ad el Medvegyevnek, Merkel pedig görcsösen egyensúlyozik az autoriter Putyin és a megfejthetetlen külpolitikai prioritásokkal rendelkező Nobel-díjas Obama között. Szép kilátások.

Az új munka és két laza este

2010-03-27T17:06:00.008+04:00

Nem tudom, írtam-e már róla, de elkezdtem angolul tanítani egy lányt. Élvezem, azt hiszem, hogy ő is - és persze fizet is, ami most a legfontosabb.
Közben a másik alapítvány igazgatója is visszajött Tbiliszibe, találkoztunk és megállapodtunk az első három tréning tematikájáról. Úgy néz ki, hogy az összes jelentősebb pártnak tartok majd tréninge(ke)t, főleg, hogy május végén önkormányzati választások lesznek Grúziában. Új rendszer, új szabályok és persze új technikák.
Kedden este a második legnagyobb párt elnökével és tbiliszi polgármester-jelöltjével találkozom, mert az is elképzelhető, hogy külön leszerződtetnének a kampányra, ami túl a biztos pénzen persze baromira izgalmas is lenne - nekem legalábbis. :)
A kampány színvonala egyébként még a magyart is alulmúlja. Óriásplakát (na majd fotózok olyat is): "Víz: 0 tetri, gáz 5 tetri, áram 10 tetri!" - reklámozza a kereszténydemokrata jelölt, ami annak ismeretében, hogy mindhárom közműtársaság orosz magánkézben van, különösen szórakoztató.

Szerda este az egyik lengyel lány supra-ja volt, megy haza ugyanis holnap és a kollégái-barátai a helyi szokásoknak megfelelően el akartak köszönni tőle.
A Supra az egyik jellemző grúz szokás: egy (minél nagyobb) baráti társaság egy hatalmas asztalnál esznek-isznak-beszélgetnek-énekelnek-táncolnak. Az asztalon minden mindenkié, senki nem magának rendel - kicsit olyan, mint a hagyományos kínai éttermekben a kerek korong az asztal közepén, csak persze sokkal finomabb minden.
Szintén nagyon jellemző grúz dolog, hogy ilyenkor mindenki hosszas toastokat mond. Általában úgy kezdődnek a beszédek, hogy megköszönik istennek, amiért ilyen jó barátokkal áldotta meg, majd mindenkiről, aki az asztalnál ül, mond néhány kedves, személyes mondatot. Ezután hosszasan méltatja azt, akinek a tiszteletére rendezték a Suprát. És persze végül hosszasan élteti Grúziát. Az éppen toastot mondót Tamadának hívják, nem viccelek, külön szakma, minden évben szoktak Tamada-versenyt rendezni és komoly tisztelet jár a külföldinek, aki képes két-három mondatot grúzul mondani egy-egy ilyen alkalommal.
Az estének erről a részéről nem készült videó, mert nem volt nálam fényképezőgép. Amikor viszont - néhány üveg vodka, chacha (helyi szőlő pálinka), bor és sör után - a helyiek elkezdtek táncolni a magnóból üvöltő népzenére, hazaszaladtam érte.
Itt már nem az asztalokon táncolnak, csak úgy szimplán, a bárpult előtt - de érdemes megnézni.

(Többszöri próbálkozásra sem sikerült feltölteni a videót, majd egy későbbi postban. Addig ízelítőül álljon itt a profik tánca. )

Aztán tegnap Ucha, Dato és Rati elvittek angol órájukra, mert a tanáruk kiváncsi volt külföldi barátjukra. Nem, nem videóztam, de ha megnézted a Mtskhetáról szóló bejegyzés végén található videót, hát kb olyan volt a tanár kiejtése is. Próbáltam nem röhögni, amikor kijavította a (szintén rossz kiejtésű) diákot az average szó kiejtéséről. Valami avrázs-félét képzelj el... :) A Cambridge English School után viszont beültünk vacsorázni a Leselidzes Kucha egyik éttermébe, ahol már jártam 2008-ban. Ugyan nem egy Supra volt, de rettenetesen jól éreztem magam velük. Sok mindenről beszélgettünk, kiderült, hogy Uchat, aki fiatalabb nálam pár évvel, két éve behívták a háború másnapján. Nyilván rettenetes dolgokat mesélt, de a legijesztőbb talán az volt, amikor megkérdeztem, hogy mégis, milyen képzést kaptak a bevetés előtt. Semmilyet. 18-20 éves gyerekek Kalasnyikovval a kezükben mentek az orosz tankok és a csecsen-kozák "önkéntesek" ellen harcolni saját országuk megvédéséért. Ő ép bőrrel megúszta szerencsére a háborúban töltött 4 napot, de volt társa, aki soha nem ment haza.

Mik nem jutnak az ember eszébe a metrón?

2010-03-27T16:57:00.003+04:00

Elterveztem, hogy miről fogok írni másnap, meg harmadnap, hogy hova megyek fotózni, de az élet, ahogy az lenni szokott, közbeszólt. Az, hogy van szombati bejegyzés, mutatja, hogy nem történt semmi csütörtökön, nem volt kiért kivennem a szabadságot. Ennek örömére pedig sok mindenhez volt kedvem, csak blogot írni, fényképezni nem. Aztán rájöttem, hogy Udvarosnak igaza van, a tegnapi bánat holnapig várhat. És ma, útban a Gamsakhurdias Gamziri felé, eszembe jutott egy régi lauderes magyaróra és a vers vége:

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Úgyhogy úgy döntöttem, mégis írok ma és fogok holnap is, ezt ő úgyse, ti meg úgyis olvassátok.