Zűrös, sűrű napok

Hjaj, megint nagyon elhanyagoltalak. Mentségemre legyen mondva, hogy a múlt hét elég sűrű volt (két tréning, külön konzultációk), kaptam egy jó kis fordítási feladatot (franciáról angolra 20 oldalas jogi szakszöveg - meg is jelentek újabb ősz hajszálok elől, a többi mellett) és hétvégén Gudauriban töltöttem két napot.

A két tréning egészen döbbenetes volt: az első tréninget még néhány hete az ellenzékben lévő kereszténydemokratáknak tartottam, ahogy itt mondják, tcota-tcota volt, vagyis hát-hát...

Múlt hétfőn egy másik ellenzéki pártnak, pontosabban pártoknak tartottam ugyanazt a tréninget. Az Irakli Alasania vezette szövetségben saját pártján kívül ott van még az Új Jobboldal-új jogok nevú izé és a Republikánus párt, ami nagyjából a helyi SZDSZ-nek tekinthető, főleg, ha a múltját nézzük. (Alapítói, sok meghatározó figurája megjárták a szovjet idők börtöneit, 3 éve találkoztam az egyikőjükkel, ő a Gulágról is tudott mesélni.) Ők voltak a legnyitottabbak, legérdeklődőbbek és a legszimpatikusabbak. Esélyük? Zéró. A legutóbbi parlamenti választások után - mivel az összes ellenzéki párt csalást gyanított - nem voltak hajlandóak elfogadni a parlamenti helyeiket (ellentétben a kereszténydemokratákkal és a kommancsokkal, akik ugyan nem mennek be dolgozni, viszont minden hónapban felveszik a zsetont a semmiért). Nehezen kerülnek be a médiába, ráadásul az itteni politikai kultúrától fényévekre vannak, főleg Alasania.

A döbbenetes élmény szerdán ért, amikor Szakashvili pártjának, az Egyesült Nemzeti Szövetségnek tartottam tréninget. Én ennyi rosszarcú pofát egy helyen régen láttam. Egyetlen dolog érdekelte őket a netes kampánylehetőségekből: hogyan lehet hazugságot terjesztve az ellenfélről kicsinálni őket. Ladoval, aki a tréningeket szervező amerikai alapítvány munkatársa, az elején még szórakoztunk ezen, de délutánra nekem kissé elegem lett belőlük. Az ebédszünetben persze kiderült, mit keresnek ezek a mókusok a politikában: nulla elképzelés, nulla elkötelezettség, nulla értékek, viszont jó pár évig így vagy úgy, de biztos lehetőség. Az otthoni politikában az ilyen arcoktól a hideg kirázott, bár talán pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy mérhetetlenül megvetettem őket.

Itt volt múlt héten pár napra Eörsi Matyi is, akivel elborozgattunk utolsó estéjén az Ambassadori éttermében - kilátással a kissé grandiózus, újonnan épült elnöki palotára. Jó darabig ez volt az utolsó hivatalos útja, a parlamenti hely elvesztésével megszűnt ugyanis az Európa Tanácsban betöltött helye is. 17 évig volt grúz rapportőr, látta a rögös függetlenségi küzdelmeket, Zviad Gamsakhurdia zagyvaságait, Shevarnadze sajátos demokrácia-felfogását, a rózsás forradalmat, annak árnyoldalait, a 2008-as háborút. Most éppen az utóbbiról szóló zárójelentés elkészítése miatt utazott ide. Dél-Oszétiába nem engedték be (mintha ezzel vele szúrnának ki), de Sokhumiba végül sikerült eljutnia. Ha elkészült a jelentés, kirakom ide, mert elég izgalmasnak ígérkezik. Ez a háború ugyanis nem egy távoli ország zsebkendőnyi területének hovatartozásáról szól(t), hanem arról, milyen is lesz Európa biztonsága a következő évtizedekben. Jelzem, hogy a vizsgán mindenki megbukott - elsősőrban és leginkább az Unió, de az Egyesült Államok, Grúzia és Oroszország is. De erről majd egy következő postban.

A hétvégét Gudauriban töltöttem, a csecsen határtól 20 km-re. Gudauri az egyik grúz síparadicsom és a látvány miatt nyugodtan mondhatom, hogy nemcsak itteni viszonylatban. A körülményekről csak annyit, hogy április közepén még mindig síelgettek a népek, én a reggeli kávém és cigim elfogyasztása közben lebarnultam a teraszon.

A helynek azért volt egy diszkrét bája, azért ez mégsem egy francia sítelep


Azért láthatóan a tavasz visszavonhatatlanul megérkezett a hegyekbe is. (2000+ m)


A képen középen Nina, a főnököm látszik.És néhány résztvevő

Maga a tréning, amit nem én tarottam, elég unalmas volt, a trénerek az összes írott és íratlan szabályt megszegték, de mivel bő hat hét után először jutottam korlátlan forró vízhez, semmi nem szegte kedvem. A szombat esti borozgatás után felmentem a szobámba, megengedtem a csapot és közel három órán át áztattam magam a forró kádban. Soha életemben nem hittem, hogy ez ennyire jó is lehet! :)
Ezt főleg Tominak fotóztam, rég láttunk ilyet élőben...:)

5 éve jártam már itt, illetve kicsit magasabban, Kazbegiben. A hazaindulás előtti napon jöttem, állati betegen (Jerevánban megfáztam és valami brutál fertőzést is összeszedtem, úgyhogy 39 fokos lázzal másztam fel a hegyre), az útra ezért csak szórványosan emlékeztem. De úgy döntöttem, hogy visszajövök megint, sétálni, kirándulni és persze fotózni, talán most vasárnap. Itt aztán tényleg egyedül van az ember.

Pankisi - 3. rész

Reggelre a duzzadt és sajgó térdemen kívül csak kisebb karcolások és horzsolások mutatták, hogy bénáztam. Mire felébredtem, már a ház előtt várt rám egy autó, Arbiék pedig alig győztek segíteni és állandóan elnézést kérni – csak tudnám, miért, nem tehetnek semmiről. Amikor visszaértünk, Pada rettenetesen összeszidta a fiúkat, amiért nem vigyáztak rám, én meg állandóan próbáltam magyarázni, hogy minden rendben van és hogy ők nem igazán nem hibásak semmiben.

Gyógyszer errefele természetesen nincs, én meg nem hoztam magammal semmit Tbilisziből, úgyhogy a vodkának álcázott acetonnal kimostam a sebeket majd kiültem a verandára kávézni Arbiékkal. Szomorúan konstatáltam, hogy a telefonom nem hajlandó bekapcsolni, letört egy darabka itt meg ott belőle, remélem, hogy Tbilisziben meg tudják majd javítani. A fényképezőgép viszont két kisebb karcolástól eltekintve teljesen ép, hála az égnek.

Egy darabig csendben ültünk, aztán valahogy spontán elkezdtünk röhögni ezen az egészen. Pada is megjelent, már megenyhült, látta, hogy tényleg semmi komoly bajom nincs, szólt még párat a fiúkhoz, de már ő is nevetett.

Bolo marsutka rodisz gadisz Tbilishi – kérdeztem Padát, aki mondta, hogy kettőkor indul Akhmetából. A fiúk nem tudták kihagyni a poént, hogy akkor belovagolunk kettőre a városba.

Pada elvonult a konyhába főzni, mi pedig beszélgetni kezdtünk a fiúkkal – Arbi fordított. A történeteket egy külön posztban fogom megosztani, mert kellően izgalmasak, de némi magyarázatot is igényelnek.

Miután elfogyasztottunk egy hadseregnek is elegendő kaját (tzvaali [saslikhoz hasonló, de teljesen más fűszerezésű birkahús), házi lavash, kerti bogyóleves [kérdeztem Padát, hogy miből csinálja, majd hozott a kertben növő bokrok és fák terméseiből], káposztasaláta, tojás, rizses marha, házi khacsapuri) én meg megkaptam a kötelező két pohár vodkámat, indulni kellett. Nagyon szerettem volna valamennyit fizetni ezért a fantasztikus három napért, de Pada kategorikusan elutasította. Végül a kávéscsésze alá dugtam 30 Larit – elsőre talán ez kevésnek tűnik, de azt hiszem, hogy ennél több kifejezetten hülyén vette volna ki magát.

Akhmetából 3 óra várakozás után indult el a marsutka, (felhívnám a figyelmet a huzatra - a lovas kaland után ezen már tényleg csak nevettem) addig vártuk, hogy jöjjenek még utasok. 8 után kicsivel értem haza Názihoz, aki kicsit aggódott – elfelejtettem mondani neki, hogy nem leszek a hétvégén.

Ilyenkor már zárva a Prospero, de mindenképpen fel akartam tölteni a blogra a történteket, ezért befizettem magam két órára a Marriottba. Elcsábultam, hogy egy szobát is ki kéne vegyek, rámférne egy öt órás forró fürdő utána egy kiadós sebkezelés és egy pihentető alvás egy kemény ágyon. Majd máskor, máshol.

Itt most este 10 múlt, sietek haza választási műsort nézni...Mivel a követség nem szervezett választási estét, feltöltöm a webstickemet, veszek pár sört, egy Nemiroffot és berendezem a saját infoközpontomat a Marjanishvili 30 udvarán...

P.S. És hogy visszamennék-e? Naná!