Beutazás

[A senki földjén]

Hülye országok határán hasznos:
- Az elején eldönteni, mennyi pénzt szánsz az átjutásra
- Végig minél inkább elvegyülni a helyiek között és úgy viselkedni, ahogy ők
- Komplett hülyét játszani a hatóságok előtt
- Ha beszélsz is közös nyelvet velük, ezt jobb, ha csak te tudod
- Váratlan pillanatokban ártatlan szemekkel „turiszt, tyuriszt” szavakat emlegetni
Ügy döntöttem, hogy legfeljebb 500 Rubelt vagyok hajlandó tejelni a határon, de ennél kevesebből is megúsztam végül.
Az Enguri hídjához egy Lariért elvittek, onnan viszont lehetett gyalogolni pár kmt a senkiföldjén.
A folyó grúz oldalán grúz és EU zászló lobog, a kis konténerben néhány rendőr és katona beszélget, nem néznek ránk, az első akadályt tehát simán vettem.

[A grúz "határállomás"]

A konténerrel szemben szamár-vontatta szekér várja a csomagokkal közlekedőket és időseket, 1 Lari/10 Rubel a tarifa, minden más közlekedési eszközhöz hasonlóan ez is csak akkor indul, ha megtelik. Mivel csak egy néni ült a szekéren, jobbnak láttam gyalogolni.

Jobban jártam, Timur ugyanis 4 nehéz csomagot cipelt, így nem pusztán talpig sötétben (fekete cipő, fekete pulóver, sötétkék farmer, sötétkék póló) sétáltam át az hídon lévő orosz „békefenntartó” ellenzörzőponton, mellette és két csomagjával a kezemben biztos lehettem, hogy nem állítanak meg az oroszok. Timur után én is elmormogtam feléjük egy zdraszvujtyemet, kerülgettük kicsit a beton tankcsapdákat és már el is hagytuk őket.
A legneccesebb részén az útnak sikerült átjutni, odafele ugyanis a grúzokat nem érdekli semmi, az abkházoknál a már neked is bemutatott „clearence paper” után túl sok probléma nem lehet, az orosz „békefenntartók” viszont úgy őrzik a békét, hogy lehetőség szerint senki ne jusson át rajtuk, aki nem odavaló vagy orosz - turista. A Novaya Gazeta (Politkovskaya utolsó munkahelye) újságírói pont annyira nem szívesen látott vendégek, mint a külföldi diplomaták, a grúz menekültek vagy a magamfajta fickók.
A híd túloldalán kis abkház katonai bázis van, az útlevél ellenőrzést nem úszom meg.

[Az enguri hídján, szemben az abkház oldalon lévő orosz (!) katonai bázis]

A kartonkaibában vodkázó-dohányzó roppant egyszerű lélel pesti ellenőr-stílusban kéri az útlvelemet. Nincs vízum, paka, vágja oda és ajtót mutat, rám se néz. Nincs, még jó, hogy nincs, azt majd azután kapom meg, hogy átengedtél és regisztrálok Szukhumiban. Mutatom neki a kinyomtatott hivatalos bumácskájukat. Néz rám meredtem, értem, kezdődik. Azért párszor még próbálkozom: ja turiszt vengerszki, Szukhum, víza, bamm – csapok egyet a tenyerembe, de ő nem csap bele.
100 Rubel nem a világ, előveszek egyet a zsebemből: „Szkolka víza? Szto Rubli?”, szótértünk, ketten vannak, úgyhogy 200 Rubel lesz.
Elkéri a papírt, kinyit egy megsárgult, kockás füzetet, a mai napra egy név van beírva, Gasparyan, egy örmény. Mivel tudom, hogy kivételesen mindent előírásszerűen intéztem, ezért nem izgulok. Nézi a papírt, nézi az útlevelemet, nézi a 200 Rubelt, néz engem. Felhajtja a pohár vodkát, behívja valamelyik beosztottját, engem kiküld, menjek a pár száz méterre álló marsrutkához, majd hozza az útlevelemet. Aha, nyilván. Inkább kilépek az aktóan és udvariasan befelé fordulva rágyújtok.
20 perc, 2 telefon és egy másik megsárgult füzetbe feljegyzett adataim után visszakapom az útlvelet, mehetek. Szívélyes fogadtatás. A korábbi marsrutka már természetesen elment, 40-50 perc ácsorgás után (a legközelebbi település Gali, 10-15 km-re lehet) megjelenik egy másik. Igor kedves muki, egy csoportot vár, de ha nem lesz sok csomagjuk, végigállhatom az utat. Uszkve 3 órával azután, hogy elhagytam Zugdidit, megérkeztem a tőle 30 kmre lévő Galiba.
Nyomasztó. Az út maga a halál, ha ismered azt, amikor a megmaradt aszfalt többet árt, mint használ, akkor ez pont olyan volt. Galiban 3-4 kiégett, elhagy(at)ott házra jut 1 lakott. Döbbenetes látvány, mint egy szellemváros, pedig itt még élnek grúzok. A valaha gyerekektől hangos iskola ablakain faágak kandikálnak ki, az udvaron derékig ér a növényzet. Csak azért nincs olyan érzésem, mintha még mindig zajlana a háború, mert teljes a csend.

[Szergej Bagapsh, de facto elnök. Feladat: számold össze a képen látható telefonokat!]

Igor a „buszmegállóban” tesz le, ahol néhány zsiguli meg egy volga áll a Cyxym táblájú marsrutka körül.

A fiatal sofőr alszik, egyetlen középkorú nő ül hátul, fogalma sincs, mikor indulunk. Közel 2 óra ácsorgás után a lassacskán félig megtelő marsrutka elindul.

[Gali főtere, az épület egykor az Iparcikk-Tüzép keverékének adott otthont a tábla tanúsága szerint]

Még nincs sötét, de kezd lemenni a Nap. Éppen, hogy elhagyjuk a várost, amikor abkház ellenörzőponthoz érünk. Nem hallom, hogy pontosan mit beszélget a sofőr és a katona, de amikor elsétál a kocsi mellett a katona és rámnéz, már sejtem.
Leszállok, a katona átnézni az útlvelemet, majd megkérdezi, mit csináltam Moldovában. Komolyan, mint a Szezám utcában: ekék, tekék zekék, a kedvenc színem nem érdekelné? Turiszt, próbálom annyira kedvesen, amennyire csak tudom. Kipakoltatja a táskám – ez a határon elmaradt – az útlevelemmel elsétál a bódéjáig, telefonál, visszajön, ideadja az útlevelmet, hátatfordít és odamondja: davaj!
Ez még kétszer ismétlődik meg a két órás út alatt, bár a csomagjaimat csak egyszer kell kipakolni.
Szukhumiban az állomáson este 8 körül már egy lélek sincs.

A sok újdonság közül az első, ami feltűnik, hogy alig szinte nincsenek taxik. Ez baj, mert nincs Szukhumi térképem. Beülök a sarki presszóba inni egy kávét, meg persze egy sört is, a hosszú út örömére.


Egy darabig céltalanul sétálok a fő utat/teret keresve, amikor feltűnik végre egy. Ulica Gogol, tricat-agyin pazsaluszta. Dvaszot rubli, rablás, de nem érdekel, szeretném végre lerakni a hátizsákom, arcot-kezet mosni és enni valamit.
Rustam kertjében kisebb szökőkútként tör fel a víz, amikor kinyitom az aluminium kertkaput. Lövöldöztek a barátaival és sikerült véletlenül eltalálni a csövet, sajnos nem tudok ott aludni. De van egy bátyja, Ljeva, aki tíz percre lakik tőle, nála elalhatok a nappaliban. Mivel Rustamnál nemcsak csőtörés volt, de egy Rezsőt megszégyenítő méretű keverék vadállat is szabadon kószált a kertben, annyira nem bántam.
Ljeva a tenger mellett, egy hat szintes panel legfelső emeletén lakik. Az abkház "hadsereg" századosa, akinek két napja focizás közben kiment a térde, azóta otthon fekszik.

2005-ben, amikor Jerevánban voltam, akkor láttam ezt a dilit: a panelházak vízellátása úgy működik, hogy elvileg minden nap a lajtoskocsi jön, feltölti a ház néhány száz literes víztartályát, aztán addig van víz, ameddig ki nem fogy. Kiderült, itt még mindig ez a rendszer, viszont aznap nem jött a lajtoskocsi - ennyit a mosakodásról. Ljeva nappalijának kanapéját és foteljét összetolva kész is volt az ágyam négy napig.

Abkházia - összegzés

Kányádi Sándor: Örmény Sírkövek

vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek
örmények zsidók lakták székelyek
s akad még itt-ott ki a néhai
honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot

vannak vidékek hol a sírlapok
négy sarkában finoman faragott
négylevelű lóhere mélyed és
századok óta nincs egy repedés
esőcsöppöt és harmatcsöppöket
gyűjtögetnek az örmény sírkövek

vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel

Mielőtt belemennék a részletekbe, gondoltam adok egy általános képet arról, mi is történt velem Abkháziában. A bejegyzéseket kivétel nélkül még melegében, adott nap este-éjszaka írtam a füzetembe, ezt az utolsó reggel a buszállomáson követtem el, hangulatom talán ebből érződik a leginkább. Mivel Abkházia után sikerült eljutnom a legvadabb álmaimat is túlszárnyaló Svanetibe, ezért igyekszem gyorsan letudni a nemlétező országról szóló bejegyzéseket, hogy utána élvezkedhess te is az ezeréves lakó-, őr- és jelzőtornyok látványában, 1500-2500 méter magasan, Európa legmagasabban, állandóan lakott pontján.

...

Abkházia számokban:

1 a normális ember száma, akivel találkoztam

4 az Abkháziában töltött napoké

4 a folyó víz nélkül töltött napoké

7 a felajánlkozott prostiké

12 a marsrutkákra várakozással töltött óráké

31 a lezajlott igazoltatásoké

kb 100 a töröltetett képeké

kb 300 a megmaradt képeké

10^{1000000000000} egy egytől tízig skálán a válaszom arra, hogy mennyire kurvára elegem van ebből a helyből

Összességében ez egy rettenetesen szomorú, nyomasztó, helyenként kifejezetten dühítő, szegény és botrányosan kamu ország.

Ha azt mondom, hogy kisvárosi kisstílű maffiózó, előtted van az arc? A többség itt sajnos ilyen: majerkodnak (bocs Dani) az UV-kék zsigulikkal, ahol lehet, megpróbálnak lehúzni (két-háromszoros áron [akarnak] vinni a helyiekhez képest) és persze lépten-nyomon figyelmeztetnek, hogy te csak egy nem feltétlen szívesen látott vendég vagy. (Az átlag bunkóságáról annyit, hogy nem volt olyan nap Szukhumiban, hogy a rendszeresen köpködő-csulázó helyi erők közül legalább néhány ne talált volna el.) Transznyisztria volt ilyen, ahol főleg az ukrán, orosz drog-, fegyver- és ki tudja még milyen kereskedőkből álló maffia megfelelő megélhetést biztosít a többség számára, a láthatóan nem ehhez a klikkhez tartozó, pláne nyugati púp a hátukon, vagy sokkal inkább gyanús idegen, akinek nem szabad segíteni, akit minél hamarabb rá kell venni, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. Na, itt pontosan ugyanez a helyzet. A Szukhumitól északra fekvő tengerparti településeket nyaranta elárasztják az orosz és ukrán turisták. A főszezonban az árak is emelkednek, azt csak a felső-kozéposztály engedheti meg magának (ha lenne ilyen az említett országokban). Mivel ilyenek nincsenek, június végétől szeptemberig a Balit és a Seychelle-szigeteket még túl nagy falatnak érző ukrán és orosz maffiózók és harmadvonalbeli politikusok, no meg persze csemetéik töltik itt pihenésüket.

Ahogy a Balatonon, főleg a 80-as, 90-es években elég erős volt a ká-német hatás, itt meg az orosz-ukrán maffiózók igényeinek kielégítésére szakosodtak – se többre, se kevesebbre. Ez a gyakorlatban nagyjából azt jelenti, hogy pénzzel, kapcsolatokkal meg persze arroganciával bármit elérhetsz, ezek nélkül pedig örülj, hogy jut levegő.

Az emberek az utcán, a boltokban, a marsrutkán, egymás között és idegenekkel is oroszul beszélnek. Egyetlen egyszer hallottam abkház szót, amikor Ljevaval utolsó este megnéztük az abkház tv híreit és az egy órás híradó közel felét Szergej Bagapsh elnök aznapi jócselekedetei és izgalmas beszédei töltötték meg. A nyelv hangzásában a török és az arab között van valahol, sok kemény a-val, néha erős h-val, de az oroszban ismert lágy l és j is jelen van, szóval tényleg érdekes keverék. A boltokban szinte csak orosz és ukrán termékeket lehet kapni, egyedül az alma grúz – Törökországból importálják. Az általam kóstolt boruk minősíthetetlen, a Szukhum névre hallgató egyetlen saját sörük rendben van. A több száz vodkamárka közül, amiket a boltok polcain láttam, fogalmam sincs, hogy van-e és ha igen, melyik a sajátjuk. Ljeva maga sem tudott nekem abkház ételt mondani, az étteremben „abkhazszki khacsapuri”-ként futó cucc bizony adjaruli khacsapuri, ezt még Ljeva is elismerte.

A grúzok vendégszeretetét hírből (sem) ismerik, az oroszok legroszabb sajátosságait sikerült ötvözniük a peremre annyira jellemző szegénységgel és persze a háború borzalmas utóhatásaival. Egyetlen pozitívum a természet, ami annyira szép helyenként, hogy ha békénhagynak a zsírnyakúak, még élvezni is lehet.

Azon kívül, hogy a regnáló politikai elit megélhetését biztosítsa és persze hogy néhányan tovább halászhassanak a zavarosban, az ég adta világon semmi, de tényleg semmi nem indokolja, hogy függetlenek legyenek. Országismertető bejegyzésemben – tudatlanul – azt írtam, hogy részben a turizmusból akár meg is élhetnének. Tévedtem. Tökéletesen alkalmatlanok erre.

És ha az állandó hatósági vegzálás, a köpködés, a háromszoros árak nem szegnék kedvedet, hogy ide látogass, az etnikai tisztogatás ma is ordító tanúbizonyságainak nehezen elviselhető folyamatos nyomasztása biztosan eltántorítanak.

Láttam már Ramallahot, Nabluszt és Jerichóban is aludtam; voltam Karabakhban és szögdécseltem az agdami aknamezőkön; dolgoztam frissen elárvult menekült gyerekekkel Grúziában a háború alatt-után – de ilyet még soha.

Nem tudom, mennyire fogják tudni visszaadni az összképet a fényképek. Képzeld el mondjuk Tihanyt júliusban: süt a nap, csodakocsik száguldoznak, elsétálsz az apátságba, aminek a környékén kiégett, lakatlan házak állnak. Lesétálsz a tó partjára, a kikötőben nem állnak hajók, minden rohad, minden tiszta rozsda. A tóparti bódék fele-harmada kitört ablakokkal, összefirkálva várja régi gazdáit. Elbuszozol nagy nehezen Balatonfüredre, ahol a vasútállomás bedeszkázva várja a napi egy-két utast. Eljutsz valahogy Szentendrére, aminek érzed még a békebeli ízét, de amit látsz, az egész más: üres házak egymás után, amit csak néha tör meg egy-egy lakott épület. A lakatlan házakat 20 év alatt benövi a növényzet, halálos csönd és nyugalom borít mindent, az egész országban.

Így néz ki tehát az etnikai tisztogatás. Elviselhetetlen.