A tálib, a tréning és egy kis hajnali Jereván

Tegnap kicsit húzósan ugyan, de elcsíptem a jereváni vonatot Tbilisziben.
Mókás a dolog, ütemes menetrend grúz módra: minden páratlan nap indul vonat és minden páros nap érkezik egy. Hogy mi történik a 31 napos hónapok végén, azt majd megkérdezem, ha visszaértem, bár ismerve őket, szerintem semmi: olyankor egymás után kétszer is indul vonat... :) (Tudom, Jankó, nyilván nem.)

A jegy kemény 27 Lariba került - ez másodosztály, de mivel fogalmam sem volt, hogy gondolták, hogy a légvonalban 170, közúton 250 kmes távot 13 óra alatt teszi meg (az időeltolódás miatt 13, nem 14) a vonat, jobbnak láttam némi luxusra befizetni. Megérte, a harmadosztály ugyanis dugig volt tömve cuccokkal (emberke kevés volt), a fapriccseken kalandos lehet 13 órát ülni/feküdni.

Felszállás után az örmény kalauz, aki végig meglepően kedves, barátságos és udvarias volt, elvette a jegyet, úgyhogy arról sajnos nem tudtam Jankó képet csinálni, de ollóval vágta ki a néni a pénztárban az adatokat (dátum, fizetett Lari, osztály, ágyszám) és szép kék golyóstollal töltötte ki a megfelelő részeket, úgyhogy (ha máshonnan nem) a Moszkva térből ismert trükköt itt még bőven lehet alkalmazni.

[ez volt az enyém]

[ez meg a szembejövő]

Másodosztályon nem voltunk sokan, aminek örültem, egészen addig, ameddig rám nem talált John, a kissé rejtélyes brit állampolgár. John rámakaszkodott, mivel más nem beszélt angolul, ő pedig "csak" angolul, farsziul, arabul, urduul és pastuul tudott, ugyanis a pakisztáni-afgán határon, egy kis faluban született. John úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy a négyágyas kupéban egyedül aludjak, inkább beszélgetünk egy jót Jerevánig. Az elején még kifejezetten örültem is neki, soha életemben nem beszélgettem még pakisztáni születésű pastuval.

Aztán ahogy haladt előre a beszélgetés, egyre furcsább lett az egész és kezdtem rosszul érezni magam. John ugyanis amellett, hogy békés, de kissé zavaros figurának tűnt (látja a belőlem áradó pozitív energiát), a beszélgetés egy pontján kifejtette, hogy az emberiség szempontjából milyen isteni volt a Bamijani Buddhák felrobbantása.
(Mert ezzel közelebb kerültünk ahhoz, hogy mindannyian élvezhessük az Ő szeretetét - gondolom nem Buddhára gondolt.) Ekkor mentem ki először rágyújtani, utána ez még többször megismétlődött, például amikor elmagyarázta, hogy a legnagyobb szégyen egy pastu számára, ha hátulról vagy oldalról kapja a lövést vagy ha egyszerűen elvérzik. A beszélgetés egyik pontján még éltek a szülei, de Birminghamban, a vége felé azt mondta, hogy meghaltak és csak ő maradt. Azt is mondta, hogy apja még a szovjetek ellen harcolt Afganisztánban. Ki nem találod hova ment éppen: pontosan, az afgán-pakisztáni határra, a szülőfalujába. Tavaly vett egy autót Londonban, azzal már levezetett Kabulig, ott egy barátja vigyáz rá azóta. Hogy mit csinál Londonban? Semmit, legalábbis ezt válaszolta.

[utastársam, John, miután lealkudtam a taxiját a Tabrizba menő buszhoz]

Azt nem akartam megkérdezni, mégis miből utazza be a fél világot kétszer is. Azzal zártuk a beszélgetést (pontosabban én ezután alvást színleltem), hogy valami hatalmas businessbe kezd, vesz valamit ott olcsón (nem árulta el mit, de előtte részletesen elmesélte, melyik régióban mennyiért lehet egy kiló hasist venni), amit elad majd drágán Londonban. Hurrá.

[így néz ki Jereván pirkadatkor]

A vonat - bár azért 3-4 órát aludtam - szerintem megállni nem állt meg sehol, pusztán ennyi ideig tartott végigdöcögnie az utat. Hajnali hatkor megérkezni egy kaukázusi városba kb annyira jó móka, mint falun hajnali kettőkor szállást találni. Bár Jereván lakóinak köszönhetően nagyon más, mint Tbiliszi, ebben kétségtelenül hasonlítanak egymásra az örmények és a grúzok: 9 előtt itt hétköznap sem történik semmi, esetleg elkezdik elvinni a szemetet.

[v.ö. a szukhumi pályaudvarról készült képpel]

(Utóbbi egyébként üdítő újdonság, öt éve szó szerint bokáig gázoltam a dzsuvában város-szerte, most viszont tisztább Jereván, mint egy nyugati nagyváros.)

[kezd felkelni a Nap]

Besétáltam a főtérre, arra gondoltam, hogy mivel az én részem a tréningből csak délután lesz, hát reggel-délelőtt körbenézek, fotózgatok és persze elintézem a karabakhi vízumot. Útközben beszereztem egy örmény simkártyát is, működik, karabakhban is, isteni.

[a jereváni rádió messziről]

[a Hanrapetutyan Hraparak (Jereván főtere) egyik épülete, a kapun át az Ararát látszik]

[a Hanrapetutyanon található Külügyminiszérium homlokzata]
[az óratorony, természetesen rózsaszín tufából, mint Jerevánban minden.]

A Kaszkádról már írtam egy korábbi bejegyzésben, mindenkit megnyugtatok, a lépcsősor változatlanul a semmibe vezet, a 2008-ra ígért múzeum alapjai pont úgy néznek ki, mint 2005 augusztusában, amikor utoljára itt jártam.

[Le Corbusier kockái máshogy néznek ki azt hiszem]

Egy hatalmas különbség volt: látszott az Ararát!
Az időjárási (és légszennyezettségi) viszonyok miatt ugyanis manapság ez csak ritkán történik meg, délutánra sajnos el is tűnt a szmog-, por- és sima felhők mögött a két hegycsúcs.

[a Kaszkád odakintről]
[és odabentről]

[és odaföntről]

[cica és dundibéla]

[a legfelső szint installációi - mintha egy kimaradt jelenet lenne Tanita Cathedral Songjából]

[és ha felsétálsz, vár Rád. Megéri, nem?

A Kaszkád után felsétáltam a "karabakhi követségre", ahonnan eltűnt az öt éve még ott dolgozó elképesztően morcos és mégannyira szovjetebb 60 éves ügyintéző, aki úgy tudott kérdezni, nézni és jelentőségteljesen hallgatni, hogy az ember már ettől összecsinálta magát. Helyette angolul beszélő, kifejezetten barátságos középkorú nő ült az asztal mögött, látsztott, hogy nem szórakozni akar velem.

[a követség RÓZSASZÍN épülete]

Tuti accreditation cardot rittyentett nekem (mert a vízum nem elég, az ember kap egy cetlit is arról, hogy egészen pontosan hova mehet országon belül), csak Agdamot nem írta rá, de oda ne is menjek - tette hozzá határozottan. (Értem én, hogy nem akarják, hogy oda bárki is betegye a lábát, Agdam "beceneve" ugyanis Azerbajdzsán Hirosimája, csak itt nem amerikaiak pusztítottak el egy japán várost, hanem örmények egy azerit, igaz, atombomba nélkül.) A legutóbbi alkalommal ellentétben, amikor nagy nehezen ugyan megkaptam a vízumot, de két nap ügyintézési időt kért a már említett hölgy, most konkrétan 10 percet kellett várjak. Szép lett, majd lefényképezem.


A karabakhi követségről elsétáltam a Tsitsernakaberdbe, az örmény népírtás múzeumába. Ami különösen megrázó és döbbenetes volt számomra, hogy a korabeli szövetséges országok újságjai folyamatosan címlapon hozták az eseményeket - a holokauszttal ellentétben tehát szó szerint mindenki tisztában volt azzal az első pillanattól fogva, hogy itt az örmények szisztematikus legyilkolása zajlik, mégis, éveken át szinte semmit nem tettek.


A múzeum egyébként elég kicsi, néhány tárló (örmény, orosz, francia és angol fordítással), tucatnyi kinagyított hátborzongató fénykép
[két főpap levágott feje egy leterített asztalon, mögöttük öt török tiszt állva vigyorog]
és modern karcok és festmények számomra ismeretlen alkotóktól a témával kapcsolatban. A múzeumhoz tartozik egy kis park, ahol a hangszórókból halkan, de hallhatóan örmény sírató szól - a park fáit különböző külföldi fontosemberek ültették - és egy hatalmas betonemlékmű, közepén egy örökmécsessel.

[és az élet akkor is megy tovább...]

A múzeum után visszamentem a főtérre, a vicces hangzású Hanrapetutyan Hraparak-ra (Köztársaság tér, ebből a hraparak a tér), ahol a kissé flancos Marriott halljában felszedett Gayane felkapott és elindultunk a külvárosba, ahol a tréning zajlott. A résztvevők ezúttal nem politikusok, hanem helyi NGOk voltak, de a tréning lényege ugyanarról szólt.

A civilek jó része egyébként leginkább a sajtószabadságnak a hatalom általi sajátos értelmezésére panaszkodott, a gazdasági válság közepette is bőséges támogatást kaptak ugyanis az örmény diaszpórától. Ami igazán meglepő volt, hogy - ellentétben Grúziával - itt nem találkoztam kifejezetten a megbékélést elősegíteni akaró szervezettel, akinek az lenne a célja, hogy a karabakhi konfliktust békés, normális, működőképes úton segítsen rendezni. Nem érzékelig ezt komoly problémának, meggyőződésük, hogy az azeriek úgysem akarnak visszatérni (nem is lenne hova) és mivel az elmúlt években viszonylag lehiggadt minden fél, a helyzetet szerintük jobb nem piszkálni. Ez is egy hozzáállás végülis...

A szállásom teljesen rendben van, mint látod van internet, sőt, folyamatosan folyik a melegvíz is (5 éve még a hideg se folyt napokig), az egyébként csúnyácska Operától két percre lakom egy csöndes kisutcában, a belváros kellős közepén. Bár nem hiszem, hogy ennek a tréningnek olyan sok értelme volt, de a grúzokhoz hasonlóan ők is elkéregették az adataimat, majd meglátjuk, hogy mire jutnak.

Miután itt éjfél bőven elmúlt és tegnap éjszaka 2-3 órát aludtam, elmegyek lefeküdni. Holnap délelőtt van még egy etap, aztán nekiindulok Karabakhnak - hogy ott van-e internet, hát, meglátjuk.

Mindennapok, kis színesek

Gondoltam, írkálok néhány rövid sztorit az itteni mindennapokról, össze-vissza csatolok is párt képet, no meg néhány videót.

Történt ugyanis, hogy pár napja némileg véltetlenül egy jazz fesztivál záróeseményébe futottam.


Sokan voltak, ingyen volt, jó is volt, de ami a legérdekesebb: egyszerre játszottak grúzok, örmények és azeriek. Az örmények és az azeriek annyira nem szeretik manapság egymást (Karabakh, de erről majd később), ha ne adj' Isten találkoznák, az esetek többségében minimum hatalmas bunyó, de inkább gyilkolászás a sztori vége. A balhé itt sem maradt el sajnos, a zárókonccertet arrébb kellett tenni egy nappal - ezért is láthattam -, mert a koncert előtt az örmény szaxis fejbeverte hangszerével az egyik azeri dobost, majd persze a többiek is csatlakoztak... Másnapra elült a vihar és isteni koncertet csaptak, ráadásul vegyesen, minden felállásban volt két grúz, két örmény és két azeri.

Grúziában a HACCP még nem kötelező standard, ezért mindenféle földi jót lehet vásárolni az utcán.
Részben "őstermelők" árulják így saját gyümölcseiket, zöldségeiket, házi készítésű csacsájukat, a grúz ételekre jellemző tkhemali (a thkemali nevű, olajbogyó méretű zöld izéből készítik, ami nyersen is nagyon finom, olyan, mintha kemény citromot harapdálna az ember, sokatokkal ellentétben én szeretem) szószt, adzsikát (hagyma, paprika és paradicsom keveréke, valamelyest hasonlít az Erős Pista nevű magyar csodára, de tényleg csak hasonlít) és társaikat. Egyfelől hangulatos a dolog, másrészt viszont azzal, hogy kis túlzással az egész város egy nagy piacként működik, a gyalogos közlekedés finoman szólva akadozik - mindenki megáll, nézegeti, méregeti, kóstolgatja, próbálgatja a portékákat. Ez egy piacon normális is, de nekem minden reggel 10 perces túra átverekedni magam a lakástól a 200 méterre lévő metróig magam.

[az udvarunkban parkolt le a lavashszállító]

Názihoz tömegek érkeztek a héten, van görög fotós, idős francia házaspár, szerintem szülei elől menekülő amerikai fiú és pár napig volt két francia srác is, akik motoron mennek el Ulánbátorig és onnan vissza Párizsba. De miközben jönnek-mennek a turisták, itt vagyunk mi is, "állandó" lakosok: drága öreg Názi és a luxus apartmant bitorló nepáliak. Valami IT-csencsenben vannak nyakig, február óta élnek Tbilisziben, de a főnököt leszámítva akármikor vagyok otthon, ők mindig ott ücsörögnek, fogalmam sincs, mivel telik a napjuk. Csuda pofák egyébként, nagyon vicces akcentussal beszélnek érdekes angolt, Názit pedig következetesen mindegyik Mamonak (rövid o) szólítja, távollétében is. Mamo elment, Mamo alszik, Mamo telefonál, Mamo mérges. Názi azért mérges, mert az utóbbi két hétben a semmiből egyszercsak újabb nepáliak érkeztek, nem tudom, de kb nyolcan laknak most már a helyen, persze az apartman bérleti díja változatlan. A képen a főnök látszik Názi mellett állva, mögötte sárga pólóban az egyik új jövevény, háttal meg Maya, akit nagyon megkedveltem.

A béke amúgy teljes, egyik reggel ez ment az ablakom előtt - édes kiscsaj, nem?



A hét elején megkaptam a legújabb munkát, egy angol tankönyvet kell korrektúráznom. A könyv megírásában én is részt vettem, ha emlékszel, még márciusban strasbourgi ügyek esettanulmányait kellett megírnom. Ezek az esettanulmányok a könyvből 20 oldalt se tesznek ki, a fennmaradó közel 200 oldalon pedig részben vicces, részben idegtépő hibák hemzsegnek.
A grúz nyelv nem ismeri a névelőt, ezért képtelenek azokat az angolban (megfelelően) használni, a korrektúrázás jó része tehát arról szól, hogy az a, an, the szócskákat pötyörészem órákon át...:)

Múlt szombaton volt Rustaviban, Tbiliszitől egy köpésre Olga búcsúbulija.
Ő az a lengyel lány, akivel legelső itteni napomon találkoztam. Ha lazán is, de tartottuk azért a kapcsolatot, néha ide-oda hívtuk egymást, de igazából nem voltunk egy hullámhosszon. A grúz barátaival viszont elég hamar megkedveltük egymást. Olga mesélt nekik arról, hogy most jöttem haza Abkháziából, úgyhogy nekik is kellett képbemutatót tartani. A képeket már láttátok, nézegessetek félhomályban grúz néptáncot. Nekem nagyon tetszik, főleg, mert van körülbelül félszáz lépés és mozdulat, amit viszont néhány szigorú szabálytól eltekintve szabadon lehet variálni.

Sok oka van annak, hogy nagyon jó itt, az egyik, hogy pont annyi külföldi dolgozik itt, ami segít abban, hogy néha 'hazameneküljön' az ember, de nem nagy túlzás azt mondanom, hogy szinte mindegyikükkel találkoztam már. A legnagyobb csoport nyilván az amerikaiaké, utánuk közvetlenül a lengyelek következnek. Sokan dolgoznak a követségen, de sok fiatal lengyel önkénteskedik szerte az országban, még Svanetiben is. Én kicsit kívülálló vagyok, mert egyrészt egy szál magyar nincs rajtam kívül, másrészt részben önkéntes, részben fizetős munkát csinálok, ami szintén elég szokatlan. Úgyhogy ha esetleg új emberrel is találkozom, általában a bemutatkozás úgy történik, hogy "hja, te vagy a magyar srác!", ami szórakoztató. Az amerikai főnökömön kívül, aki elképesztően jófej nő (a '90-es évek elején néhány évig egy Gyöngyös melletti faluban a Békehadtest tagjaként tanított angolul, tud is kicsit magyarul, főleg furcsa káromkodásokat), viszonylag keveset vagyok külfödiek társaságában, nem vágyok rájuk különösebben. Azért néha bulizunk együtt, legutóbb két napja voltunk együtt. Szerveztünk ugyanis egy jótékonysági bulit az egyik menekülttábor óvodájának, 5 Lari és egy játék volt a belépő. Alessandro, az olasz önkéntes Nápolyban DJ-ként keresi a kenyerét, elég jó zenét csinált itt is.

[A lengyel kontingens krémje: Marzena, Krzysztof és egy másik Olga]
[Bianka, a kolozsvári román-magyar lány, akitől az abkház simkártyát szerváltam]

Szóval mindenfélével telnek a napok, a hétvégét még Tbilisziben töltöm, aztán irány Jereván, onnan meg Karabakh. :)