Egy Gulágot járt liberális és a menekültek

Ez az utolsó előtti teljes napom, ennek megelfelelő a kedvem is. Igyekszem minél többet kihozni, főleg, hogy érzem, mennyire fog hiányozni Tamara és a többiek.

Reggel találkozom Levan Berdzenishvilivel, a liberális párt egyik meghatározó alapítójával. Levan egy jó kedvű 50-es politikus, akit hetvenes évek végén (a párt alapítása miatt) a Gulágra küldött a Szovjetunió. Részben ennek, részben a rendszerváltás után játszott meghatározó szerepének köszönhetően ismert és becsült személyiség a mai napig, nagy megtiszteltetés, hogy időt szakít rám.

Finoman szólva sincs túl jó véleménnyel Szakashviliről, bár a mostani konfliktust illetően megértően viselkedik. Szerinte teljesen abszurd Dél-Oszétia függetlensége, a már korábban idézett Andro Barnovihoz hasonlóan Abkháziával kapcsolatban jóval megengedőbb.

Barnovival ellentétben nem tartja ma már reálisnak, hogy Dél-Oszétia visszaszerzésének ígéretével egy orosz báb kerüljön az elnöki székbe. Tizenöt éve ez még elképzelhető lett volna, ma már viszont kizárt. Bármennyire is problémás a szabad médiához való hozzáférés, bármennyire is ellenőrízhető a két legfontosabb tvcsatorna, ezt nem tartja kivitelezhetőnek.

Burjanadzeről szintén árnyaltabb képet ad, mint amit Magyarországon olvashatunk róla. Nemcsak, hogy édesapja révén kérdéses vagyonra tett szert, de hűséges szövetségese volt az utolsó pillanatig mind Shevarnadzénak, mind Szakashvilinek. Jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal (nem személyesen Putyinnal) és "nincsenek elvei" - ezt a típust talán mi is jól ismerjük... Ő nem ítél neki túl sok esélyt, szerint Szakashvili legesélyesebb kihívója Grúzia ENSZ nagykövete lehet, aki ugyan most még túl fiatal (34 éves, az alkotmány szeirnt pedig legalább 3 évesnek kell lennie), de néhány év múlva már abszolút potenciális ellenfele lehet Misának.

Új szlogent is gyártott a mostani helyzetre: Stop Russia, Stop Misa! Szerinte előbb-utóbb "teljesül" "Misa legfontosabb szövetségesének" kívánsága, vagyis megbukik Szakashvili. Persze nem állítja, hogy bármiféle tudatosság lenne Szakashvili és az orosz vezetés játszmái mögött, de szerinte rövid távon ez nagyon megerősítette a grúz elnököt - hosszú távon viszont a halálát jelenti. Miért? Egészen egyszerű a képlet: ha Misa életben akar maradni, muszáj csatlakoznia az országnak vagy a NATO-hoz, vagy az EU-val kell szorosabbra fűznie a kapcsolatait. Bármelyik is következzen be, elengedhetetlen hozzá, hogy európai mércével is szabad és tiszta választások legyenek. Ha ugyanis tiszta választásokat tartanak, szerinte Szakashvili megbukik. Ha nem sikerül egyik szervezethez sem közelebb kerülni, akkor szintén keresztet vethet az újraválasztásának.

Levan után hív Nino: Maya, a férje (Nino papája) és Keti, az Open Society Georgia leendő elnöke most készülnek meglátogatni néhány tábort, Maya nagyon örülne, ha csatlakoznék hozzájuk.

Nem sokkal később már az autóban ülünk mind a négyen, irány a reptér melletti piac, ahol nagyban is lehet vásárolni, nekünk pedig az kell. A piac olyasmi, mint otthon, azt leszámítva, hogy elképesztő retek és tömeg van, mint egy igazi keleti bazárban. Alkudni viszont nem lehet, pedig gondoltam, hasznossá teszem magam. Mielőtt elmennénk bevásárolni, Maya felvesz némi pénzt abból, amit az amerikai barátai gyűjtöttek. Először azt hiszem, hogy 600 dollár sok lesz, de hamarosan kiderül, mennyire kevés is.

Az első utunkat Keti szervezi, a 22-es számú iskolába megyünk. Egy hete még 300 menekült élt itt, nagyrészük Goriból menekült, ahová az elmúlt napokban visszatértek. Az a kb 100 ember, aki ottmaradt, viszont napok óta nem evett semmit lényegében, elfogyott minden tisztálkodási szer és a pelenkák is.

Az egyik garázsban veszünk kaját Mayával. Megszámoltam, mi mindent vásároltunk: 50 doboz konzervhús, 10 kiló rízs, 25 liter olaj, 500 tojás, 5 kiló orosz teakeksz, 10 csomag pelenka, 50 tubus fogkrém, 100 fogkefe, két zsáknyi tészta meg valami konzerv, kb 20 doboz. (Nincs rajta semmi, én meg elfelejtem megkérdezni Mayát.) Közben Keti és Maya férje elmennek szappanért, zsebkendőért, wcpapírért és mosószerért. Az Opel csomagtartója kezd megtelni. Mindezezkért 380 Larit, nagyjából 320 dollárt fizetünk.

Fél órányi kóválygás után megtaláljuk Tbiliszi Afrika nevű negyedében a Chinchinadze utcát. (Megkérdezem, miért hívják Afrikának - maybe its that far as Africa, érkezik a sommás válasz Ketitől.) Az iskolában nyugalom van, a gyerekek kint játszanak, a szülők bent beszélgetnek. Persze nagyon örülnek a csomagoknak, Ketiék titokban vásárolt kenyerének szintén.


A képen Maya férje és Dima látható. Dima felesége hat hónapos terhes , egy kis grúz faluból menekültek el Gori mellől. Dima azt mondja, vasárnap visszament a faluba: mindent leromboltak, az ő házuk helyén egy hatalmas megfeketedett romhalmaz áll, fogalma sincs, mi lesz velük, hova szüli meg a felesége a gyereket. Dimával még kiugurunk a boltba tejet és cigit venni, mert arra is szükségük van - amíg Dima válogat, én veszek a gyerkekeknek zsírkrétát és egy csomó Disney-s rajzfüzetet. Inkább ezt, mint...



Az egyik anyuka magához ragadja az irányítást és elkezdi szétosztani az élelmiszert



Hálásak nekünk, bár ezen a képen inkább megilletődöttnek tűnnek...

Innen egy másik iskolához megyünk, újabb bevásárlás következik, hasonló tételekkel.A piacról külön "bevásárlókocsit" kapunk, amikor kiderül, hova is lesz ez a mennyiségű kaja.


Az iskola előtt idősebb menekültek sakkoznak, itt is teljes a béke, lepakolunk és megyünk is tovább, hogy még a vihar előtt odaérjünk a következő állomásra.


A következő helyen nem jön ki senki elénk, elmentek a városba nézelődni egy ukrán önkéntes-csoporttal. Ledobjuk a kaját és megyünk is tovább. Én azért a kedvedért lefényképezem a bontatlan amerikai segélydobozokat, benne a sok, számukra megemészthetetlen kajával
(A dobozok előtt és rajtuk az általunk vitt zacskók vannak)

Indulnánk haza, mert már nagyon szakad az eső, de Keti még egy helyre el szeretne menni. Benne vagyunk, indulunk - majd kis híján el is menekülünk. Oltári kiabálás és verekedés van az udvaron, én egy szót sem értek abból, ami történik. Maya telefonál a nőnek, akinek elvileg az lenne a feladata, hogy az ilyen helyzeteket megakadályozza, vagy legalábbis megoldja - és neki is kell szétosztania a segélyeket. Végül megjelenik Mate, átveszi a dobozokat és int, hogy inkább menjünk.

Este Maya meghív magukhoz vacsorázni, amit örömmel fogadok. Most viszont mennem kell, holnap beszámolok arról, hogy szerintük hol lesz az új Dél-Oszét konfliktus, hogy hogyan emlékeznek a szovjet időkre és mit gondolnak Misáról.
Holnap, az utolsó nap, elmegyek Rustaviba, ahol a legnagyobb sátortábor áll, elviszem nekik a megmaradt, ajándékba szánt gyógyszereimet és utána beszámolok.

Nakhvamdis

A tvspot

A virágzó útlevél-export no meg egy igazán békés tömegdemonstráció

Tegnap abban bíztam, hogy ma kialszom magam, de ez nem jött össze. A házinéni kora reggel bekopogott: gamarjoba, breakfast time! Miután a szomszédban lakó két idősebb hölgyet is felébresztette, nem volt kétségem afelől, hogy nekem is muszáj lesz. A két hölgy ugyan egész nap a szálláson lebzsel (szívük joga), viszont mindezt olyan hangerővel teszik, hogy az néha elviselhetetlen. Reggeli közben próbálom elérni Nino Burjanadze asszisztensét, hátha tudok vele találkozni. Nála nem járok sikerrel, de közben kiderül: 11-re mehetek a Belügyminisztériumba, az Elemzési és Informácós Igazgatóság vezetője (értsd: belső elhárítás) hajlandó találkozni.

Izgalmas dolgokat mesél - és mutat. Grúzia régóta állítja, hogy az oroszok a két szakadár tartomány lakosai között évek óta úgy osztogatja az orosz útlevelet (és azokkal együtt természetesen az állampolgárságot), mint a cukrot. Ezt persze az oroszok tagadják, mi Nyugaton meg csak széttárjuk a kezünket - tessék bizonyítani. Hát tessék:

Az orosz útlevelek sajátja, hogy az utolsó előtti oldalon (a képen a "felső" oldalon) átvételkor saját kezűleg alá kell írni az útlevelet, csak így érvényes. Nahát, mit látunk? Ez nincs is aláírva. Az asztalra kipakolt tucatnyi útlevél egyike sem volt szignálva. Ahogy az a másik 750 sem, amit ezekkel együtt találtak egy megölt orosz tiszt autójában . Az útlevelekben az is közös, hogy minden delikvens Tshinkaliban született, még a jó öreg Szovjetunió idején. Minden kép bal alsó sarkán ugyanaz a fehér folt látszik. Az útleveleket a bennük lévő dátum alapján különböző időben állította ki az orosz külügyminisztérium . Hogy miért ők, az persze jó kérdés. (Karabahkban olyan útlevelet kapnak a lakosok, amit Örményország állít ki. Annak érdekében, hogy az örmény hatóságok tudják, hogy az illető karabakhi, a külügy állítja ki nekik az útlevelet és nem a belügy. Lehet, hogy itt is ez történt.)
Shota Utiashvili felvázolja, szerint hogyan kezdődött minden. Augusztus 3-án, 4 nappal a grúz támadás előtt az oroszok evakuálták Tshkinvalit, miután befejezték a kaukázusi hadgyakorlatot. A katonák azonban sem a hadgyakorlat, sem az evakuálás után nem tértek vissza laktanyáikba, a Roki-alagút orosz oldalán állomásoztak. Egyértelmű jeleit tapasztalta a grúz hírszerzés annak, hogy valamire készülnek az oroszok. Koszovó és a bukaresti NATO-csúcs óta (ahol elhalasztották a döntést Grúzia és Ukrajna NATO-csatlakozásáról) az orosz vezetés azt gondolta: ha fegyveresen és gyorsan megoldja a dél-oszét és abkház kérdést, a Nyugat nem fog tenni semmit. Ha úgy vesszük, igazuk volt - teszi hozzá keserűen.
Utiashvili azt mondja, nem lehetett elkerülni az összecsapást, túl régóta és túl "mocskos" eszközökkel provokálták az oroszok a grúzokat ahhoz, hogy ne következzen be a háború - a kérdés csak az volt, hogy mikor. Arra a kérdésre, hogy a grúzok is hadgyakorlatot tartottak a térségben augusztus elején, azt mondja: valóban, közös amerikai- azeri-örmény-grúz gyakorlat volt, ami 600 grúz katonát érintett. Azt állítja, hogy a kiképzés célja az iraki harcokra való felkészítése volt az egységeknek.

Szerinte hazugság az, amit az oroszok állítanak, miszerint dél-oszét falvakat romboltak le a grúz katonák, hogy porig rombolták a fővárost. Képeket követel és saját állítását bizonyítandó hivatkozik arra a Human Rights Watch jelentésre, miszerint nem 2000, hanem 144-en haltak meg dél-oszét részről a harcokban.

Kategórikusan elutasítja a lehetőségét is annak, hogy belátható időn belül bármiféle tárgyalások induljanak Oroszország és Grúzia között. Ehhez persze tudni kell azt, hogy Shevarnadze bukása óta elég fagyos a két ország közt a kapcsolat: 3 éve lezárták az oroszok a határt és gazdasági embargót vezettek be Grúzia ellen - eltűntek a polcokról a cha-chák (isteni grúz szölő-pálinka), a grúz borok (némelyik simán felveszi a versenyt a mi borainkkal is), a sajtok (rendkívül sokfajta és nagyon finom sajtokat csinálnak évezredek óta a Kaukázusnak ezen a részén).

Szerinte egyetlen út áll az ország előtt: szorosabb kapcsolatokat kell kialakítani az Európai Unióval és minél hamarabb csatlakozni kell a NATO-hoz. Szerinte hosszú távon nem fenntartható Dél-Oszétia és Abkházia orosz megszállása és ha az utóbbi nem is biztos, de Tshkinvali vissza fog térni Grúziához.

Megkérdezem tőle, hogy mit tud a Gori környéki településeken uralkodó áldatlan állapotokról. Elismeri, hogy a többségét még mindig nem tartják ellenőrzésük alatt, de az oroszokat okolja mindezért: azt mondja, hogy továbbra sem engedik át a grúz csapatokat a még mindig működő ellenőrző-pontokon, ők pedig nem akarnak tűzharcot kiprovokálni. Elmeséli, hogy tegnap az EU tbiliszi delegációjának vezetője, a Vöröskereszt helyi képviselője, valamint az EBESZ tbiliszi misszióvezetője szerettek volna ellátogatni az érintett településekre, de az orosz katonák megtagadták tőlük az átjutást.

Koradélután hatalmas tüntetés készül egész Grúziában. Napok óta hirdetik mindenhol, hogy hétfőn délután háromkor megáll az élet Potitól Lagodekhiig. A boltok már reggel kiírták, hogy 3-tól nem lesznek nyitva, fél háromkor már hatalmas embertömeg hömpölyög az utcákon. Tbilisziben egy kb 20 kmes útvonalat jelöltek ki, ahol az utcára vonulók kézenfogva állhatnak ki a békéért és Grúzia szabadságáért. Az egész országban ehhez hasonló tüntetések voltak, ahogy most nézem a grúz híradót, lényegében tényleg összefogott az egész ország: helikopteres felvételeken látszik, ahogy a Tbilisziből Goriba vezető úton végig állnak ez emberek, ahogy Batumiban (a békésen visszatért Adzsária fővárosa), Potiban, Kutaisiben, Zugdidiben és minden jelentősebb grúz településen is.

Beszédek nem voltak, ahogy politikai zászlók, jelszavak sem - hacsak a már általad is ismert Sakartvelo GaumarJOS (Hajrá Grúzia) skandálása nem tekinthető annak. Bár az apropó nem ad okot túl sok örömre, ők még ebből is képesek voltak egy fiesztát csinálni. Ugyanazokkal a fiatalokkal találkoztam a város különböző pontjain, rohangáltak fel-alá, invitáltak maguk közé, zászlót nyomtak a kezembe és közben mosolyogva skandálták: SA-KART-VE-LO!



Mindehol autókból osztogatják a zászlókat - onnan lehet tudni, hol járnak éppen ezek az autók, hogy körülötte hatalmas a tülekedés, lökdösődés és ordibálás.
És jöjjön maga a demonstráció - becslések szerint Tbilisziben több, mint 100000-en vettek részt rajta:














A két mukós az 1. számú iskola előtti szobron Ilia Chavhavadzét és Akaki Tseretelit ábárzolják - az orosz birodalommal szembeni grúz ellenállás két szimbolikus alakját.
Ez maga a Marriott, a képen nem látszom, most pedig benne ücsörgök - napközben biztos gyorsabb volt a net:)
Otthon ez elképzelhetetlen lenne: a Nokia grúz képviseletének dolgozói - ők egy külön futkosó csapatot alkottak a kék NOKIA - Connecting People pólójukban.
Hat óra fele elindultam haza, akkor még mindig tele volt a város rohangáló emberekell, dudáló autókkal és cirkáló helikopterekkel. Most itt már elég késő van, de még mindig lehet hallani, hogy páran kiabálják az utcán: Sakartvelo Gaumarjos!

When will they ever learn, oh when will they ever learn? 2.

Az ellenőrző ponton néhány katona beszélget a családtagokkal, akik hoztak egy kis hazait.

Magán az ellenőrzésen csak az nem hajt át kétszázzal, aki nem akar - mi azért lelassítunk és megállunk. Itt jóval kedvesebbek a katonák, talán azért, mert velünk együtt érkezik egy ukrán újságírónő. Ő már valószínűleg volt hasonló helyzetben, mélyen kigombolt ingben, kibontott hajjal kérleli a katonákat, hogy engedjék át.

A pont mellett ugyanis a frissen átadott, lényegében teljesen lerombolt "új" laktanya van. A háború előtt egy fia katona sem állomásozott itt, most viszont több szakaszt is idevezényeltek. Részben azért, hogy segítsenek a romeltakarításban, részben azért, hogy járőrözzenek. Utóbbit láthatóan nagyon élvezik, fél percenként zúg el egy quad mellettem.

Amit viszont a semmiből előkerülő parancsnok tört angolsággal mesél, megdöbbentő. Azért nem engednek át az ellenörző ponton sem itt, sem néhány kmrrel arrébb az oroszok, mert utána a senki földje jön. A grúzok még nem, az oroszok már nem ellenőrzik a településeket, szabad rablás van a dél-oszét milicisták vezetésével. Egy lélek sincs már ott, aki tehette, elmenekült. Amikor viszont a grúzok megpróbálták visszaállítani a rendet (fontos tudni: nem vitatott, belső grúz területekről beszélünk!), az orosz katonák megállították őket. Mivel a tűzszüneti megállapodást nem akarták felrúgni, távoztak. Azóta is megoldatlan a helyzet.

Minket is beengednek, némi győzködés és szerencsének köszönhetően. Az egyik posztoló katona mamája ugyanis Magyarországról származik, meg hát ha az ukrán nőt beengedték, elég nehéz volna kitalálni valamit, amiért minket meg nem.:)

A képek önmagukért beszélnek...

A bázison császkálok, amikor felhív egy muki a külügyminisztériumtól. Szeretné tudni, hogy nézek ki, mi az útlevelem száma és a kocsi rendszáma, hogy elintézhesse a másik bázisba a bejutást. Megy ez!

Vissza a városba, megérkezünk a belső bázishoz, a kiégett házak mellett. A katonák már várnak minket, nagyon morcosak, láthatóan a hátuk közepére kívánnak egy fényképezőgépes külföldit. Valahol persze megértem őket, ami nekünk egy kép az ágyakkal teli kiégett laktanyáról, az nekik a barátaik emléke. Beengednek minket, de nem lehet sem az eszközöket, sem a katonákat fotózni. Majd meglátjuk...
Ez a laktanya láthatóan régebben épült, mint a másik és itt voltak is katonák, amikor a támadás történt.





A laktanyából látható az egész város. Középen magasodik Gori középkori erődje, az előtérben a Sztálin Múzeum tornya látható. (Most zárva volt, de legutóbb volt szerencsém hozzá. Olyan. )


A foci pályán túl az előző postban látott lebombázott-kiégett panelek állnak. A pályára nem lehetett rá menni, még nem hatástalanították az aknákat.
A laktanya másik oldalán lévő házak kevésbé sérültek meg, igazából csak a tetőt szakította le egy bomba.
Így néznek ki a fák egy bombatámadás után

Bár a képen nem látszik, épp most szakadt le irdatlan robajjal az esővédő - kissé megijedt mindenki.
Pár napja sebtiben felállítottak egy keresztet az elhunyt katonáknak
Itt haltak meg tucatnyian: álmukban érte őket a bombatámadás.
A jobb időket is látott tábori kórház egyik irodájában lógott valamikor.
Ahogy Goriba is visszamerészkednek az emberek, itt is újraindul az élet



Az egykori fegyverraktár bejárata.



Bár az elején közölték, hogy nem szabad sem a katonákat, sem a fegyvereket fotózni, sikerült beszöknöm az egyik raktárba...



A raktár másik részébe nem mentem be
Főleg, miután ezzel találkoztam. Nem tudom, hogy éles-e, de inkább visszasétáltam.
Nem jutottam messzire, itt van egy kisebb bombatölcsér

Ezek már üres ládák, az egyikben érdekes címkével. Éppen csak megszülettem...


A kijáratnál én is megtanultam, hogyan áll helyesen a grúz katona. (Hát nem úgy, ahogy én.)


Az egyetlen, még működőképes tank a laktanyában. Az oroszok hagyták itt, amikor Grúzia függetlenné vált - 18 éve.