Az ellenőrző ponton néhány katona beszélget a családtagokkal, akik hoztak egy kis hazait.
Magán az ellenőrzésen csak az nem hajt át kétszázzal, aki nem akar - mi azért lelassítunk és megállunk. Itt jóval kedvesebbek a katonák, talán azért, mert velünk együtt érkezik egy ukrán újságírónő. Ő már valószínűleg volt hasonló helyzetben, mélyen kigombolt ingben, kibontott hajjal kérleli a katonákat, hogy engedjék át.
A pont mellett ugyanis a frissen átadott, lényegében teljesen lerombolt "új" laktanya van. A háború előtt egy fia katona sem állomásozott itt, most viszont több szakaszt is idevezényeltek. Részben azért, hogy segítsenek a romeltakarításban, részben azért, hogy járőrözzenek. Utóbbit láthatóan nagyon élvezik, fél percenként zúg el egy quad mellettem.
Amit viszont a semmiből előkerülő parancsnok tört angolsággal mesél, megdöbbentő. Azért nem engednek át az ellenörző ponton sem itt, sem néhány kmrrel arrébb az oroszok, mert utána a senki földje jön. A grúzok még nem, az oroszok már nem ellenőrzik a településeket, szabad rablás van a dél-oszét milicisták vezetésével. Egy lélek sincs már ott, aki tehette, elmenekült. Amikor viszont a grúzok megpróbálták visszaállítani a rendet (fontos tudni: nem vitatott, belső grúz területekről beszélünk!), az orosz katonák megállították őket. Mivel a tűzszüneti megállapodást nem akarták felrúgni, távoztak. Azóta is megoldatlan a helyzet.
Minket is beengednek, némi győzködés és szerencsének köszönhetően. Az egyik posztoló katona mamája ugyanis Magyarországról származik, meg hát ha az ukrán nőt beengedték, elég nehéz volna kitalálni valamit, amiért minket meg nem.:)
A képek önmagukért beszélnek...
A bázison császkálok, amikor felhív egy muki a külügyminisztériumtól. Szeretné tudni, hogy nézek ki, mi az útlevelem száma és a kocsi rendszáma, hogy elintézhesse a másik bázisba a bejutást. Megy ez!
Vissza a városba, megérkezünk a belső bázishoz, a kiégett házak mellett. A katonák már várnak minket, nagyon morcosak, láthatóan a hátuk közepére kívánnak egy fényképezőgépes külföldit. Valahol persze megértem őket, ami nekünk egy kép az ágyakkal teli kiégett laktanyáról, az nekik a barátaik emléke. Beengednek minket, de nem lehet sem az eszközöket, sem a katonákat fotózni. Majd meglátjuk...
Ez a laktanya láthatóan régebben épült, mint a másik és itt voltak is katonák, amikor a támadás történt.
A laktanyából látható az egész város. Középen magasodik Gori középkori erődje, az előtérben a Sztálin Múzeum tornya látható. (Most zárva volt, de legutóbb volt szerencsém hozzá. Olyan. )
A foci pályán túl az előző postban látott lebombázott-kiégett panelek állnak. A pályára nem lehetett rá menni, még nem hatástalanították az aknákat.
A laktanya másik oldalán lévő házak kevésbé sérültek meg, igazából csak a tetőt szakította le egy bomba.
Így néznek ki a fák egy bombatámadás után
Bár a képen nem látszik, épp most szakadt le irdatlan robajjal az esővédő - kissé megijedt mindenki.
Pár napja sebtiben felállítottak egy keresztet az elhunyt katonáknak
Itt haltak meg tucatnyian: álmukban érte őket a bombatámadás.
A jobb időket is látott tábori kórház egyik irodájában lógott valamikor.
Ahogy Goriba is visszamerészkednek az emberek, itt is újraindul az élet
Az egykori fegyverraktár bejárata.
Bár az elején közölték, hogy nem szabad sem a katonákat, sem a fegyvereket fotózni, sikerült beszöknöm az egyik raktárba...
A raktár másik részébe nem mentem be
Főleg, miután ezzel találkoztam. Nem tudom, hogy éles-e, de inkább visszasétáltam.
Nem jutottam messzire, itt van egy kisebb bombatölcsér
Ezek már üres ládák, az egyikben érdekes címkével. Éppen csak megszülettem...
A kijáratnál én is megtanultam, hogyan áll helyesen a grúz katona. (Hát nem úgy, ahogy én.)
Az egyetlen, még működőképes tank a laktanyában. Az oroszok hagyták itt, amikor Grúzia függetlenné vált - 18 éve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése