2010. május 31.

Amikor még itteni viszonylatban is abszurd dolgok történnek

[Ale, Aisa, Marzena és Lenka]
Szóval amikor hulla fáradtan, egész napos utazás után hazaértem múlt szombaton, szinte egyből beájultam az ágyba.

Olyan fél három lehetett, amikor Marzena, az egyik teljesen bolond de nagyon helyes lengyel csaj félig sírva, teljesen hisztérikusan szólt bele a telefonba: Andras, are you back? El nem tudtam képzelni, mi a pék történt, azt sem tudtam, hány óra van, hol vagyok és egyáltalán.
Pár perc után megértettem, hogy már úton is van értem egy taxi, szálljak be az útlevelemmel, mert két afrikait be kell hozni az országba, de ők nem beszélnek grúzul még annyit se, mint én, az afrikaiakkal pedig szintén nehezen megy a kommunikáció, mert ők meg franciául beszélnek.

Miért pont én, édes Istenem? De rendben, felkaptam a táskám, bevágtam az útlvelem és már dudált is a taxi. A reptérre totál készen megérkezve az fogadott, hogy Aisa (szintén lengyel) és Alessandro (nahát, olasz) egy üveg vodkával a kezükben gubbasztanak, egyik cigiről a másikra gyújtva. Kiderült, hogy a két elefántcsontparti srác valami vallási-hittérítő helyi NGO "küldöttei", akik az együttműködési lehetőségeket akarják feltérképezni és az ő szervezetüktől kértek ehhez segítséget. A problémák elég sokrétűek, kezdve onnan, hogy Jean-Jacquesnak három útlevele is van más-más névvel és ezt mutogatta is, egészen odáig, hogy vízuma viszont egyiknek sincs.

Aisa, Marzena, Sigita (lett), Giulia és Alessandro ugyanannál a tbiliszi ifjúsági szervezetnél dolgoznak rövidebb-hosszabb ideje. Biancával (a félig román, félig magyar kolozsvári lánnyal) mi heten adjuk az itteni külföldi fiatalok magját, ha para van, általában hozzánk fordulnak a többiek, mert mi régóta itt vagyunk/ismerjük az országot/beszéljük valamennyire a nyelvet/ismerünk egy csomó mindenkit. Az utóbbi időben ha nem is találkoztunk sokat, azért elég jóban lettünk. A vodka (amit itt természetesen úgy és annyiért lehet kapni, mint otthon egy félliteres ásványvízet) azért került elő, mert akkor már másfél órája eredménytelenül ücsörögtek és kilátás sem volt arra, hogy bevarászolják a hittérítőket Grúziába. Mit volt mit tenni, csatlakoztam hozzájuk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. (A reptéri kávé vodkával mixet nem ajánlom kipróbálásra sem.)
[Aisa és Ale a reptéren]
Végül úgy döntöttünk, hogy megpróbálok beszélni a határőrökkel, hátha jutunk valamire. A történet itt vált teljesen abszurddá, ugyanis sikerült rossz útlevelet elhoznom félálomban, benne az abkház vízummal. Miközben ennek örömére bekísértek a reptéri őrsre, annyit írtam Marzenának: "honey, we are in deep shit." El tudom képzelni, hogy milyen állapotban hívta fel Aisát és Alessandrot, akik kb 5 perc múlva velem együtt ücsörögtek és próbálták elmagyarázni, hogy ez nem is úgy van, az afrikaiakkal pedig aztán végképp minden rendben van. Végül kezdetleges grúz nyelvtudásommal, kézzel-lábban magyarázva megpróbáltam elmesélni, mi a véleményem Abkháziáról - te már olvastad itt korábban. Egy ponton felajánlottam, hogy nálam van a gépem, nézzük meg a képeket. Ez hatott, ahogy az is, hogy az évek során összegyűjtött helyi fontosemberek névjegyei is véletlenül előkerültek. Az egyik idősebb muki elővette a saját tárcáját és megmutatta a magyar nagykövet névjegyét is. A maradék vodkát testvériesen elosztva koccintottunk Grúziára, majd beengedtek arra a részre, ahol az érkező utasokat ellenőrzik.

Eva és Jean-Jacques kissé kicsavartam fetrengett a váróterem székein - három napot töltöttek az isztambuli reptéren, mert már ott sem stimmelt valami. Pontosabban semmi. JJ, ahogy Alessandro hívja és Eva egy árva garas nélkül vannak napok óta, kicsit éhesek is lehettek már azt hiszem. Elmagyaráztam a helyzetet a határőröknek, a grúz NGO vezetője telefonon pedig garanciát vállalt azért, hogy nem próbálnak meg illegálisan Európába jutni. (Elég érdekes a feltételezés is, meg a vállalás is.)

A 120 Laris vízumot megelőlegeztem nekik, két nappal később vissza is fizették. Visszafele Aisa ragaszkodott a nagy ijedtségre való tekintettel egy új üveg vodka beszerzésére - képzelheted, hogy szerencsétlen két srác két húzástól mennyire benyomott...

5 körül ismét az ágyamban voltam és akkor még nem sejtettem azt, hogy ez csak a kezdet volt...

Afrikai barátaink ugyanis másnap kissé pityókásan jelentek meg a lányok lakásán hajnali 4-kor. Történt ugyanis, hogy bulizni mentek a lányokkal, ahol nagyon elfáradtak és elkérték a kulcsot, hogy akkor most ők hazamennek. Hazatalálni még sikerült, de valamiért az ajtót már nem tudták kinyitni. Mit volt mit tenni, úgy látták jónak, ha hajnali négykor végigkopogtatják a 15 emeletes tbiliszi lakóházat. Szerinted? Szerencsétlen lakók azzal szembesültek, hogy az éjszaka közepén két nagyon részeg fekete (ennek csak azért van jelentősége, mert 99%, hogy még életükben nem találkoztak a külváros sokemeletes házában lakó nyugdíjas nénikék feketékkel) számukra érthetetlen nyelven lelkesen magyaráz valamit. Én úgy kerültem képbe, hogy miután mindenki kihívta a rendőrséget, a fiúk igazolták magukat, csak az én telefonom volt bekapcsolva azok közül, amiket a fiúk ismertek. Úgyhogy vasárnap hajnali fél ötkor ismét felkeltettek. A dolog végül megoldódott, mert mire a rendőrök kinyitották nekik az ajtót, megérkeztek a lányok is - reggelre pedig a tulaj, aki páros lábbal dobott ki mindenkit a lakásból...

Aztán a héten még számtalanszor mentünk a reptérre. Elköszöntünk Aisától, ahol mindenki sírt egy kicsit, illetve Aisa nagyon. (A grúz férfiak számára a sírás pont olyan természetes dolog, mint a nevetés.)
[Bianca és Guilia]
[Aisát vigasztalja a szintén síró Bianca - érted már miért nem akarom, hogy engem is kikísérjenek?:)]
Felszedtünk 3-4 alkalommal külföldieket is. (Ide meg azért kellett mennem, mert az első alkalommal eltűnt a taxis és nekem kellett taxit szereznem, utána meg lelkesek voltak, hogy milyen olcsó árat alkudtam le a sofőrnél, ezért legközelebb is nekem kellett intéznem. )

Aztán ma reggel kivittem Marzenát a reggeli géphez, hazamegy Krakkóba a papája szülinapjára.
[Marzena]
Miután fél tucatszor voltunk az elmúlt egy hétben a reptéren, a biztonsági őrök már mosolyogva köszöntöttek: dila mishvidobisa! (Jó reggelt, szó szerint békés reggelt.) Teljesen abszurd volt szinte mindegyik út (Marzena pl tegnap este elhagyta a repjegyét, végül elintéztük, hogy ez ne legyen baj, sőt, business classon utazott és a 4 kiló túlsúlyt sem kellett kifizetnie), mindegyiken történt valami, amit jobb lett volna kihagyni, dehát ez Grúzia, itt mindig történnek furcsa dolgok és aztán mégis minden mindig jóra fordul. Pont mint a mesében.:)

2010. május 29.

Utolsó, hosszú nap az örményeknél



[további képek Örményországról itt, Karabakhról pedig itt.]
Agdam után persze egyből hazarohantam, letöltöttem a képeket, duplikáltam őket, ha lett volna internetem, szerintem el is küldöm valahova, nehogy eltűnjenek a képek. :)

Aztán elindultam múzeumozni. Emlékeztem arra, hogy 5 éve nagyon jót szórakoztam a Nemzeti Múzeumon. Hát, a hely nem sokat változott...

A múzeum ingyenes, egy nagyon kedves fiatal lány az angol kísérő, csak kicsit van bemagolás-érzése a beszédének. Van itt minden, ami egy ká-európai vidéki helytörténeti múzeumban szokás: jelentéktelen ókori pénzérmék, kő- és vaskori eszközök, népviselet, a környék élővilágának gipszből készült bemutatása. Ami mégis varázslatossá teszi a helyet, azok a kommentárok. Aki idáig ellátogat, megtudhatja például, hogy nemcsak a számítógépet és a színestévét, de az űrsiklót is egy karabakhi találta fel. Vitának nincs helye, a lány annyi kompromisszmot enged meg, hogy talán az illető nem volt karabakhi, de a felmenői mindenképp innen származtak. Az azeriekről egy szót szól: "the invented nation called Azeris" ezt-meg-azt hagyták az enyészetnek a Szovjetunió idejében.

Előbújik belőlem a kisördög és megkérdezem tőle, hogy szerinte mi értelme van Karabakh függetlenségének. Meglepődök: semmi, válaszolja. Szerinte csatlakozni kellett volna már rég az anyaországhoz (ő így mondja: Mother Armenia). A tárlatvezetés végén felhívja a figyelmemet, hogy nyílt két új múzeum is. Ülsz?

Az egyik a Halott Katonák Nemzeti Múzeuma. A másik pedig az Eltűnt Katonák Nemzeti Múzeuma. Elmebajból volt elég aznapra, túl sok kedvem nincs két múzeumot megnézni halott és eltűnt katonákról, de azért az előbbibe bekukkantok. Vezetés nincs, mondjuk minek is, képek mindenhol: született ekkor, meghalt (kb) ekkor, itt és itt. Vannak persze fegyverek, táskák, térképek, mindenféle személyes tárgyak, de engem valahogy ez nem tud megérinteni Agdam látványa után, az Eltűnt Katonák izéjét ezért kihagyom.

Az időközben brutál felhőszakadássá fejlődő nyári zápor ellenére elszaladok a postára. Itt ugyanis kiadnak saját bélyeget, nem is csúnyák és a képeslapok... Hát, minden pénzt megérnek. Küldtem is haza néhányat, mindig öröm hülye helyekről lapokat kapni, nem? :)

...

[Stepan szobra. A "kert" azt jelenti: aki épít]
Azért két vicces dolgot Karabakhból még elmesélek. Öt éve rendesen szívtunk, mert egyetlen automata se fogadta el a Visa kártyákat, csak MasterCardot és valami örmény izét. A tartalék dolláromat éltem fel, amire persze lehet mondani, hogy pont ezért van az embernél, de én azért nem így terveztem. Mindenesetre indulás előtt most direkt megkérdeztem a konzult Jerevánban, hogy van-e automata, ami elfogadja a Visa kártyákat. "Yes, of course, we have plenty of them!". Hát jó, akkor nem veszek ki egy csomó készpénzt, hogy aztán legyen miért idegeskedni.

Jere, mint kiderült, biztosra ment, nála volt elég Dram, hogy akár oda-vissza taxizzon egyedül Karabakhba. Nekem viszont első este ki kellett vennem pénzt a "plenty" automata közül valamelyikből.

Igen, nyilván, nem volt. Illetve igen, egy darab. Nagy nehezen megtaláltuk, meg is nyugodtunk mindketten. Előveszem a kártyám, bedugom a nyílásba, villan a képernyő, kiír valamit örményül és semmi. Se kártya, se pinkód kérés, se pénz, se semmi. Azért képzeld el, hogy mindez egy senki által el-nem-ismert ország nevenincs bankjának automatájánál történik. Ott álltunk Jerével, én éppen készültem puszta kézzel nekiesni az automatának, hogy kirimánkodjam belőle a kártyámat, amikor észrevettük, hogy a bank függönye meglibben. Bár a munkaidő már lejárt, szerencsére mégis dolgoztak még páran. Elmagyaráztam, hogy megette a kis genya a kártyámat, és ha pénzt nem is adnak, a kártyát mindenképpen kérem vissza. Gond egy szál se, pár perc múlva kiadja a gép a kártyát, a bank ügyvezetője vakarja a kobakját, nem érti, mi lehetett a baj, még kódot se kért. Próbáljam meg újra. A kód beírása közben atomvillanás, kártya sehol. Pár perc után újra megkapom a kártyát. Harmadjára már eljutunk a mennyit szeretnél kivenni kérdésig, amikoris hosszú gondolkodás után közli a gép, hogy not enough funds. Kizárt dolog - hacsak az előbbi két tranzakció során nem vették le az összes pénzemet. A muki ezzel befejezettnek tekinti a dolgot, de nem engedem, érzem, hogy lassan megoldódik a helyzet. Kisebb összeggel próbálkozom (40.000 helyett 20.000-rel) és lám-lám, működik! Újra bedugom, megint mondom neki, hogy 20.000, megint működik és bár nyerésben vagyok, többször nem próbálkozom, tudni kell megállni. Jere kuncog mellettem, mire a muki széttárja a karjait: "Ploha szputnyik!" Hát igen, még a műhold is szar...
[gender equality: a karabakhi nők a XX. század közepéig eltakarták szájukat, férfi jelenlétében nem szólalhattak meg, férjükkel is gyerekeiken keresztül kommunikáltak...]
A másik mókás történet a simkártyához kapcsolódik, mert természetesen az örmény kártyám mégsem működött, pedig Jerevánban a lány elvileg beállította, hogy használhassam Karabakhban. Tudtam, hogy ha hamarosan nem írok legalább a papának smst, a fél NATO engem fog keresni. Jere finn száma természetesen szintén nem működött, de hát logikus is, hogyan kötne roaming szerződést egy finn szolgáltató egy nemlétező ország nemlétező mobilszolgáltatójával?
A korábbi tiltást feloldva mostmár nem lehetetlen külföldieknek simkártyát szerválniuk a Karabakh Telecomnál (mottó: Always at reach! Aham, persze...). Nem lehetetlen, mert ha az ember "letétbe helyezi" az örmény simkártyáját, akkor megkapja a karabakhit. Így lett karabakhi számom - tényleg, aki kapott tőlem smst, elmondhatná, mi volt a számom, kiváncsi vagyok, hogy oldották meg az országkód után a helyzetet (azt ugyanis nem kétlem, hogy elsőre örménynek tűnt a szám). Az Always at reach! mögül hiányzott az apróbetűs rész (if applicable): Egyesek soha nem kapták meg az smseimet, másoktól meg nekem nem jött meg. És mint egy jó régi távolsági hívásnál, volt egy 3-4 mpes csúszás, ami az elején igen nehézkessé tette a papa megnyugtatását... :)

...
[a jereváni pályaudvar wcpapír árusa]

[rózsaszínben látják Jerevánt]
Másnap reggel korán keltem, minél hamarabb szerettem volna visszatérni Tbiliszibe. Stepanakertből elvileg 7-kor indul A marsurtka, de amikor fél nyolckor is hárman ücsörögtünk, inkább fogtunk egy taxit. A különbség 3000 dram, de egyrészt ezerszer kényelmesebb és gyorsabb, másrészt pedig azonnal indul. Koradélutánra Jerevánba értem,
[a jereváni vasútállomás közérthető tájékoztatója]
az utolsó Tbiliszibe induló marsrutkáig még volt pár óra, úgyhogy elnéztem Echmiadzinba.

Echmiadzin az örmény kereszténység vallási központja, sokan az örmény Vatikánnak is nevezik. Egy kis városka Jerevántól 10 percre, sok régi templommal, kolostorral - ahogy annak lennie kell(ene).
[a főtemplom kupolája]

[csak egy oszlopfő, de nekem nagyon tetszett]
Talán túl sokat vártam a dologtól, bár az is lehet, hogy a karabakhi templomok után nehéz lett volna szebbet látni, de csalódás volt. Tessék, képek alant.


Echmiadzinban fantasztikus kincseket őríznek, ezek megtekintéséhez viszont külön engedélyt kell kérni az egyháztól, ami legalább egy napot vesz igénybe - így sajnos nemcsak én, de most Te is lemaradsz erről, sajnálom.

A marsrutka késő este letett a Marjanishvili utca elején, boldogan slattyogtam haza Názihoz, aki éppen lefeküdni készült - most is volt nagy örömködés, kitárta karjait, kaptam megint puszit (grúz szokás szerint csak egyet): ghame misvidobisa semi bausebli - jó éjszakát gyermekem mondta és lefeküdt aludni.

Cigi és fogmosás után én is lefeküdtem aludni, majd pár óra múlva elkezdődött a legviccesebb és legelmebetegebb hetem Tbilisziben... De erről majd a következő postban. :)

2010. május 23.

Agdam

[A note for English speakers: if you need information on how to get to Agdam, send me an e-mail to andras.lederer@gmail.com.]

Bevallom őszintén, erősen kételkedtem abban, hogy sikerül-e bejutnom.
5 évvel ezelőtt közel voltam hozzá, de háromszori sikertelen próbálkozás, aknamezőre tévedés és fegyverét rámszegező katonával való diskurálás után feladtam.
Mielőtt elindultam volna, igyekeztem a neten utánanézni, hogy azon keveseknek, akinek sikerült a mutatvány, mi volt a trükkje.

Több napnyi kutakodás után három embert találtam összesen, akinek sikerült és erről írt is valahol. A sikertelen történetek nem kecsegtettek semmi jóval: ha elkapnak, legjobb esetben egy pár órás elbeszélgetés és fényképtörlés után elengednek, rosszabb esetben kitoloncolnak, legrosszabb esetben eltölthetsz néhány napot a stepanakerti fogdában. Agdam ugyanis zárt katonai terület, a tűzszüneti vonal kellős közepén. Az egykor 150.000 fős várost az örmények a háború utolsó napjaiban porig rombolták, a lakosság jelentős részét elüldözték (itt ugyanis alig éltek örmények), aki nem volt hajlandó távozni, azt lemészárolták. A város a háború alatt tucatszor cserélt gazdát, a területén a mai napig több tízezerre teszik a fel-nem-robbant taposóaknákat. A város elvileg a senki földjén fekszik, néhány törvényenkívüli figurát leszámítva teljesen lakatlan. A tűzszüneti megállapodás értelmében egyik fél sem állomásoztathat katonákat itt, de lehet tudni, hogy a karabakhi hadsereg jelen van a városban, minden évben le is lőnek azeri orvlövészek néhány karabakhi katonát a városban. (Jellemző az állapotokra, hogy a lakosság közel 20%-a tagja a sorozott hadseregnek. Minden ötödik ember...)

A területre azonban nemcsak a fentiek miatt nem lehet bemenni. A modern örmény nemzettudat érthetően meghatározó része az ellenük elkövetett népírtás. A karabakhi függetlenségi harcokat a bakuban elkövetett örményellenes atrocitásokkal magyarázzák; azt állítják, hogy az azeriek tudatosan rombolták-rombolják az örmény kultúra remekműveit országszerte, hogy a békés keresztény lakosságot el (akarták) üldözni. Ebbe a képbe nehezen illeszthető bele mindaz, amit Agdam jelent. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tud a külvilág.

Nelsonról tudtam, hogy nincs az a pénz, amiért segítene bejutni. Egyrészt veszélyes ránézve is, másrészt a fenti okok miatt nem akarja, hogy bárki lássa a pusztítást. Ráadásul 5 éve emlékszem, megkértük, hogy vigyen be, kategórikusan nemet mondott, ahogy két másik helyi is, akivel akkor megimserkedtünk. Két tervem volt: egyrészt találtam egy örmény oldalt, ahol egy szót sem írnak arról, hogy nem lehet bemenni Agdamba, ezt kinyomtattam, hogy ha arra kerülne a sor, megmutassam a katonáknak: én nem is tudtam, hogy ezmiez. Azt gondoltam, hogy a legrosszabb esetben elindulok gyalog Askeránból, ami Agdamtól 5 kmre fekszik és volt engedélyem meglátogatni. A másik az volt, hogy megpróbálok fogni egy helyi sofőrt, aki bevisz. Utóbbi leírva jól hangzik, de ez nagyjából olyan, mintha egy iránit kérnék meg, hogy ugyan, mutassa már meg, hol vannak a földalatti atomlétesítmények. Jobb esetben nemet mond, rosszabb esetben bemutat a rendőröknek. Ezt az opciót végül ejtettem, mert fél óra keresgélés után sem találtam olyan embert, akitől meg mertem volna kérdezni, mennyiért vinne el.

Stepanakertben fogtam egy taxit, amivel elmentem Askeránig. A faluból tudtam, hogy melyik úton kell elindulnom Agdam felé, úgyhogy vettem egy vízet meg két doboz cigit és nekivágtam az útnak. Nagyjából félúton találkoztam egy fiatal pásztorral, aki kérdezte, hogy hova megyek. Játszottam a hülyét, mondtam, hogy Agdamon át Martakertbe (kb 50 km), de sajnos nincs marsrutka, taxira meg nincs pénzem. Miután tisztáztuk, hogy magyar vagyok, felajánlotta, hogy elkísér a város határáig, ott ugyanis már felszedték az aknákat és az ottani friss füvön legelteti a teheneit. A dolog azért volt jó, mert időközben megjelentek a katonai teherautók és féltem, hogy előbb-utóbb valamelyik értelemszerűen megkérdezi, hogy mi a retket keresek én ott, náluk pedig azt hiszem ez a sétafika Martakertig sztori elég gyenge lett volna. Armen különösen akkor jött jól, amikor az egyik dzsip leállt mellettünk és igazoltatott. Jól értettem a kérdést, hogy hova akarok menni, de jobbnak láttam, ha azt játszom, hogy nem értek semmit. Armen segítőkész volt, nem tudom mit mondott örményül, de Agdamról egy szót sem ejtett és átkarolt - talán azt mondta, hogy a barátja vagyok, fene tudja. Megnézte mégegyszer a papírjaimat a katona, váltott pár kedves szót Armennel, majd visszaült és továbbhajtott. Shnorhakalutyun, mondtam örményül a köszönömöt Armennek, az első akadályon túljutottam.
Elkezdtek feltűnni az első házak, amikor egy fehér zsiguli lassított le mellettem.
Nver Armen testvére, aki ebédet hozott. Megkérdezte, hogy én mégis mi a fenét lófrálok itt, amire Armen a világ legtermészetesebb módján rávágta oroszul, hogy én is értsem: Agdamba megy. Nver leállította a motort, kiszállt, kezet nyújtott és bemutatkozott. Megkérdezte, van-e nálam fényképezőgép. Amikor megmutattam neki, azt mondta, bevisz, de a testvéréről készült képeket töröljem ki és róla sem csinálhatok képeket. Bevallom, az izgalomtól elkezdett remegni a kezem: reggel óta azt gondoltam, hogy oltári szívás lesz az egészből, elképzeltem, ahogy ücsörgök valami rothadó zöldrefestett szobában a stepanakerti rendőrségen, miközben apám halálra idegesíti magát. Ehhez képest most esélyes lett, hogy sikerül az, ami 5 éve nem és ami olyan sokaknak nem sikerült eddig. Örültem.

Nver azért volt segítőkész, mert Agdamban született, '83-ban. Azeri apját megölték az örmények, mert nem akarta elhagyni a házát, de akkor már ő, örmény édesanyja és testvére Stepanakertben
várták a háború végét. Szeretné, ha más is látná, ami itt történt, ilyen egyszerű. Azt mondta, hogy mindenképpen találkozni fogunk katonákkal, akik igazoltatnak majd, de ne aggódjak, ő majd mindent elintéz. A fedősztorija óriási volt: örmény az anyám, aki innen származik és az ő anyjának gyerekkori barátja. A történet egyszerű, egész hihető (főleg figyelembevéve a haj- és bőrszínemet) és emberi. Ezzel az megoldódott, hogy bejussak, de fényképezni persze ettől még továbbra sem lehetett. Mivel az igazoltatások alkalmával a kocsit is átvizsgálták, ezért az sem volt működőképes, hogy pusztán berakjuk a kesztyűtartóba a gépet - végül az ő táskájában kötött ki, amit a kézifékre rakott, így bármikor ki-be tehettem, attól függően, hogy voltak-e a környéken pásztázó szempárok.


Olyan "utcákon" mentünk, ahol nem voltak katonák, de a város egyetlen intakt épületéhez így is át kellett jutni az ideiglenes katonai bázison. Nver jobbnak látta, ha kettéválunk. Kirakott "pár sarokra" a mecsettől, azt mondta, hogy sétáljak el a mecsetig a házak között, ő meg egyedül átmegy kocsival a bázison. A dolog nagyon nem tetszett, de nem volt mit tenni, Nver biztos volt benne ugyanis, hogy a parancsnok gutaütést kap, ha megtudja, hogy egy külföldi ott bóklászik, akárki is volt az anyja.
Mire átsétáltam a házak között (remélve, hogy nem lépek semmi olyanra, amire nagyon nem kéne), Nver is átért.
A helyiek egy időben gyakran jártak a romok közé építőanyagot bontani, az ő fedősztorija ez volt.

A kilátás a minaret tetejéről hátborzongató volt.


A videón a kilátás látszik a minaret csúcsából:
A leírások alapján a mecsetig lehet "biztonságosan" elmenni, utána ugyanis a de facto azeri határig aknamező terül el. Nver indulni akart, nekem is kezdett émelyegni a gyomrom a látványtól. Jókor tettük, mert mire beültünk az autóba, megjelent egy teherautónyi katona, akik kiabáltak valami Nvernek, aki rátaposott a pedálra, a fejemet pedig lelökte a lábam közé. Kiáltozás, lövések - mindenféle ellenőrzés nélkül jutottunk át a bázis ellenörzőpontján. Ismét "pár sarokra" onnan Nver lelassított és leállította a motort. Kért egy cigit és elkezdett nevetni. Aztán én is. Azt mondta, hogy elég gyakoriak a lövöldözések a határon, de néha nincsenek is "támadók", csupán valami szerencsétlen állat lép aknára miközben békésen legelészik - de ezt persze nem tudják, ezért ilyenkor egyből megérkezik egy csapat katona és lövöldöznek a semmibe, mert ők is csak emberek és pont annyira csinálják össze magukat, mint Nver vagy én.

Összesen 4 igazoltatáson estünk át gond nélkül, sőt, a végén a katonák még közös fotót is akartak...
Kellett némi bátorság ahhoz, hogy megtaláljon a szerencse, de végül sikerült.

Kivételesen azt kérem, hogy a képeket forrásmegjelöléssel használd fel. A többi képet pedig felajánlottam a Hírszerzőnek, "megmenekülésük" örömére, vagy ott, vagy a Facebookon láthatod majd őket.

Susi, Gandzaszar, Dadivank


Reggel elindultunk Susiba, a fővárostól 10 kmre fekvő városba.

Susi egykor Tbiliszi mellett a másik nagy kulturális központja volt a Kaukázusnak, együtt éltek itt örmények, kurdok, azeriek, görögök, orosz zsidók. A városban számtalan templom, mecset és egy zsinagóga is volt, mára mindebből nem sok maradt.

A kegyetlen és rendkívül véres háború egyik legfontosabb helyszíne Susi volt. Az egykor 40.000-es, ma mindössze 20 ezres város ugyanis egy Stepanakert fölé magasodó hegy tetején fekszik, az azeri csapatok két évig innen lőtték a fővárost. Susi védelmének irányitója az a Shamil Basayev volt, akit korábban az oroszok vetettek be a grúz-abkház háborúban, majd a karabakhi háborúból hazatérve az egyik leghírhedtebb csecsen hadvezér lett - az oroszokkal szemben természetesen.
[az egyik mecset]
A karabakhi katonák végül egy bravúros sziklamászás keretében elfoglalták a várost, ezután nem sokkal pedig az azeriek tűzszünetet kértek és a háború véget ért.
Az örmények leromboltak minden azeri házat, a többiek pedig még a háború elején elmenekültek.

[A képen jól látszik, hogy az alsó szinten laknak, a felsőn nem. És így néz ki minden ház.]

A városban azóta szinte megállt az élet. Ugyan felújították a főtéren a templomot és három iskolát is, de a városban nem történik semmi. Munka nincs, romok és a szebb múltat idéző feliratok annál inkább.

[a felújított templom, az ország vallási központja]
[egy másik mecset kívülről]

[és belülről]

Susiból északra indultunk, Gandzaszarba, útközben azért megálltunk Karabakh jelképénél: Patik és Tatik szobra, vagy ahogy a helyiek hívják "Mi és a hegyeink". Azt hivatott jelképezni, hogy mélyen a hegyekben gyökerezik a karabakhi nép és hiába próbálják meg eltüntetni őket, újra kisarjadnak. Elég beteg elképzelés, főleg annak fényében, hogy végül az azerieket tüntették el az örmények és nem fordívta. Whatever.
[útközben. Nem véletlenül Hegyi-Karabakh Hegyi-Karabakh]


Gandzasar 1216 és 1266 között épült egy hegytetőn. A kolostor teljesen épen vészelte át az évszázadokat, az egyik legrégebbi intakt örmény templom a világon. Ezen a honlapon túl azon, hogy sok érdekes infóval találkozhat az ember, ízelítőt kapsz az örmény történelemszemléletről is, ami önmagában megéri.

[mesés a templom belseje is, ami 800 éve Karabakh, vagy ahogy a helyiek gyakran nevezik, Artsakh egyik vallási központja]
Az út nagyjából eddig volt felújítva, innen elég kalandos volt eljutni a Karabakh észak-nyugati végén fekvő vadregényes helyre, Dadivankba. Útközben azért itt megkértem Nelsont, hogy álljunk meg egy pillanatra.
Ezt a valamit egy orosz valaki művelte. Úgyse találod ki, mi a neve a "szállodának": Titanic.
[ööö... izé]

[mártózunk egyet?]
Azóta utánakerestem a helynek, egy lengyel csaj beszámolója szerint ingyen lehet itt lakni, mert úgyis veszteséges az egész, az orosz ismeretlen pedig nagyon szereti Karabakhot, úgyhogy nem zavarja. A beszámolóból az is kiderül, hogy van az első emeleten egy kínai étterem, amiben három echte kínai dolgozik. Csudijó lehet.

A háború nyomait még mindig nem sikerült teljesen eltakarítani:
[Dadivank látképe]
Dadivank helyén az első fatemplom a második század végén épült, az első kőtemplom, aminek egy része ma is áll, a 800-as évek elején. A ma látható komplexum a XI. században épült fel, azóta lényegében változatlan. Mindez a semmi kellős közepén.

[a mauzóleum tornya, ahol Artsakh első két hercege nyugszik]


[a főtemplom (épült a X. század elején), aminek oltára alatt 3 éve feltárták St. Dadi sírját]

[az egykori szeminárium bejárata]
Dadivankból visszaindultunk Stepanakertbe, mert kezdett esteledni és eleredt az eső. Bár Nelson a Nivával csodákra képes, ezeken az utakon szakadó esőben közlekedni valahol az életveszélyes és a lehetetlen között van. Martakert mellett egy kis bódénál ettünk valamit, isteni volt. Szegény Jere vega, ami a világnak ezen a részén nem túl egyszerű.
Egyrészt nem nagyon értik az emberek, hogy mi ez, másrészt itt még a zöldséglevesbe is tesznek egy-két zsíros húsdarabot, "csak a zíze miatt". Végül került némi főtt tojás, padlizsán és kecskesajt, mi meg saslikoztunk Nelzonnal. A kávénál elővett a kabátzsebéből egy kis levélkét meg ezt a két képet. Elképesztő...
[Nelzon, a belga muki, a Niva és Andris, 5 éve.]

[szerintem nagyon kemény az egész... :)]

Este elmentünk enni-inni Jerével. Azért szeretek egyedül utazni, mert vannak dolgok, amiket mások egyáltalán nem akarnak megnézni, én viszont mindenképpen. Máskor meg engem untat halálosan az, ami mást tűzbe hoz. Az utazás önmagában élmény, amit persze jó lenne olyasvalakivel megosztani, aki szintén értékeli és szereti ezt, de ha nincs ilyen (és most nincs), akkor kényszerből tuti nem szegődök valaki mellé. Jerével viszont nagyon jól kijöttünk, egyáltalán nem bánom, hogy együtt nyomtuk végig a napot.