Mindennapok, kis színesek

Gondoltam, írkálok néhány rövid sztorit az itteni mindennapokról, össze-vissza csatolok is párt képet, no meg néhány videót.

Történt ugyanis, hogy pár napja némileg véltetlenül egy jazz fesztivál záróeseményébe futottam.

Sokan voltak, ingyen volt, jó is volt, de ami a legérdekesebb: egyszerre játszottak grúzok, örmények és azeriek. Az örmények és az azeriek annyira nem szeretik manapság egymást (Karabakh, de erről majd később), ha ne adj' Isten találkoznák, az esetek többségében minimum hatalmas bunyó, de inkább gyilkolászás a sztori vége. A balhé itt sem maradt el sajnos, a zárókonccertet arrébb kellett tenni egy nappal - ezért is láthattam -, mert a koncert előtt az örmény szaxis fejbeverte hangszerével az egyik azeri dobost, majd persze a többiek is csatlakoztak... Másnapra elült a vihar és isteni koncertet csaptak, ráadásul vegyesen, minden felállásban volt két grúz, két örmény és két azeri.

Grúziában a HACCP még nem kötelező standard, ezért mindenféle földi jót lehet vásárolni az utcán.

Részben "őstermelők" árulják így saját gyümölcseiket, zöldségeiket, házi készítésű csacsájukat, a grúz ételekre jellemző tkhemali (a thkemali nevű, olajbogyó méretű zöld izéből készítik, ami nyersen is nagyon finom, olyan, mintha kemény citromot harapdálna az ember, sokatokkal ellentétben én szeretem) szószt, adzsikát (hagyma, paprika és paradicsom keveréke, valamelyest hasonlít az Erős Pista nevű magyar csodára, de tényleg csak hasonlít) és társaikat. Egyfelől hangulatos a dolog, másrészt viszont azzal, hogy kis túlzással az egész város egy nagy piacként működik, a gyalogos közlekedés finoman szólva akadozik - mindenki megáll, nézegeti, méregeti, kóstolgatja, próbálgatja a portékákat. Ez egy piacon normális is, de nekem minden reggel 10 perces túra átverekedni magam a lakástól a 200 méterre lévő metróig magam.

[az udvarunkban parkolt le a lavashszállító]

Názihoz tömegek érkeztek a héten, van görög fotós, idős francia házaspár, szerintem szülei elől menekülő amerikai fiú és pár napig volt két francia srác is, akik motoron mennek el Ulánbátorig és onnan vissza Párizsba. De miközben jönnek-mennek a turisták, itt vagyunk mi is, "állandó" lakosok: drága öreg Názi és a luxus apartmant bitorló nepáliak. Valami IT-csencsenben vannak nyakig, február óta élnek Tbilisziben, de a főnököt leszámítva akármikor vagyok otthon, ők mindig ott ücsörögnek, fogalmam sincs, mivel telik a napjuk. Csuda pofák egyébként, nagyon vicces akcentussal beszélnek érdekes angolt, Názit pedig következetesen mindegyik Mamonak (rövid o) szólítja, távollétében is. Mamo elment, Mamo alszik, Mamo telefonál, Mamo mérges. Názi azért mérges, mert az utóbbi két hétben a semmiből egyszercsak újabb nepáliak érkeztek, nem tudom, de kb nyolcan laknak most már a helyen, persze az apartman bérleti díja változatlan. A képen a főnök látszik Názi mellett állva, mögötte sárga pólóban az egyik új jövevény, háttal meg Maya, akit nagyon megkedveltem.

A béke amúgy teljes, egyik reggel ez ment az ablakom előtt - édes kiscsaj, nem?

A hét elején megkaptam a legújabb munkát, egy angol tankönyvet kell korrektúráznom. A könyv megírásában én is részt vettem, ha emlékszel, még márciusban strasbourgi ügyek esettanulmányait kellett megírnom. Ezek az esettanulmányok a könyvből 20 oldalt se tesznek ki, a fennmaradó közel 200 oldalon pedig részben vicces, részben idegtépő hibák hemzsegnek.
A grúz nyelv nem ismeri a névelőt, ezért képtelenek azokat az angolban (megfelelően) használni, a korrektúrázás jó része tehát arról szól, hogy az a, an, the szócskákat pötyörészem órákon át...:)

Múlt szombaton volt Rustaviban, Tbiliszitől egy köpésre Olga búcsúbulija.

Ő az a lengyel lány, akivel legelső itteni napomon találkoztam. Ha lazán is, de tartottuk azért a kapcsolatot, néha ide-oda hívtuk egymást, de igazából nem voltunk egy hullámhosszon. A grúz barátaival viszont elég hamar megkedveltük egymást. Olga mesélt nekik arról, hogy most jöttem haza Abkháziából, úgyhogy nekik is kellett képbemutatót tartani. A képeket már láttátok, nézegessetek félhomályban grúz néptáncot. Nekem nagyon tetszik, főleg, mert van körülbelül félszáz lépés és mozdulat, amit viszont néhány szigorú szabálytól eltekintve szabadon lehet variálni.

Sok oka van annak, hogy nagyon jó itt, az egyik, hogy pont annyi külföldi dolgozik itt, ami segít abban, hogy néha 'hazameneküljön' az ember, de nem nagy túlzás azt mondanom, hogy szinte mindegyikükkel találkoztam már. A legnagyobb csoport nyilván az amerikaiaké, utánuk közvetlenül a lengyelek következnek. Sokan dolgoznak a követségen, de sok fiatal lengyel önkénteskedik szerte az országban, még Svanetiben is. Én kicsit kívülálló vagyok, mert egyrészt egy szál magyar nincs rajtam kívül, másrészt részben önkéntes, részben fizetős munkát csinálok, ami szintén elég szokatlan. Úgyhogy ha esetleg új emberrel is találkozom, általában a bemutatkozás úgy történik, hogy "hja, te vagy a magyar srác!", ami szórakoztató. Az amerikai főnökömön kívül, aki elképesztően jófej nő (a '90-es évek elején néhány évig egy Gyöngyös melletti faluban a Békehadtest tagjaként tanított angolul, tud is kicsit magyarul, főleg furcsa káromkodásokat), viszonylag keveset vagyok külfödiek társaságában, nem vágyok rájuk különösebben. Azért néha bulizunk együtt, legutóbb két napja voltunk együtt. Szerveztünk ugyanis egy jótékonysági bulit az egyik menekülttábor óvodájának, 5 Lari és egy játék volt a belépő. Alessandro, az olasz önkéntes Nápolyban DJ-ként keresi a kenyerét, elég jó zenét csinált itt is.