Amikor még itteni viszonylatban is abszurd dolgok történnek

[Ale, Aisa, Marzena és Lenka]

Szóval amikor hulla fáradtan, egész napos utazás után hazaértem múlt szombaton, szinte egyből beájultam az ágyba.

Olyan fél három lehetett, amikor Marzena, az egyik teljesen bolond de nagyon helyes lengyel csaj félig sírva, teljesen hisztérikusan szólt bele a telefonba: Andras, are you back? El nem tudtam képzelni, mi a pék történt, azt sem tudtam, hány óra van, hol vagyok és egyáltalán.
Pár perc után megértettem, hogy már úton is van értem egy taxi, szálljak be az útlevelemmel, mert két afrikait be kell hozni az országba, de ők nem beszélnek grúzul még annyit se, mint én, az afrikaiakkal pedig szintén nehezen megy a kommunikáció, mert ők meg franciául beszélnek.

Miért pont én, édes Istenem? De rendben, felkaptam a táskám, bevágtam az útlvelem és már dudált is a taxi. A reptérre totál készen megérkezve az fogadott, hogy Aisa (szintén lengyel) és Alessandro (nahát, olasz) egy üveg vodkával a kezükben gubbasztanak, egyik cigiről a másikra gyújtva. Kiderült, hogy a két elefántcsontparti srác valami vallási-hittérítő helyi NGO "küldöttei", akik az együttműködési lehetőségeket akarják feltérképezni és az ő szervezetüktől kértek ehhez segítséget. A problémák elég sokrétűek, kezdve onnan, hogy Jean-Jacquesnak három útlevele is van más-más névvel és ezt mutogatta is, egészen odáig, hogy vízuma viszont egyiknek sincs.

Aisa, Marzena, Sigita (lett), Giulia és Alessandro ugyanannál a tbiliszi ifjúsági szervezetnél dolgoznak rövidebb-hosszabb ideje. Biancával (a félig román, félig magyar kolozsvári lánnyal) mi heten adjuk az itteni külföldi fiatalok magját, ha para van, általában hozzánk fordulnak a többiek, mert mi régóta itt vagyunk/ismerjük az országot/beszéljük valamennyire a nyelvet/ismerünk egy csomó mindenkit. Az utóbbi időben ha nem is találkoztunk sokat, azért elég jóban lettünk. A vodka (amit itt természetesen úgy és annyiért lehet kapni, mint otthon egy félliteres ásványvízet) azért került elő, mert akkor már másfél órája eredménytelenül ücsörögtek és kilátás sem volt arra, hogy bevarászolják a hittérítőket Grúziába. Mit volt mit tenni, csatlakoztam hozzájuk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. (A reptéri kávé vodkával mixet nem ajánlom kipróbálásra sem.)

[Aisa és Ale a reptéren]

Végül úgy döntöttünk, hogy megpróbálok beszélni a határőrökkel, hátha jutunk valamire. A történet itt vált teljesen abszurddá, ugyanis sikerült rossz útlevelet elhoznom félálomban, benne az abkház vízummal. Miközben ennek örömére bekísértek a reptéri őrsre, annyit írtam Marzenának: "honey, we are in deep shit." El tudom képzelni, hogy milyen állapotban hívta fel Aisát és Alessandrot, akik kb 5 perc múlva velem együtt ücsörögtek és próbálták elmagyarázni, hogy ez nem is úgy van, az afrikaiakkal pedig aztán végképp minden rendben van. Végül kezdetleges grúz nyelvtudásommal, kézzel-lábban magyarázva megpróbáltam elmesélni, mi a véleményem Abkháziáról - te már olvastad itt korábban. Egy ponton felajánlottam, hogy nálam van a gépem, nézzük meg a képeket. Ez hatott, ahogy az is, hogy az évek során összegyűjtött helyi fontosemberek névjegyei is véletlenül előkerültek. Az egyik idősebb muki elővette a saját tárcáját és megmutatta a magyar nagykövet névjegyét is. A maradék vodkát testvériesen elosztva koccintottunk Grúziára, majd beengedtek arra a részre, ahol az érkező utasokat ellenőrzik.

Eva és Jean-Jacques kissé kicsavartam fetrengett a váróterem székein - három napot töltöttek az isztambuli reptéren, mert már ott sem stimmelt valami. Pontosabban semmi. JJ, ahogy Alessandro hívja és Eva egy árva garas nélkül vannak napok óta, kicsit éhesek is lehettek már azt hiszem. Elmagyaráztam a helyzetet a határőröknek, a grúz NGO vezetője telefonon pedig garanciát vállalt azért, hogy nem próbálnak meg illegálisan Európába jutni. (Elég érdekes a feltételezés is, meg a vállalás is.)

A 120 Laris vízumot megelőlegeztem nekik, két nappal később vissza is fizették. Visszafele Aisa ragaszkodott a nagy ijedtségre való tekintettel egy új üveg vodka beszerzésére - képzelheted, hogy szerencsétlen két srác két húzástól mennyire benyomott...

5 körül ismét az ágyamban voltam és akkor még nem sejtettem azt, hogy ez csak a kezdet volt...

Afrikai barátaink ugyanis másnap kissé pityókásan jelentek meg a lányok lakásán hajnali 4-kor. Történt ugyanis, hogy bulizni mentek a lányokkal, ahol nagyon elfáradtak és elkérték a kulcsot, hogy akkor most ők hazamennek. Hazatalálni még sikerült, de valamiért az ajtót már nem tudták kinyitni. Mit volt mit tenni, úgy látták jónak, ha hajnali négykor végigkopogtatják a 15 emeletes tbiliszi lakóházat. Szerinted? Szerencsétlen lakók azzal szembesültek, hogy az éjszaka közepén két nagyon részeg fekete (ennek csak azért van jelentősége, mert 99%, hogy még életükben nem találkoztak a külváros sokemeletes házában lakó nyugdíjas nénikék feketékkel) számukra érthetetlen nyelven lelkesen magyaráz valamit. Én úgy kerültem képbe, hogy miután mindenki kihívta a rendőrséget, a fiúk igazolták magukat, csak az én telefonom volt bekapcsolva azok közül, amiket a fiúk ismertek. Úgyhogy vasárnap hajnali fél ötkor ismét felkeltettek. A dolog végül megoldódott, mert mire a rendőrök kinyitották nekik az ajtót, megérkeztek a lányok is - reggelre pedig a tulaj, aki páros lábbal dobott ki mindenkit a lakásból...

Aztán a héten még számtalanszor mentünk a reptérre. Elköszöntünk Aisától, ahol mindenki sírt egy kicsit, illetve Aisa nagyon. (A grúz férfiak számára a sírás pont olyan természetes dolog, mint a nevetés.)

[Bianca és Guilia]

[Aisát vigasztalja a szintén síró Bianca - érted már miért nem akarom, hogy engem is kikísérjenek?:)]

Felszedtünk 3-4 alkalommal külföldieket is. (Ide meg azért kellett mennem, mert az első alkalommal eltűnt a taxis és nekem kellett taxit szereznem, utána meg lelkesek voltak, hogy milyen olcsó árat alkudtam le a sofőrnél, ezért legközelebb is nekem kellett intéznem. )

Aztán ma reggel kivittem Marzenát a reggeli géphez, hazamegy Krakkóba a papája szülinapjára.

[Marzena]

Miután fél tucatszor voltunk az elmúlt egy hétben a reptéren, a biztonsági őrök már mosolyogva köszöntöttek: dila mishvidobisa! (Jó reggelt, szó szerint békés reggelt.) Teljesen abszurd volt szinte mindegyik út (Marzena pl tegnap este elhagyta a repjegyét, végül elintéztük, hogy ez ne legyen baj, sőt, business classon utazott és a 4 kiló túlsúlyt sem kellett kifizetnie), mindegyiken történt valami, amit jobb lett volna kihagyni, dehát ez Grúzia, itt mindig történnek furcsa dolgok és aztán mégis minden mindig jóra fordul. Pont mint a mesében.:)