When will they ever learn, oh when will they ever learn? 2.

Az ellenőrző ponton néhány katona beszélget a családtagokkal, akik hoztak egy kis hazait.

Magán az ellenőrzésen csak az nem hajt át kétszázzal, aki nem akar - mi azért lelassítunk és megállunk. Itt jóval kedvesebbek a katonák, talán azért, mert velünk együtt érkezik egy ukrán újságírónő. Ő már valószínűleg volt hasonló helyzetben, mélyen kigombolt ingben, kibontott hajjal kérleli a katonákat, hogy engedjék át.

A pont mellett ugyanis a frissen átadott, lényegében teljesen lerombolt "új" laktanya van. A háború előtt egy fia katona sem állomásozott itt, most viszont több szakaszt is idevezényeltek. Részben azért, hogy segítsenek a romeltakarításban, részben azért, hogy járőrözzenek. Utóbbit láthatóan nagyon élvezik, fél percenként zúg el egy quad mellettem.

Amit viszont a semmiből előkerülő parancsnok tört angolsággal mesél, megdöbbentő. Azért nem engednek át az ellenörző ponton sem itt, sem néhány kmrrel arrébb az oroszok, mert utána a senki földje jön. A grúzok még nem, az oroszok már nem ellenőrzik a településeket, szabad rablás van a dél-oszét milicisták vezetésével. Egy lélek sincs már ott, aki tehette, elmenekült. Amikor viszont a grúzok megpróbálták visszaállítani a rendet (fontos tudni: nem vitatott, belső grúz területekről beszélünk!), az orosz katonák megállították őket. Mivel a tűzszüneti megállapodást nem akarták felrúgni, távoztak. Azóta is megoldatlan a helyzet.

Minket is beengednek, némi győzködés és szerencsének köszönhetően. Az egyik posztoló katona mamája ugyanis Magyarországról származik, meg hát ha az ukrán nőt beengedték, elég nehéz volna kitalálni valamit, amiért minket meg nem.:)

A képek önmagukért beszélnek...

A bázison császkálok, amikor felhív egy muki a külügyminisztériumtól. Szeretné tudni, hogy nézek ki, mi az útlevelem száma és a kocsi rendszáma, hogy elintézhesse a másik bázisba a bejutást. Megy ez!

Vissza a városba, megérkezünk a belső bázishoz, a kiégett házak mellett. A katonák már várnak minket, nagyon morcosak, láthatóan a hátuk közepére kívánnak egy fényképezőgépes külföldit. Valahol persze megértem őket, ami nekünk egy kép az ágyakkal teli kiégett laktanyáról, az nekik a barátaik emléke. Beengednek minket, de nem lehet sem az eszközöket, sem a katonákat fotózni. Majd meglátjuk...
Ez a laktanya láthatóan régebben épült, mint a másik és itt voltak is katonák, amikor a támadás történt.





A laktanyából látható az egész város. Középen magasodik Gori középkori erődje, az előtérben a Sztálin Múzeum tornya látható. (Most zárva volt, de legutóbb volt szerencsém hozzá. Olyan. )


A foci pályán túl az előző postban látott lebombázott-kiégett panelek állnak. A pályára nem lehetett rá menni, még nem hatástalanították az aknákat.
A laktanya másik oldalán lévő házak kevésbé sérültek meg, igazából csak a tetőt szakította le egy bomba.
Így néznek ki a fák egy bombatámadás után

Bár a képen nem látszik, épp most szakadt le irdatlan robajjal az esővédő - kissé megijedt mindenki.
Pár napja sebtiben felállítottak egy keresztet az elhunyt katonáknak
Itt haltak meg tucatnyian: álmukban érte őket a bombatámadás.
A jobb időket is látott tábori kórház egyik irodájában lógott valamikor.
Ahogy Goriba is visszamerészkednek az emberek, itt is újraindul az élet



Az egykori fegyverraktár bejárata.



Bár az elején közölték, hogy nem szabad sem a katonákat, sem a fegyvereket fotózni, sikerült beszöknöm az egyik raktárba...



A raktár másik részébe nem mentem be
Főleg, miután ezzel találkoztam. Nem tudom, hogy éles-e, de inkább visszasétáltam.
Nem jutottam messzire, itt van egy kisebb bombatölcsér

Ezek már üres ládák, az egyikben érdekes címkével. Éppen csak megszülettem...


A kijáratnál én is megtanultam, hogyan áll helyesen a grúz katona. (Hát nem úgy, ahogy én.)


Az egyetlen, még működőképes tank a laktanyában. Az oroszok hagyták itt, amikor Grúzia függetlenné vált - 18 éve.

When will they ever learn, oh when will they ever learn? 1.

Ennek nincs az égvilágon semmi értelme. Marlene szerint sem volt már több, mint 60 éve sem.


Ma reggel irány Gori. A város 57 kmre fekszik Tbiliszitől, a kelet-nyugati közlekedés egyik fontos csomópontja. A város szülötte Dzsugashvili et., alias Sztálin - úszik is minden benne, de erről majd később.
Gorit augusztus 8-án bombázta először az orosz légierő, aztán biztos, ami biztos, békefenntartás címén el is foglalta nem sokkal később. Otthon is lehetett híreket hallani arról, milyen atrocitásokat követtek el az orosz katonák - hát most saját szememmel láttam. Szinte nem volt olyan ház, aminek a földszintjén ne törtek volna be minden ablakot. Nem volt olyan menekült, aki ne arról számolt volna be, hogy mindent elvittek - de erről már írtam korábban.
A városban három laktanya is volt a háború előtt, most lényegében két fél maradt. Az egyik, a város szélén, az utolsó grúz ellenőrző pont mellett található. Ezt a kaszárnyát (amit láthatóan amerikai stílusban építettek, feltételezem, amerikai támogatásokból) egy héttel a háború kitörése előtt adták át. Így amikor lényegében porig bombázták, nem volt ott egyetlen katona sem. A másik, félig megmaradt laktanya a városközpont mellett van. A híradókat bejárt képek, ahol kiégett 5 emeletes paneleket mutattak, emellett készültek. Itt ugyan kevés katona volt, mert a nagy részüket Tskhinvaliba küldték, de így is 18-an haltak meg az első bombázásban.

Először a város szélén lévő iskolához megyünk, amit több bomba is eltalált. Számomra teljesen érthetetlen, hogy itt minek bombáztak az oroszok, se közel, se távol semmilyen katonai létesítmény nincs, csak lakóházak, meg ez az iskola, egy játszótér és mellette egy óvoda. A támadásokban 12-en haltak meg, mind civilek voltak, főleg gyerekek.

Julia másodszorra menekült el Tskhinvaliból. Először 16 éve, amikor kitört a polgárháború, másodszorra pedig most. Nem akar beszélni arról, mi történt Tskhinvaliban, csak annyit mond: borzasztó. Most ismét nem tudja, mi lesz vele - a ház, ahol lakott, találatot kapott, mindenki kiköltöztettek, most egy másik rokonnál húzza meg magát. Azt meséli, hogy reggel, amikor elkezdték felkutatni a halottakat, csak csonkokat találtak: egy kéz, egy lábfej, egy törzs - de egyetlen egy ép test nem került elő. Ráadásul az oroszok kazettás bombákat is használtak, a mentés során megsérült több katona is.

Az iskola körül 6 lakóház sérült meg, hármat biztos, hogy le fognak bontani. Julia rámszól - ne menjek be a házba, lehetnek még fel nem robbant bombák.

Az iskola után irány a főtér, középen az elmaradhatatlan Sztálin szobor.

A város megszállása alatt az orosz katonák betörtek a főtéren található bankba, vittek mindent, ami mozdítható volt, csak nem figyeltek a biztonsági kamerára, ami mindent rögzített. A városháza előtt gyülekeznek az emberek, hogy megtudják, hol vannak az ismerőseik - vagy azért, hogy elszállásolják őket.



Innen irány a városi bázis, korábban beengedtek újságírókat, teszünk egy próbát. Hát, most úgy néz ki, nincs szerencsénk. Engedély kell, amit Tbilisziben kell kérni. Na, nyilván. Felhívom a budapesti követet, megkérem, hogy segítsen, addig pedig elindulunk a bázis melletti kiégett házakhoz.
Az égett műanyag szaga még mindig terjeng, pedig lassan egy hete, hogy találat érte a házakat.


A helyiek azt mondják, 28-an haltak meg a támadásban és sokan már vissza is költöztek - csak tudnám, hova. A házak mellett a romok közül egyesek kiválogatják, amit hasznosnak ítélnek. Mások a saját dolgaikat próbálják összeszedni.

Munkások dolgoznak az épületeken, a polgármester ugyanis bejelentette, hogy minden házat felújítanak. Az egyik házba én is bemegyek, a lépcsőházon túljutva mindenhol kiégett lakásokat látni.
Az ablakokból tökéletesen jól látszik, hogy rengeteg bombát dobtak a környékre - a házak melletti erdős területen rengeteg fa van letarolva, tipikusan bombák okozta törések.

Vannak, akik még mindig nem képesek felfogni, mi történt, míg mások elkzedték elvinni az értékeiket.



Innen is továbbállunk, megpróbálunk a környékbeli falvakba eljutni, a tbiliszi pletykák szerint teljes a káosz továbbra is. A sofőr elkezd rinyálni, ő nem megy sehova, legfeljebb vissza Tbiliszibe. Hát majd meglátjuk, mondom magamban és leszólítok egy rendőrt. Kézzel-lábban, hat nyelven, de megértjük egymást. Azt mondja, hogy egyetlen falut sem ajánl, vagy az oroszok járőröznek, vagy a dél-oszét paramilitáris csoportok. Felvezet minket az utolsó grúz ellenörző pontig, de azt mondja, ne menjünk tovább.