A pokol tornácán

Ha eddig azt hittem, hogy láttam, milyen embertelen körülmények között élnek a menekültek Tbilisziben, hát tévedtem.
Ma egy helyi értelmiségivel(Maya), az ő gyerekével (Nino) és barátaikkal együtt mentünk ki a Tbiliszi határán lévő egyik táborba. Mint a legtöbb menekülttábor, ez is egy iskolában található. Maya európai barátaitól kért pénzt a segélyezésre, két hét alatt 6000 dollárt gyűjtött össze. Ebből vásároltunk konzerveket, pelenkát, lisztet, cukrot, tejet, sót, némi kenyeret, szappant, rízst, kását - ők mindennap ezt teszik. Ebből a pénzből futotta egy kis buszra is, amivel a táborból elvittük a gyerekeket az állatkertbe.
(Érdekes hely ez a tbiliszi állatkert: van kb 20 ketrec, benne elég embertelen körülmények között tartott állatok, valamint egy elég lepukkant vidámpark-készlet - dodszem, lökdmegakecskét és pajtásai. De a gyerekek imádják.)

Ninoék tökéletesen beszélnek angolul, de népnevelési céllal grúzul beszélgetnek - nem hiába, tanulok is egy-két dolgot. Felpakoljuk a bevásárlást és nekiindulunk a város határában fekvő iskolába.

Ha eddig azt hittem, hogy láttam a nyomort és a szenvedést, hát nem. Életemben nem jártam még ilyen helyen: Maya elmeséli, hogy ez a tábor az egyik legjobb a fővárosban található közel száz helyszín közül. Itt még úgy-ahogy képesek voltak megőrízni emberi méltóságukat a menekültek, nincsen mindennapos szó szerinti közelharc az akadozva érkező segélyekért. Ehhez képest olyan szag fogad, hogy alig merek bemenni az iskola egyik szárnyába. A raktárhoz az egyik közös helyiségen keresztül jutunk el. Elviselhetetlen szag és látvány fogad: használt pelenkák, piszkos fehérneműk és emberi ürülék mindenütt. Néhány napja ugyanis eltört a csatorna, azóta jobb híján ezt a szobát használják szükségleteik kielégítésére. Éppen csak ledobom a 10 kilós zsákot, szaladok ki a bejárathoz, nem tudok úrrá lenni a hányingeren.

Az udvaron a gyerekek kergetőznek, a szülők a másik szárnyban kopácsolnak - fürdőszobát építenek.

Maya és Nino elkezdik összegyűjteni a gyerekeket. Nincs könnyű dolguk, mindenkitől félnek, sírva szaladnak a mamájukhoz. Ők sem könnyebb esetek, nem akarják elengedni a gyerekeket, mindenáron velünk akarnak jönni. Pedig Maya ezt mindenáron el akarja kerülni - azt mondja, hogy a gyerekeknek a szüleik nélkül kell kikapcsolódniuk, nem kell, hogy állandóan ott aggódjon valamelyik anyuka, hogy mi történik a gyerekkel. Ismerve a grúzokat, Maya lehetetlent vár el. Végül megalkuszunk, csak 4 anyuka jön a 28 gyerekkel.

Időközben feltűnik a "headmaster", aki inkább amolyan igazgató-, mintsem osztályfőnök-féleség. Maya meséli, hogy máshol pont az a baj, hogy nincs egy vezető, aki kézben tartaná a dolgokat. Itt ő osztja el a beérkező segélyeket, ő szervezei a gyerekek napközis programjait, ő szerez orvost, ha baj van. Ezért nem verekednek össze az emberek a rizsen és a szappanon, ezért tudják Mayáék, mikor, mire van szükségük.

A muki kérdezi, hogy én ki vagyok, mert a többieket már látásból ismeri. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok, magához húz és ad egy puszit - itt ez a szokás. Ami az igazi tisztelet jele, az az, hogy tüzet is ad. Végre elindulunk, amikor felkapaszkodik a buszra és elkezdi skandálni: éljen soká a grúz-magyar barátság! A gyerekek vele skandálják.
Itt, köztük, könnyű hősnek lenni.

Hogy mi történt az állatkertben? Sok minden. Barátok lettünk Tamarával, akinek meghalt a papája másfél hete. Nem érti, hogyan is érthetné. Én sem értem. Az elefántoktól kezdve nem szállt le a nyakamból.

Aztán itt van Keti, tegnap volt 5 éves. Igen, nagyon szereti a vattacukrot.

Keti csöndes kislány, csak a nap végén volt hajlandó elárulni nekem, hogy hívják. Pedig addigra már ettem a vattacukrából (gyűlölöm a vattacukrot), lerajzoltam neki, hol van Magyarország (a többiek sem tudták, én meg nem tudok rajzolni), hagytam, hogy ripityára törje a dodzsemem (én szoktam másokét) sőt, még megtanítottam buborékot is fújni. Hogy miért csöndes? Mert Lulu, a kutya, Goriban maradt.

Voltunk kávéscsészézni is. Mate a társaság középpontja, kivéve, ha nem figyel oda. Olyankor bizony ilyenek a szemei. Egyedül érzi magát, a faluból egyedüli gyerekként került ebbe a táborba.

Dato volt a legkisebb fiú, még csak négy éves. A többiektől külön császkált egész nap, néha odajött Davit vagy az én lábamhoz, átkarolta, és úgy jött pár lépést. Egy idő után nem láttuk sehol, eléggé megijedtünk. Végül Ninoval megtaláltuk, valami repülő cucc kerítését szorongatta bőszen. Nem akart velünk jönni, így megvártuk a padon, amíg meggondolja magát.

Miután néhány órát eltöltöttünk az állatkertben és már minden gyerkőc nagyon elfáradt, elindultunk enni valamit. Maya szerint jó ötlet a McDonald's, nekem erről kicsit más a véleményem, de tény, hogy a gyerekek imádták. Bár az állatkertbe ingyen beengedtek minket, amikor látták, hogy kik vagyunk, itt persze fizetni kellett. Kárpótlásul a horror végösszegért, a mekis alkalmazottak nagyon kitettek magukért. Lufit fújtak, beengedték a gyerekeket a szülinapi szobába, a lányokat bevitték a konyhába is. Az elmaradhatatlan happy meal elárasztotta az emeletet, hirtelen olyan emberi lett az egész hely.
Teljesen kimerültem. Nemcsak fizikailag, de lelkileg is . Visszafele már nem megyek velük, érkezik egy újságíró Tbiliszibe, vele van találkozóm. Ha minden igaz, még találkozom velük.