Ma reggel irány Gori. A város 57 kmre fekszik Tbiliszitől, a kelet-nyugati közlekedés egyik fontos csomópontja. A város szülötte Dzsugashvili et., alias Sztálin - úszik is minden benne, de erről majd később.
Gorit augusztus 8-án bombázta először az orosz légierő, aztán biztos, ami biztos, békefenntartás címén el is foglalta nem sokkal később. Otthon is lehetett híreket hallani arról, milyen atrocitásokat követtek el az orosz katonák - hát most saját szememmel láttam. Szinte nem volt olyan ház, aminek a földszintjén ne törtek volna be minden ablakot. Nem volt olyan menekült, aki ne arról számolt volna be, hogy mindent elvittek - de erről már írtam korábban.
A városban három laktanya is volt a háború előtt, most lényegében két fél maradt. Az egyik, a város szélén, az utolsó grúz ellenőrző pont mellett található. Ezt a kaszárnyát (amit láthatóan amerikai stílusban építettek, feltételezem, amerikai támogatásokból) egy héttel a háború kitörése előtt adták át. Így amikor lényegében porig bombázták, nem volt ott egyetlen katona sem. A másik, félig megmaradt laktanya a városközpont mellett van. A híradókat bejárt képek, ahol kiégett 5 emeletes paneleket mutattak, emellett készültek. Itt ugyan kevés katona volt, mert a nagy részüket Tskhinvaliba küldték, de így is 18-an haltak meg az első bombázásban.
Először a város szélén lévő iskolához megyünk, amit több bomba is eltalált. Számomra teljesen érthetetlen, hogy itt minek bombáztak az oroszok, se közel, se távol semmilyen katonai létesítmény nincs, csak lakóházak, meg ez az iskola, egy játszótér és mellette egy óvoda. A támadásokban 12-en haltak meg, mind civilek voltak, főleg gyerekek.
Julia másodszorra menekült el Tskhinvaliból. Először 16 éve, amikor kitört a polgárháború, másodszorra pedig most.
Nem akar beszélni arról, mi történt Tskhinvaliban, csak annyit mond: borzasztó. Most ismét nem tudja, mi lesz vele - a ház, ahol lakott, találatot kapott, mindenki kiköltöztettek, most egy másik rokonnál húzza meg magát. Azt meséli, hogy reggel, amikor elkezdték felkutatni a halottakat, csak csonkokat találtak: egy kéz, egy lábfej, egy törzs - de egyetlen egy ép test nem került elő. Ráadásul az oroszok kazettás bombákat is használtak, a mentés során megsérült több katona is.
Az iskola körül 6 lakóház sérült meg, hármat biztos, hogy le fognak bontani. Julia rámszól - ne menjek be a házba, lehetnek még fel nem robbant bombák.
Az iskola után irány a főtér, középen az elmaradhatatlan Sztálin szobor.
A város megszállása alatt az orosz katonák betörtek a főtéren található bankba, vittek mindent, ami mozdítható volt, csak nem figyeltek a biztonsági kamerára, ami mindent rögzített. A városháza előtt gyülekeznek az emberek, hogy megtudják, hol vannak az ismerőseik - vagy azért, hogy elszállásolják őket.
Innen irány a városi bázis, korábban beengedtek újságírókat, teszünk egy próbát. Hát, most úgy néz ki, nincs szerencsénk. Engedély kell, amit Tbilisziben kell kérni. Na, nyilván. Felhívom a budapesti követet, megkérem, hogy segítsen, addig pedig elindulunk a bázis melletti kiégett házakhoz.
Az égett műanyag szaga még mindig terjeng, pedig lassan egy hete, hogy találat érte a házakat.
A helyiek azt mondják, 28-an haltak meg a támadásban és sokan már vissza is költöztek - csak tudnám, hova. A házak mellett a romok közül egyesek kiválogatják, amit hasznosnak ítélnek. Mások a saját dolgaikat próbálják összeszedni.
Munkások dolgoznak az épületeken, a polgármester ugyanis bejelentette, hogy minden házat felújítanak. Az egyik házba én is bemegyek, a lépcsőházon túljutva mindenhol kiégett lakásokat látni.
Az ablakokból tökéletesen jól látszik, hogy rengeteg bombát dobtak a környékre - a házak melletti erdős területen rengeteg fa van letarolva, tipikusan bombák okozta törések.
Vannak, akik még mindig nem képesek felfogni, mi történt, míg mások elkzedték elvinni az értékeiket.
Innen is továbbállunk, megpróbálunk a környékbeli falvakba eljutni, a tbiliszi pletykák szerint teljes a káosz továbbra is. A sofőr elkezd rinyálni, ő nem megy sehova, legfeljebb vissza Tbiliszibe. Hát majd meglátjuk, mondom magamban és leszólítok egy rendőrt. Kézzel-lábban, hat nyelven, de megértjük egymást. Azt mondja, hogy egyetlen falut sem ajánl, vagy az oroszok járőröznek, vagy a dél-oszét paramilitáris csoportok. Felvezet minket az utolsó grúz ellenörző pontig, de azt mondja, ne menjünk tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése