Mi is történt Abkháziában?

Gondoltam írok egy keveset arról, mi is ez az egész sztori.

Mielőtt azonban megkapjátok az áttekintő felkészítőt (istenem, lassan egy éve nem írtam ilyesmit... de ha valakit érdekel részletesebben, szóljon), elmesélem, mit szólt Názi, amikor mondtam, hogy miért nem leszek pár napot.

Názi 80 körül jár, látott már sok mindent. Szokott néha mesélni a gyerekkoráról és a családjáról, a férjéről, aki újságíró volt, a régi Grúziáról. Amikor kimondtam, hogy Szukhumi, elkerekedett az arca, szóhoz sem jutott. A szülei ott vannak eltemetve, lassan 20 éve nem tudott elmenni a sírjukhoz. A szüleiről persze eszébejutott a gyerekkora és elkezdett mesélni. Például arról, hogy milyen szép hely Szukhumi, hogy piknikezni jártak Novi Afonba, vagy hogy majdnem hozzáment egy abkház mérnökhöz, akivel 18 éves korában, egy abkháziai családi nyaraláson ismerkedett meg. Nyilván elsírta magát szegénykém, sűrűn elnézést kért és bement a szobájába.
Először, mióta itt vagyok, elöntött a szégyen. A szegénység, a menekültek, a háború, a két diplomás taxisofőr - senki és semmi nem tudta ezt itt kiváltani. De ez... én fogom magam, írok egy e-mailt és mivel magyar állampolgár vagyok, jó eséllyel megkapom a beutazási engedélyt. Se kutyám, se macskám nincs ott, semmilyen emlékek, emberek nem kötnek engem Abkháziához. És itt van ez a 80 éves néni, aki aztán a légynek nem ártott, tanított mindenféle népeket az egész Szovjetunióból, de mivel grúz állampolgárként nem lépheti át az Ingurit, a szülei sírjára nem tehet egy virágot húsz éve.

...

Az abkházok észak-kaukázusi népcsoport, saját nyelvvel, ami teljesen különbözik a grúztól. A VIII. század végén önálló királyságot alapítottak, de néhány évtizeden belül erős grúz befolyás alá kerültek, az elit pedig átvette a grúz nyelvet és persze a kereszténységet. Kelet- és Nyugat-Grúzia egyesítése után békésen éltek a grúz állam részeként, a XV. században azonban őket is elérte a török hódítás. A grúzokkal ellentétben áttértek az iszlám hitre, de nyelvüket megtartották. A XIX. század elején az oroszok váltották a törököket, a század elején Abkházia "önként" az Orosz Birodalom részévé vált. A kaukázusi háború során több tízezer muzulmánt üldöztek el a a cári katonák a Kaukázusból, ennek köszönhetően ma is él egy jelentős abkház kisebbség Törökország északi részén (számukat 100.000 és 500.000 közé teszik), a grúz határhoz közel. Az első világháború végnapjaiban az újra függetlenné váló Grúzia részeként létezett, de csak 1921-ig, amikor a bolsevikok megdöntötték a (mensevik) grúz kormányt. Abkházia kisebb-nagyobb változtatásokkal, de autonóm köztársaságként a Grúz Szovjethez tartozott a Szovjetunió felbomlásáig. Az 1989-es adatok szerint a területen 93 ezer abkház, 240 ezer grúz, és nagyjából 75-75 ezer örmény és orosz élt. A háború óta nincsenek megbízható számadatok, de azt lehet tudni, hogy 1992-93 során közel 220.000 grúzt üldöztek el az abkházok és szövetségeseik (oroszok, kozákok), akik a mai napig még csak be sem tehetik lábukat a területre.

Miért robbant ki a '92-es háború? Jó kérdés. Adott volt egy enyhén nacionalista grúz elnök (Zviad Gamsakhurdia), aki megválasztása után meghirdette a "Grúzia a grúzoké" című agymenését. Az abkházok érthető okokból ebből nem kértek, de békés tárgyalások útján a helyzet végül rendeződött. 1992 januárjában katonai puccsal megdöntötték Gamsakhurdia hatalmát, "hazahívták" Shevarnadzét, a kormányt pedig elárasztották a szélsőséges nacionalisták. Semmissé nyilvánították az abkházokkal kötött megállapodást, a szovjet alkotmányt úgyszintén, ezzel lényegében megszüntetve mindenfajta abkház autonómiát. Majd azon a címen, hogy Gamsakhurdia támogatói elrabolták a belügyminisztert és Abkháziában tartják fogva, egy 3000 fős katonai kontingenst küldtek "a rend helyreállítására". Az akciónak katasztrófális vége lett: bár az elején az abkházok jelentős veszteségeket szenvedtek, az orosz párti észak-kaukázusi önkéntesekkel (és persze az oroszok támogatásával) visszaszorították a grúz katonákat Szukhumiig. Az etnikailag abkház vezetés bejelentette Grúziától való elszakadását, kipakolta az etnikailag grúz vezetőket a hatalomból és kegyetlen etnikai tisztogatásba kezdett.

1993 nyarára lényegében befejeződtek a harcok, az észak-keleti Kodori-szoros kivételével mindenhonnan kiverték a grúz csapatokat. 15 évig, a 2008-as háború végéig a Tbiliszi-hű abkház vezetés Kodoriban székelt. Végül az abkház milicisták az orosz békefenntartók (!) hathatós közreműködésével onnan is elűzték a grúzokat.

Mára csak egy kis részen, Gali város és környékén élnek grúzok, de rájuk sem vár semmi jó. Szergej Bagapsh, a de facto elnök nemrég bejelentette: azok a grúzok, akik nem hajlandóak beszolgáltatni grúz igazolványaikat és cserébe orosz útlevelet és abkház személyi igazolványt kérvényezni, illegális bevándorlóknak minősülnek 2011 január elsejétől és deportálni fogják őket.

Dél-Oszétiával, Karabakh-kal és Transznyisztriával ellentétben Abkházia csak félig tartozik a vicc kategóriájába. A turizmus és a mezőgazdaság esetleg képessé válhatna arra, hogy ha szegényes, de stabil gazdaságot teremtsen egy önálló országnak. A probléma ezzel csak az, hogy az oroszok pont annyira akarják a független Abkháziát, mint a grúzok. Semennyire. Nekik az az érdekük, hogy ez az áldatlan állapot minél tovább fennmaradjon. Félreértés ne essék, nem az abkház nép önállósága érdekli Vologyát és Gyimát, hanem Grúzia szétverése.

A mostani helyzetet tovább bonyolítja, hogy a 2014-es sochi olimpia építkezésén résztvevő orosz munkások jó része Abkháziába költözött és onnan jár át dolgozni. Természetesen eszük ágában sincs "hazamenni" (hova is?), pláne, hogy a korábbi lakosság közel felét kitevő grúzok tulajdonában lévő ingatlanokat a kormányzat saját vagyonának tekinti, adja-veszi az üresen álló épületeket (köztük vagyonokat érő tengerparti villákat), bagóért. Az "országban" a Rubel a hivatalos fizetőeszköz, minden szolgáltatás az oroszok kezében van, az abkház mellett pedig már nem a grúz, hanem az orosz a második hivatalos nyelv. A háború óta nyilván még több orosz katona állomásozik a területen, ráadásul nemcsak de jure "békefenntartók", a nemzetközi szerződésekben vállalt leszerelési határidő lejárta ellenére pedig felújítva várja a következő harcokat az oroszok kezében lévő jelentős katonai támaszpont Szukhumitól nem messze.

Calling all passengers to Abkhazia

Móka, kacagás, tengerpart, napfény, aknamező, bábállam - mi kell még Andrisnak egy koranyári pihenéshez?

Úgy döntöttem, hogy a májusi jerevéni tréning előtt jó volna azért megpróbálni ezt az abkház sztorit. Túl azon, hogy van valami abban, hogy minél több nemlétező országba eljussak (2005 Karabakh, 2009 Transznyisztria), Abkházia tényleg érdekes hely. Nemcsak az elmúlt húsz év miatt.

Abkházia ugyanis olyan, mintha valami gigaköltségvetésű amerikai fantasy díszletét a forgatás után otthagyták volna. Azúrkék tenger, pálmafák, homokos part, majd a kb 300 méterre kezdődő, már korábban itt is látott, több ezer méter magas kaukázusi hegyek, mindezt szubtrópusi klímában. Szóval ilyen nincs és mégis van. De ilyen nincs és mégis van más szempontból is. Az országot Oroszországon kívül olyan fontos helyek ismerik el függetlennek, mint Dél-Oszétia vagy Nicaragua. Ellentétben a másik két, általam is ismert kamuországgal, itt nem fárasztották magukat saját pénz nyomtatásával, remekül megfelel nekik a Rubel is. Mobilhálózat nincs, ahogy a szó eredeti értelmében vett külföldi turista se. Nyaranta, akárcsak a szovjet időkben, oroszok ezrei özönlik el a partokat, mert a szépségen kívül itt minden megváltozott az elmúlt húsz évben. Grúz állampolgárok nem léphetnek át a határon, nekem pedig visszafele lesz majd vicces.

Viszonylag olcsó lett (legalábbis a szomszédos orosz Sochihoz vagy a grúz Batumihoz képest), a szálláson kívüli szolgáltatások lényegében nem léteznek, a még nem feltárt aknamezők miatt pedig túl sokat kirándulni sem lehet.

Bár kétlem, hogy az idelátogató turisták ezért jönnének, de a grúztól néhány dologban valóban különböző abkház kultúra izgalmas szépségei helyenként még fellelhetőek. Sajnos csak helyenként, mert az ostoba emberi kegyetlenség a Paradicsomba is eljutott - a '90-es évek elején grúz milicisták a háború utolsó napjaiban für alle felle felgyújtották a Nemzeti Múzeumot. A tűz martalékává vált szinte minden, ami a koraközépkortól a múlt század végéig megjelenítette és meghatározta a kultúrájukat.

Az országba beutazni mókás dolog. Természetesen van kormányzati honlapjuk, ahol le lehet tölteni az elektronikus Clearance kérelmet. Ez még nem vízum, csak majdnem. Majdnem, mert ingyen van és majdnem, mert ennek birtokában is mondhatják, hogy bocs, mégsem jöhetsz. Ha mégis átengednek, lehet szaladni a "Külügyminisztérium" Idegenrendészeti Osztályára (olyan barátságos, hát nem?), kifizetni a kifizetendőt és bepecsételtetni az "igazi vízumot" az útlevélbe. Ennek elválaszthatatlan része azon települések felsorolása, ahová beutazhat a vízum birtokosa. Mert nem császkálunk csak úgy nyakra-főre, ki hallott már ilyet?
Oszétiával ellentétben (erről is majd egy másik postban) itt flottul és gyorsan megy az ügyintézés, pár napon belül ugyanis válaszoltak és meg is kaptam az engedélyt a belépésre.



Igazából kételkedtem abban, hogy az első akadályt ilyen könnyen fogom tudni venni, de ennek örömére ma elkezdtem szállás után nézni. Az ilyesmin én általában nem szoktam parázni, de az ilyen katyvaszos helyeken megnyugtat, ha nagyjából sejtem, hogy ha sötétedésig nem találok semmi szimpit, akkor legrosszabb esetben hol tudok aludni egy éjszakát. Ezekben az "országokban" ugyanis a láthatóan küföldi mindig gyanús.
Gyanús már a határon, aztán gyanús a marsrutkán, gyanús, amikor leszáll róla, gyanús, amikor szállást keres, gyanús a helyieknek és gyanús a rendőrségnek. Karabakhban is az első 2 óra volt a legijesztőbb (Transznyisztriában meg az egész ottlét). Angolul teljesen felesleges keresgélni, a két találat közül az olcsóbbik 550 dollár egy éjszakára, 2007-es áron. (Hogy ki fizet ennyit Putyinon kívül Abkháziában egy éjszakáért, azt persze ne kérdezd.)

A három hónapnyi orosz segítségével találtam jópár vicces oldalt (pl. ezt vagy ezt), úgyhogy kicsit megnyugodtam. Írtam is egy e-mailt Rustamnak - 300 Rubel (kb 1800 forint) éjszakánként a fővárosban, pár száz méterre a tengertől, Szokhumi központjában. Persze nem a helyi Marriott, de nekem megfelel. Abban bízom, hogy innen viszonylag könnyen bejárható a terület anélkül, hogy máshol kellene töltenem az éjszakát - de persze ez majd ott derül csak ki.

Mivel az út Abkháziába elég hosszadalmas Tbilisziből, ezért péntek reggel fogok indulni. Alszom egyet Zugdidiben, ami a "határ" innenső oldalán lévő utolsó város, aztán szombat reggel megpróbálok átjutni. (Térkép itt, a határ a folyó, Zugdiditől észak-nyugatra. Tbilisziben is bejelöltem azért pár helyet, vess rá egy pillantást.) Addig még persze jelentkezem, de onnan nem biztos - az 550 dolláros hotelt leszámítva máshol nem volt szó internetről.

A mai nap margórája

*


Szavaztunk. Még azok is, akik otthon voltak és azok is, akik József Attilát választották.

Azért gondoltam, hogy írok valamit ennek kapcsán, mert persze hivatalosan is senki lettem egy éve a politikában, de tudom, hogy ha otthon lennék, sokatokkal ücsörögnénk különböző helyeken különböző segédeszközök tetszőleges összeállítása mellett (fröccs, sör, unikum, pálinka, kávé, tea, dörr, oevkk térképei, korábbi választási statisztikák, pártprogramok és társaik) és beszélgetnénk arról, hogy és akkor ezt most így hogy.

Erre most nincs lehetőség, úgyhogy inkább ide írom, aztán majd vagy lesz sok megjegyzés meg e-mail és sms, vagy nem, de pár év múlva mindenképpen tanulságos lesz visszaolvasni.

Az eredmény lényegének elsősorban talán a Fidesz kétharmada tűnik. Szerintem van ennél aggasztóbb dolog is, de majd erről később.

Soha életemben nem voltam az az ortodox belvárosi szoclib értelmiségi, aki a Fidesz nevének hallatán elmondott volna gyors egymásutánban három miatyánkot vagy smát, annak ellenére, hogy persze nagyon nem lesz lájk az elkövetkező minimum 4-8 év. Van néhány olyan terület, ahol igenis szükség van változásra és ezek egy része bizony kétharmados történet. Persze, elméletben teljesen igaz, hogy sokkal egészségesebb lenne, ha ezeket a döntéseket a kormánypártok az ellenzék (legalább egy részének) egyetértésével hoznák meg, de az égető kérdések között több olyan is akad, ahol ez leányálom. Az egyik ilyen a választási rendszer átalakítása - itt egyszerűen annyira mások az aktuális érdekei a pártoknak, hogy képtelenség többpárti kétharmadot létrehozni. Ha ugyanis tisztán listás rendszer lenne Magyarországon, akkor ma nem lenne kétharmada a Fidesznek. Ha tisztán egyéni lenne a rendszer, akkor pedig két frakcióval + 2 független MSZPssel meg egy kötöznivaló elmebeteg függetlennel működne a Parlament. A kettő közötti átmenetet képviseli a Fidesz, ennél sokkal értelmesebbet a szocik sem tudnának kitalálni, ha alkupozícióban lennének.

A másik fontos terület a pártfinanszírozás. Több tolvajbanda nehezebben jut egyetértésre, mint egy tolvajbanda. Ez könnyen belátható.

Az Alkotmány más tészta. Új Alkotmányhoz az összes képviselő négyötöde szükséges, a módosításhoz azonban elég a kétharmad is. Ami az emberi jogokat illeti, azt hiszem nyugodtan lehet radikálisnak nevezni, elfogadom. Ebben a tekintetben semmi jót nem várok a Fidesztől és sajnos túl sok jóra a szociktól sem számíthatok, legalábbis az eddig tapasztalataim alapján. Azzal, hogy esetleg bekerül valami blabla a preambulumba arról, hogy keresztény gyökerek meg Etelköz, nyilván nem adnak okot arra, hogy pezsgőt bontsak, de a rendszer lényegén nem fog változni semmi. Hirtelen a hitleri példán kívül más nem jut eszembe, ahol teljesen demokratikus eszközökkel jutott hatalomra olyan politikai erő, amelyik aztán alkotmánymódosításokkal betonozta be saját hatalmát. Azok, akik emiatt aggódnak, szerintem megnyugodhatnak - sok pocsék dolgot lehet csinálni a mai Magyarországon ekkora felhatalmazással, de diktatúrát kiépíteni nem. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy vajon a Fidesz szeretne-e bármi ilyesmit.

Sokkal aggasztóbb lenne a helyzet szerintem, ha a Fidesznek a másik három párttal kellene ezekben a kérdésekben kompromisszumra jutnia. Az eddigi működésük alapján ugyanis a Jobbik lehetne egy lehetséges partner, ennek eredményét pedig inkább ne részletezzük. Ha ugyanis a Fidesznek az MSZP-vel kellene kompromisszumra jutnia, szavazóinak jelentős része vándorolna át egyik napról a másikra a Jobbikhoz. Ugye, lehet ez még rosszabb is...

A képet valamelyeset árnyalhatná az LMP parlamenti jelenléte, de én egy lyukas zoknit se bíznék Schifferre az elmúlt években tanúsított viselkedése alapján. Az okok egy része teljesen publikus, visszakereshető a neten is. Csak emlékeztetőül: néma csend a cigánygyilkosságok idején, 9/11 értékelése, legundorítóbb sunnyogás drog- és meleg-ügyben, a Jobbikkal való parlamenti együttműködés lehetőségének explicit emlegetése a kampányban. Pontosan értem, hogy miért szavaztak sokan a barátaim közül is rájuk, de feltételezve is, hogy mindenben igazuk volt, ezeket a dolgokat nem lehet meg-nem-történtté tenni. Nem látom a biztosítékot arra, hogy Ivády "lövök egyet a cigánytelepen" Gábor vagy Mile vagy Vágó "dúró dóra" Gábor parlamenti képviselő urak Jávor "pride=náci karlendítés" Benedek képviselőtárssal karöltve az én elvárásaimnak megfelelő emberi jogi politikát tudnának vinni. Nem is fognak, nem is akarnak.

A kétharmad persze nem jó dolog, de ha végigsakkozzuk a lehetőségeket, szerintem nem katasztrófa önmagában.

A kormány összetételével most csak azért nem akarok foglalkozni, mert egyrészt még nem olvastam végleges listát és hatásköröket, másrészt az általam némileg értett területekkel kapcsolatos elképzelések részletes ismerete nélkül ez teljesen komolytalan lenne.

A következő négy év igazi drámája szerintem abból következik, ami nincs ma a Parlamentben. Ma nincs az emberi szabadságjogok megőrzése és kiterjesztése mellett síkra szálló, a teljesen megszűnt társadalmi szolidaritást megteremteni akaró politikai-politikusi közösség az Országgyűlésben. Elszórtan vannak néhányan a szociknál és minden bizonnyal találhatunk ilyen LMP-s és Fideszes képviselőt is. De valódi befolyással, hatalommal nem rendelkeznek. Az igazi dráma szerintem ez - és csak ezt egészíti ki Molnár Oszkár, a Jobbik közel 50 képviselője, az MSZP-frakció mind politikai, mind szakmai szempontból katasztrófális összetétele, a Fidesz kétharmada.

Aztán akad még itt valami, ami engem különösen aggaszt. A szokásjog alapján a Jobbik delegálhat képviselőt a Nemzetbiztonsági és a Honvédelmi Bizottságba is. Főleg a Nemzetbiztonsági Bizottság esetében jelent ez komoly veszélyt Magyarországra. A bizottság tagjai ugyanis, miután átesnek egy C-típusú nemzetbiztonsági vizsgálaton, lényegében minden titkosszolgálati dokumentumhoz hozzáférhetnek. Az orosz, iráni (és laza al-kaida?) szálakkal rendelkező párt esetében ez mindannyiunk számára igazi életveszély. Ugyanakkor NATO-tagságunk miatt a Honvédelmi Bizottság hatáskörébe tartozó ügyek sem teljesen mellékesek ebben a kontextusban.

Rendkívül ócska évek elé nézünk sok szempontból. Többen azon sakkoznak, hogy majd néhány év múlva, de még 2014 előtt, hogyan lehetne összehozni valami liberális politikai képződményt. Én sajnos nagyon szkeptikus vagyok. Mindannyian, akik az SZDSZ-hez kötődtünk, okkal vagy ok nélkül, de súlyos stigmát viselünk. Vagy nagyon sok időnek kell eltelnie, vagy nagyon brutális dolgoknak kell történniük ahhoz, hogy ez ne számítson. Az SZDSZ-en kívüli liberális politizáló társaság jó része az LMP alapítói között található. Egyre világosabban látszik, hogy eszük ágában sincs liberális politikát csinálni. Tehát mi nem csinálhatjuk, a többiek meg nem akarják. Egy teljesen új generáció pedig sok-sok ciklus múlva fogja majd úgy érezni, hogy lépnie kell. Mindebből pedig az következik, hogy szavazóként még jó darabig a hányózacskók széles választéka közül húzhatjuk elő valamelyiket alkalmanként és csak szurkolhatunk, hogy az eddig elért eredmények ne váljanak semmivé.

* Talán ez jön most. Egy magyar Rosa Parks és több évtizednyi küzdelem. Meglátjuk.

A jereváni rádió jelentése a zviadisták küzdelmeiről - avagy kis színesek

Ezt a bácsit vasárnap este kaptam le, hazafele a Rustaveli állomás mozgólépcsőjén.

A gudauri tréningen ott volt egy örmény nő is, aki meghívott Jerevánba, hogy tartsak nekik egy rövid workshopot. Nyilván azonnal igent mondtam.

Jereván az egyik legförtelmesebb hely, ahol életemben jártam, tényleg, minden túlzás nélkül állíthatom. Ronda. Szovjet. Unalmas. Drága. Bunkók az ott élők. Állandóan át akarnak vágni. Fogok azért persze majd pár képet lőni, főleg a Cascade-ról. Ez az a hely, amit ha a megvalósult kommunizmust kéne elmagyarázni, megmutatnám és minden világossá válna. A mérhetetlen rusnya (és rózsaszín!) város szélén az egyik hegyre a '80-as évek végén kezdték el építeni ezt a monumentális szovjet izét. Hogy mi lett volna a végén a produktum, sajnos nem tudom, de szerintem így van jól, ahogy most kinéz. Hatalmas, széles lépcsősor vezet több száz méter magasra, amit néha egy-egy ótvaros, soha nem is működött szökőkút tör meg. Ha nem tudnál felmászni, épült belül mozgólépcső. Jájj. De a lényeg a lépcsősor teteje: sehova nem vezet, 20 éve vaslapokon egyensúlyozva lehet eljutni a lépcsősor tetejétől egy félig kész, rohadó kilátóig. Történt ugyanis, hogy az építkezés elhúzódott és közben felbomlott a Szovejtunió. Úgyhogy nem volt miért megünnepelni az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság évfordulóját... :)
Ízelítőül egy kép ezen a linken látható.
Szóval tényleg semmi jót nem tudok mondani az ott töltött napjaimról, nem ezért mondtam igent. Hanem mert Jerevánból pár óra alatt el lehet jutni Iránba.

De nemcsak Iránba lehet ám eljutni, hanem Hegyi Karabakhba is. 5 éve még nagyon hátulgombolósan viselkedtem Agdamban, most igyekszem majd profibb lenni.

Az iráni vízumot nem biztos, hogy megadják, de azért próbálkozom majd. Az örmény vízumot viszont most vettem át, nagyon klasszul néz ki.

A héten túl sok izgalom nem ért, Názi átrendezte a szobámat, kaptam egy rózsaszín, ágynak átalakítható széket (ronda, de kényelmes) és vettem magamnak egy jó nagy bögrét, így reggelente csak egyszer kell kávét főznöm. És íme Názi, ahogy a veranda kanapéján ezeréves ponyvát olvas németül. Halál édes.


Pár napja a helyi amerikai alapítványi iskola szervezett egy jótékonysági estet a Pankisiben élő diákok javára, a zene jó volt, a cél nemes, 5 Lari pedig igazán jelképes összeg.



Tegnap a Parlament előtt egy tüntetésbe botlottam. Az itteni politikai élet igazából szórakoztató, Hofi isteni poénokat gyártott volna. A képen a zviadisták kemény magja látható, akik a rejtélyesen elhunyt első szabadon választott elnök fiának szabadonengedését követelik.

Elsőre az lenne az ember reakciója, hogy naná, éljen a szabadság! A kis Gamsakhurdia azonban nem politikai okok miatt ül, ellopott ezt-azt, mondjuk egy Kulcsárnyi zsetont. Testvére az egyik megyei rendőrség helyettes vezetője, anyu pedig, aki konzekvensen First Ladynek hívatja magát, kormányüléseket hív össze, ahol a hozzá hasonló gyakorló elmebajosok gyűlnek össze és hoznak döntéseket. Múlt héten például azt, hogy bizonyos feltételek mellett (többek közt, hogy az ombudsman esküt tesz Gamsakhurdia tetemére, hogy megvédi politikai örökségét) hajlandóak elismerni a jelenlegi ombudsman jogállását. A bohóckodásról pedig természetesen minden este beszámolnak a híradók, szerintem ez pótolja az itteni stand-up comedy hiányát.


Ő nem a First Lady, de mindenképpen kedves asszony lehet.
De a legjobb talán ez a Jaruzelski-imitátor volt:

Megtudtam, hogy ezek a kormányülések egyébként nyilvánosak, úgyhogy ha megszerzem a címet, esküszöm elmegyek, mert azért ilyen műsort nem mindennap lát az ember... :)

Végül kapsz egy kis csemegét is, pay-as-you-go lift, 5 tetriért, ami kb olyan gyakori érme, mint 15 éve otthon az 50 filléres... Mindenki gyűjtögeti, hogy aztán ide dobálhassa.

Zűrös, sűrű napok

Hjaj, megint nagyon elhanyagoltalak. Mentségemre legyen mondva, hogy a múlt hét elég sűrű volt (két tréning, külön konzultációk), kaptam egy jó kis fordítási feladatot (franciáról angolra 20 oldalas jogi szakszöveg - meg is jelentek újabb ősz hajszálok elől, a többi mellett) és hétvégén Gudauriban töltöttem két napot.

A két tréning egészen döbbenetes volt: az első tréninget még néhány hete az ellenzékben lévő kereszténydemokratáknak tartottam, ahogy itt mondják, tcota-tcota volt, vagyis hát-hát...

Múlt hétfőn egy másik ellenzéki pártnak, pontosabban pártoknak tartottam ugyanazt a tréninget. Az Irakli Alasania vezette szövetségben saját pártján kívül ott van még az Új Jobboldal-új jogok nevú izé és a Republikánus párt, ami nagyjából a helyi SZDSZ-nek tekinthető, főleg, ha a múltját nézzük. (Alapítói, sok meghatározó figurája megjárták a szovjet idők börtöneit, 3 éve találkoztam az egyikőjükkel, ő a Gulágról is tudott mesélni.) Ők voltak a legnyitottabbak, legérdeklődőbbek és a legszimpatikusabbak. Esélyük? Zéró. A legutóbbi parlamenti választások után - mivel az összes ellenzéki párt csalást gyanított - nem voltak hajlandóak elfogadni a parlamenti helyeiket (ellentétben a kereszténydemokratákkal és a kommancsokkal, akik ugyan nem mennek be dolgozni, viszont minden hónapban felveszik a zsetont a semmiért). Nehezen kerülnek be a médiába, ráadásul az itteni politikai kultúrától fényévekre vannak, főleg Alasania.

A döbbenetes élmény szerdán ért, amikor Szakashvili pártjának, az Egyesült Nemzeti Szövetségnek tartottam tréninget. Én ennyi rosszarcú pofát egy helyen régen láttam. Egyetlen dolog érdekelte őket a netes kampánylehetőségekből: hogyan lehet hazugságot terjesztve az ellenfélről kicsinálni őket. Ladoval, aki a tréningeket szervező amerikai alapítvány munkatársa, az elején még szórakoztunk ezen, de délutánra nekem kissé elegem lett belőlük. Az ebédszünetben persze kiderült, mit keresnek ezek a mókusok a politikában: nulla elképzelés, nulla elkötelezettség, nulla értékek, viszont jó pár évig így vagy úgy, de biztos lehetőség. Az otthoni politikában az ilyen arcoktól a hideg kirázott, bár talán pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy mérhetetlenül megvetettem őket.

Itt volt múlt héten pár napra Eörsi Matyi is, akivel elborozgattunk utolsó estéjén az Ambassadori éttermében - kilátással a kissé grandiózus, újonnan épült elnöki palotára. Jó darabig ez volt az utolsó hivatalos útja, a parlamenti hely elvesztésével megszűnt ugyanis az Európa Tanácsban betöltött helye is. 17 évig volt grúz rapportőr, látta a rögös függetlenségi küzdelmeket, Zviad Gamsakhurdia zagyvaságait, Shevarnadze sajátos demokrácia-felfogását, a rózsás forradalmat, annak árnyoldalait, a 2008-as háborút. Most éppen az utóbbiról szóló zárójelentés elkészítése miatt utazott ide. Dél-Oszétiába nem engedték be (mintha ezzel vele szúrnának ki), de Sokhumiba végül sikerült eljutnia. Ha elkészült a jelentés, kirakom ide, mert elég izgalmasnak ígérkezik. Ez a háború ugyanis nem egy távoli ország zsebkendőnyi területének hovatartozásáról szól(t), hanem arról, milyen is lesz Európa biztonsága a következő évtizedekben. Jelzem, hogy a vizsgán mindenki megbukott - elsősőrban és leginkább az Unió, de az Egyesült Államok, Grúzia és Oroszország is. De erről majd egy következő postban.

A hétvégét Gudauriban töltöttem, a csecsen határtól 20 km-re. Gudauri az egyik grúz síparadicsom és a látvány miatt nyugodtan mondhatom, hogy nemcsak itteni viszonylatban. A körülményekről csak annyit, hogy április közepén még mindig síelgettek a népek, én a reggeli kávém és cigim elfogyasztása közben lebarnultam a teraszon.

A helynek azért volt egy diszkrét bája, azért ez mégsem egy francia sítelep


Azért láthatóan a tavasz visszavonhatatlanul megérkezett a hegyekbe is. (2000+ m)


A képen középen Nina, a főnököm látszik.És néhány résztvevő

Maga a tréning, amit nem én tarottam, elég unalmas volt, a trénerek az összes írott és íratlan szabályt megszegték, de mivel bő hat hét után először jutottam korlátlan forró vízhez, semmi nem szegte kedvem. A szombat esti borozgatás után felmentem a szobámba, megengedtem a csapot és közel három órán át áztattam magam a forró kádban. Soha életemben nem hittem, hogy ez ennyire jó is lehet! :)
Ezt főleg Tominak fotóztam, rég láttunk ilyet élőben...:)

5 éve jártam már itt, illetve kicsit magasabban, Kazbegiben. A hazaindulás előtti napon jöttem, állati betegen (Jerevánban megfáztam és valami brutál fertőzést is összeszedtem, úgyhogy 39 fokos lázzal másztam fel a hegyre), az útra ezért csak szórványosan emlékeztem. De úgy döntöttem, hogy visszajövök megint, sétálni, kirándulni és persze fotózni, talán most vasárnap. Itt aztán tényleg egyedül van az ember.

Pankisi - 3. rész

Reggelre a duzzadt és sajgó térdemen kívül csak kisebb karcolások és horzsolások mutatták, hogy bénáztam. Mire felébredtem, már a ház előtt várt rám egy autó, Arbiék pedig alig győztek segíteni és állandóan elnézést kérni – csak tudnám, miért, nem tehetnek semmiről. Amikor visszaértünk, Pada rettenetesen összeszidta a fiúkat, amiért nem vigyáztak rám, én meg állandóan próbáltam magyarázni, hogy minden rendben van és hogy ők nem igazán nem hibásak semmiben.

Gyógyszer errefele természetesen nincs, én meg nem hoztam magammal semmit Tbilisziből, úgyhogy a vodkának álcázott acetonnal kimostam a sebeket majd kiültem a verandára kávézni Arbiékkal. Szomorúan konstatáltam, hogy a telefonom nem hajlandó bekapcsolni, letört egy darabka itt meg ott belőle, remélem, hogy Tbilisziben meg tudják majd javítani. A fényképezőgép viszont két kisebb karcolástól eltekintve teljesen ép, hála az égnek.

Egy darabig csendben ültünk, aztán valahogy spontán elkezdtünk röhögni ezen az egészen. Pada is megjelent, már megenyhült, látta, hogy tényleg semmi komoly bajom nincs, szólt még párat a fiúkhoz, de már ő is nevetett.

Bolo marsutka rodisz gadisz Tbilishi – kérdeztem Padát, aki mondta, hogy kettőkor indul Akhmetából. A fiúk nem tudták kihagyni a poént, hogy akkor belovagolunk kettőre a városba.

Pada elvonult a konyhába főzni, mi pedig beszélgetni kezdtünk a fiúkkal – Arbi fordított. A történeteket egy külön posztban fogom megosztani, mert kellően izgalmasak, de némi magyarázatot is igényelnek.

Miután elfogyasztottunk egy hadseregnek is elegendő kaját (tzvaali [saslikhoz hasonló, de teljesen más fűszerezésű birkahús), házi lavash, kerti bogyóleves [kérdeztem Padát, hogy miből csinálja, majd hozott a kertben növő bokrok és fák terméseiből], káposztasaláta, tojás, rizses marha, házi khacsapuri) én meg megkaptam a kötelező két pohár vodkámat, indulni kellett. Nagyon szerettem volna valamennyit fizetni ezért a fantasztikus három napért, de Pada kategorikusan elutasította. Végül a kávéscsésze alá dugtam 30 Larit – elsőre talán ez kevésnek tűnik, de azt hiszem, hogy ennél több kifejezetten hülyén vette volna ki magát.

Akhmetából 3 óra várakozás után indult el a marsutka, (felhívnám a figyelmet a huzatra - a lovas kaland után ezen már tényleg csak nevettem) addig vártuk, hogy jöjjenek még utasok. 8 után kicsivel értem haza Názihoz, aki kicsit aggódott – elfelejtettem mondani neki, hogy nem leszek a hétvégén.

Ilyenkor már zárva a Prospero, de mindenképpen fel akartam tölteni a blogra a történteket, ezért befizettem magam két órára a Marriottba. Elcsábultam, hogy egy szobát is ki kéne vegyek, rámférne egy öt órás forró fürdő utána egy kiadós sebkezelés és egy pihentető alvás egy kemény ágyon. Majd máskor, máshol.

Itt most este 10 múlt, sietek haza választási műsort nézni...Mivel a követség nem szervezett választási estét, feltöltöm a webstickemet, veszek pár sört, egy Nemiroffot és berendezem a saját infoközpontomat a Marjanishvili 30 udvarán...

P.S. És hogy visszamennék-e? Naná!

Pankisi - 2. rész

Reggel nem aludtam sokáig, mert a madarak (és a süppedős ágy) kivertek az ágyból. A veranda végén található díszes kútnál megmosakodtam, ahogy az a helyi szokások szerint illik, ötször löttyintve vizet az erre a célra kikészített csészéből.

Pada már ébren volt, főzött nekem isteni kávét és elküldött a kert végébe, hogy ott rágyújthassak – ő közben bement a házba, így pedig már nyugodtan füstölhettem. A reggelivel sem vicceltek, de erről csináltam képet is. A menü: frissen sült lavash (kenyér), paradicsomos-hagymás-uborkás szószban sült tojás (átmenet a kemény- és a tükörtojás között), házi adzsika (csipős paradicsomszósz), nyers zöldségek, rizses-répás-babos bárányhús köménymaggal. Aki ismer, tudja, hogy ahhoz csoda kell, vagy nagy szerelem, hogy ébredés után öt-hat órával hamarabb egyek bármit, de itt ugye ez nem éhség vagy kedv kérdése.

Az ízek leírhatatlanok voltak (otthon megpróbálom majd ezt a tojást reprodukálni) de ettől függetlenül tényleg rosszul lettem. Ezen csak tovább rontott, hogy a körömlakklemosó minőségű vodkával (a címkén “silver rinse”, bármit is jelentsen mindez) kellett leöblíteni mindezt – Pada meggyőződése volt ugyanis, hogy én ugyanúgy iszom, mint a grúzok. Sok mindent ittam már életemben a leglehetetlenebb időpontokban, de vodkának álcázott acetont reggel 9-kor még soha.

Miközben “reggeliztem” (mennyiségét tekintve inkább volt kiadós újévi vacsora), egy idegen férfi jött Padához. Mondott valamit, Pada leült a székre és sírvafakadt.

A verandára ment, a zokogását néha egy-egy tiszta szó törte meg, sajnos nem értettem. Később derült csak ki, hogy meghalt a falu egyik idős asszonya, Pada távoli rokona. Zavarban voltam, fogalmam sincs, hogy ilyenkor “hogy kell viselkedni”, csendben felálltam, elmosogattam az edényeket a kerti csapnál és elmentem sétálni. Fel akartam fedezni a környéket, felmerült bennem, hogy a hátizsákomat hátrahagyva nekiiundulok a szorosnak. A magány nem tartott sokáig, hamarosan megjelent Arbi – Pada küldte utánam. A gyász miatt a nők teljes zikrt fognak tartani, az elejére elvisz.

Lehet, hogy csak rám van ez ilyen hatással, de tényleg kicsordult a könnyem – egy ponton ki is kapcsoltam a gépet, sajnálom.

Egy idő után éreztem, hogy terhes a jelenlétem (ne felejtsd el, nemcsak gyászoltak, de eleve nem is láthattam volna a női zikrt. A férfiak pedig az első perctől zárkózottabbak, ha nem is ellenségesek voltak, ezért az ő táncukról fénykép sincs), úgyhogy elmentem sétálni. A felhőhatár alatt néhány száz méterre fekszik a falu, a Nap ilyenkor ritkán süt ki, a minőségért elnézést.

Sok megjegyzést nem hiszem, hogy fűznöm kéne a képekhez. Az első fotón 200 éves (kist) sírokat látsz, a temető az egyik hegytetőn található, ma már nem használják.

Igazi vízimalom

Templomrom egy hegytetőn, Zolinak

Az Alazani medrében ilyenkor folydogáló kis patakok felett ilyen alkalmi hidak vezetnek át.

Meg ilyenek:

Elvileg ennek kéne áramot termelnie...

Koraeste mentem vissza, Arbi és barátai már vártak rám, azt mondták, hogy másnap reggel felvisznek a szoros magasabban fekvő részeibe is. Oda – főleg ilyenkor – csak lóháton lehet feljutni. Arbi azt mondta, hogy 4-5 óra alatt felérünk a hegy tetjére, ott megalszunk és másnap reggel visszajövünk. Mivel nekem hétfőn már Tbilisziben tréninget kell tartanom a két kis ellenzéki pártnak, mondtam, hogy ez most nem fér bele. Annyira rámenősek voltak, hogy végül megállapodtunk: reggel korán elindulunk, eszünk valamit a hegytetőn és úgy érünk vissza, hogy még elérjem az utolsó marsutkát Akhmetából.

A szorosban gyorsan hire ment, hogy idegen érkezett és bár Pada érthető okokból nem volt beszédes, szólt, hogy néhány fiatal elhívna a házukba, hogy énekeljenek nekem.

Aszlan a szoros legfelső falujában, Omaloban lakik feleségével és három kisgyerekükkel. Arbi azt mondta, elkísér és visszahoz, de menjünk lóháton (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a fogalomnál a hátralevőkben is), legalább meglátjuk, hogy megy ez nekem.

A helyiek többfajta lovat használnak utazásra, akad köztük az általunk is ismert “közönséges” ló, csacsi, öszvér, póni és egy különleges állat is, a vad ló és az öszvér keveréke. Lovon utoljára hat-hét eves koromban ültem azt hiszem, amikor anyámnak az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy Andris öttusázzon. Az hagyján, hogy rég ültem lovon, de azt vezették és volt rajta nyereg is. Hát ezeket nem vezették és nyereg sem volt rajtuk.

Utólag visszagondolva nem tudom, miért gondoltam, hogy ez jó ötlet lesz – de akkor még annak tűnt. Még világos volt, amikor nekivágtunk – Arbi, Doku, Irakli és én - a hegyeknek. Pada kölcsönadott nekem egy kisebb válltáskát, abba beledobtam egy meleg pulóvert és a merülőben lévő fényképezőgépemet. Néhány háznyira tőlünk, a kiszáradt folyómederben legelésztek a “lovak”, képek alant.

A nap már leszállóban volt, olyan hét óra lehetett, amikor nekivágtunk az útnak. Elől Doku, mögötte Arbi, aztán én és mögöttem Irakli. Aszlan, az én lovam, mérhetetlenül büdös volt és mivel ezer éve nem ültem semmi hozzá hasonlón, mozdulni se mertem. Azt hiszem, itt már sejtettem, hogy ezt talán nem kellett volna, de az igazi dráma még váratott magára. Leszállt az éj, szinte semmit nem láttam, csak baktattunk egymás után, fel Omaloba, ami már inkább a hegyen, mintsem a völgyben fekszik.

Nem ment rosszul, bár nyereg nélkül a közel egy órás lovaglás nem volt mámorító.

Aszlan háza egy 4x4 méteres doboz, benne két leselejtezett kórházi és egy átlagos faágy. A szoba közepén az itt minden házban megtalálható vaskemence. Ezt használják sütésre-főzésre és persze ez melegíti be a szobát is telente. Hiába van már április közepe, közel háromezer méteren még csípős az idő, jó volt a meleg szobában lekuporodni a székbe. Aszlan gitáron, unokahúga balalajkán játszottak, tessék, élvezzétek.

Én sajnos nem tudok gitározni, de kérésükre én is énekeltem egy magyar népdalt, az Indulj el egy útont – ők élvezték, bár nem állítom, hogy Kodály is csettintett volna a nyelvével.

Éjfél is elmúlt, amikor visszaindultunk a faluból. A koromsötétben (közvilágítás nyilván nincs, ahhoz elég késő volt, hogy a házakban világosság legyen, a felhők pedig eltakarták az ég nagy részét) lassan baktattunk lefele az “úton” – inkább nevezném kitaposott, kamazok, lovak és tehenek által kijárt ösvénynek.

Most sem tudom, hogy pontosan mi történhetett, a többiek szerint talán egy álattól riadhatott meg (a medvék nem merészkednek a völgybe, de kisebb ragadozók, farkasok, rókák, sakálok elég gyakran megfordulnak a falvakban) az én büdöském, mindenesetre megzakkant, ugrált, nyihogott én meg – plane kantár és nyereg nélkül - ordasat estem.

Arbi megállt, leszállt a lováról és felsegített. Csúnyán megütöttem magam a sziklákon – soha életemben semmim nem tört még el, ezért csak bíztam benne, hogy a leírhatatlan fájdalom, amit a térdemben és a hátamon éreztem, nem törés. Elücsörögtem a földön egy darabig, jobbnak láttam, ha nem mozdulok. Tanakodtunk, hogy mi legyen – én egészen biztos voltam abban, hogy most nem szeretnék visszaülni a lóra. Mivel elég késő volt, végül úgy döntöttünk, hogy egy közeli vadászházba botorkálunk, aztán reggel elmennek egy autóért. Tényleg megijedtem, annyira fájt a lábam, hogy egyáltalán nem bírtam ráállni. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy ezt nem látja a papa. A második pedig az, hogy hétfőn muszáj tréninget tartanom, addigra járni is tudni kéne és valami emberi arcot is varázsolnom kell - éreztem, hogy komolyabb sérülésem nem volt, de a szemöldököm egy darabig rendesen vérzett.

Katona dolog.

A földön aludtunk mind a négyen – 6 hétnyi süppedős ágyban alvás után már nagyon vágytam erre, de annyira fájt mindenem, hogy valahogy mégsem élveztem.

C, azaz Pankisi - 1. rész

"A fényképeket élveztem nagyon.
A Capa jut valahogy eszembe a beszámolód és a képek
nyomán.Talán ő emberekről több képet készített mint te, bár nem húsvétkor
járt arra.Azok a képek ahol élő grúzokat (pl.az újságárus nénik vagy régebben az
almaárus az autójával,meg a vasárnapi poharazó nők) látni nekem nagyon izgisek.
A Capa azt mondta,hogy sokat kell fényképezni,meg elég közel kell menni.Ez utóbbitol
azért óvlak!

Na szia,jóéjt és puszi!

PS: ne menj nagyon közel pls.!"

Papa múltheti e-mailje... :)




Hú bazdmeg.

Ha twittereznék, ennyit írnék az elmúlt napokról. Emlékezetes út volt.

Tekintettel a sok képre, videóra és történetre, több részben fogok beszámolni a valóban hosszúra nyúlt hétvége eseményeiről.

Péntek reggel fél hatkor keltem, hogy összepakoljak és legyen időm megtalálni a marsutkámat. A közlekedés Grúziában pont olyan kaotikus ugyanis, mint amilyen olcsó. Tbilisziben számtalan marsutka "végállomás" van, a legtöbb helyre nagyjából be lehet lőni, csakúgy mint Pesten, hogy honnan indul járat. Ez azonban csak általában működik, ezért ha az ember ismeretlen helyre megy, érdemes jó előre nekiindulni. Kelet-Grúzia nagyvárosaiba és kevésbé lepukkant részeibe főleg a Samgoriról indulnak a buszok és a marsutkák, de a Pankisi-szorosba, mint később kiderült, az Ortachalaról. Az út Tbilisziből nagyjából öt-hat óra, ha ügyes vagy (ekkor még az voltam), akkor egy, ha kevésbé, akkor minimum két átszállás - a körülményeket hagyjuk.

A szorosban, ami nagyjából 2500-2800 méterrel a tengerszint felett fekszik, több, mint 200 éve élnek a csecsenek közeli rokonai, a kistek. Nyelvük szinte azonos, a két évszázaddal ezelőtti csecsent beszélik, de tökéletesen megértik egymást északi szomszédaikkal. Az első csecsen menekültek 1999-ben érkeztek a hegyeken át, jelentős részük Groznyból. A nagyjából 25-30 km hosszú szoros tucatnyi apró településén már akkor is csak elvétve éltek grúzok – mára szinte csak csecsenül lehet beszélgetni a helyiekkel. A szorost kettészeli az Alazani folyó, ami ősszel és télen csak egy kis patak, tavasszal és nyáron viszont hatalmasra duzzad a hegyekben megolvadó hó és a tavaszi esőzések hatására.

A folyó kiszáradt medrében legelésznek-heverésznek a juhok és a marhák – a helyiek kizárólag állattenyésztésből és vadászatból élnek, növényeket legfeljebb a kis kertjeikben termelnek, de teljesen önellátóak.

A kistek roppant barátságosak a tisztelettudó idegenekkel – szerencsére a sok, csecsenekről és a háborúról olvasott könyv után ezek jó részével tisztában voltam, de azért így is értek meglepetések. Az iszlámnak egy nagyon ősi és ezoterikus, mára szinte csak a Kaukázusban gyakorolt ágához tartoznak – szufik. A többi muzulmánnal ellentétben ők ihatnak alkoholt – csak a férfiak és csak bort. A nőknek, ha kimennek az utcára, kendőt kell kötni a fejükre, de az arcukat nem kell eltakarni. A mecsetek mellé építenek egy külön kis házikót, oda csak a nők mehetnek be, akik ott ugyanúgy imádkozhatnak, mint a férfiak a mecsetben.

Itt minden mecsethez tartozik minaret, ez nem építészeti, hanem vallási kérdés. Hív is a müezzin, naponta ötször.

A kist házba csak mezítláb lehet bemenni, úgy tartja a szokás ugyanis, hogy ahol hívő emberek élnek, ott mindig imádkoznak és ezért Allah mindig jelen van, úgyhogy a férfi-női szeparáltság kivételével a mecsetben érvényben lévő szabályok vonatkoznak a lakóépületre is.

Nem lehet dohányozni, de bort sem fogyasztani a házban. Sőt, mosdani is csak a kertben lehet – télen különösen izgalmasan, hiszen melegvíz nincs. (Se gáz, se vezetékes víz, se áram, legfeljebb generátorról.)

Még az újabban épült házakban sincs wc – mindenki a kertben végzi el a dolgát. És bár elmondhatatlanul szegények itt az emberek, ennek ehhez csak részben van köze.

Akhmetáig viszonylag egyszerűen eljutottam, onnan viszont nem volt könnyű járművet találni, ami felvitt volna a szorosba. Turista egy szál se, nemhogy a szorosban, de Akhmetában se, a városból senkinek semmi oka nincs felmenni a hegyekbe, a szorosban élők pedig általában saját járműveikkel vagy lovaikkal közlekednek, ha egyáltalán lejönnek a városba. Némi szervezés után végül kerítettem egy idős bácsit, aki hajlandó volt útja végén kitérőt tenni velem 5 Lariért Duisibe, a szoros “központjába”.

Itt kezdődtek a kalandok.

Péntek koradélután értem a faluba, a müezzinek éppen imára hívtak – no nem engem, hanem a falu népét. Viszont akkora jelenség voltam (ha Tbilisziben látszik, hogy nem helyi vagyok, akkor itt képzelheted), hogy az idősek kivételével mindenki megállt és bámult rám. Udvariasan köszöntem – szalem alejkum, néha gamardjobat, néha dghe mishvidobisa (jó napot, grúzul) – mire általában ők is biccentettek, vagy válaszoltak (Alejkum szalaam). Tök céltalanul caplattam a falu főutcájának tűnő földútján, aztán rájöttem, hogy a mecset jó lesz kezdésnek. 2 h-s létemre ekkor még nagyon nyugodt voltam, arra gondoltam, hogy végülis bármikor elindulhatok vissza a völgybe, innen Akhmeta pár órányi sétára lehet, ha nem lesznek barátságosak vagy nem találok szállást, maximum elmegyek Borjomiba két napra. Nem teljesen gondoltam végig, mit is fogok csinálni, ha odaérek a mecsethez – bemehetnék, de nem tudok és nem is akarok imádkozni. Ácsoroghatok, mint valami szerencsétlen, a kapu előtt, ameddig nem jön valaki, akitől meg merem és meg lehet kérdezni (mert beszélünk valami közös nyelvet), hogy hol tudnék aludni. Azt ugyanis eldöntöttem, hogy ha ez a “központ”, akkor teljesen felesleges továbbmenjek “vidékre”, ott tuti, hogy nem lesz szállásom – ez pedig minden kiruccanás kritikus pontja itt.

Elértem a mecsethez, ahol már szép számmal gyülekeztek a népek – beszélgettek, nevetgéltek, a gyerekek fogócskáztak, aztán… aztán megláttak engem. Van abban valami ijesztő és mégis megható, ahogy 50-60 ember hirtelen teljesen elhallgat és döbbenten néz rád. Önkéntelenül elmosolyodtam, de eltelt pár nagyon hosszú másodperc, amíg végre eleresztettem egy bátortalan Szalem Alejkumot, mire ők szinte egy emberként Alejkum szalaammal válaszoltak. Megtört a jég. Néztük egymást egy darabig, megkérdeztem grúzul, hogy beszél-e valaki angolul (vin laparakobs inglisurad), mire egy fiatal fiú kiáltott, Yes!

Arbi 20 éves (még lesz róla szó később) mondta, hogy tud egy helyet, ahol valószínüleg elalhatok, várjam meg a mecset előti padon, fél óra múlva jön és elkísér. Megkért, hogy ne fényképezzem az embereket és általában se fotózzak a faluban – a helyiek nagyon nem szeretik.

Mivel már idefele jövet aggódva láttam, hogy folyamatosan csökken a térerő és végül megszűnik, gondoltam itt az ideje, hogy keressek valami magaslatot, ahol van térerő és küldjek pár smst haza, hogy ne aggódjatok, minden rendben, de itt se kép, se hang. Mire visszaértem, az emberek már elmentek, Arbi tanácstalanul várt rám – sejtette, hogy előbb-utóbb felbukkanok, ide eljutni sem könnyű, de elmenni még nehezebb…

Elindultunk a főúton, közben beszélgettünk egy kicsit. Arbi ’99-ben jött ide, akkor 8 éves volt. A háború előtt Groznyban élt a családdal, túlélték az első háborút (’94-95), de amikor 1999 őszén az akkor még miniszterelnök Putyin elindította a második orosz-csecsen háborút, úgy döntöttek a szülei, hogy nem kockáztatnak és délnek indultak, a hegyekbe. Decemberben keltek át a hegyeken, több száz menekülttel együtt és érkeztek meg Pankisibe. Itt fejezte be az iskolát, most a telavi egyetemen tanul – a kevesek egyike, aki ilyen messzire jutott a szorosból.

Arbi a falu szélére, az Alasani partjára visz, itt lakik Pada, az idős kist asszony.

Pada fantasztikus. Nincs szó, amivel leírhatnám kedvességét, minden élő iránti feltétlen szeretetét – tényleg olyan, mintha egy meséből lépett volna ki. Pada férje már meghalt, de lánya a házban lakik, grúz férfi vette feleségül, aki csak hétvégenként tud hazajönni – most éppen a hegyekbe ment vadászni.

Pada folyamatosan mosolyog és magyaráz valamit – grúzul, csecsenül, oroszul, néha ezek keverékén, hogy minél többet megértsek. Elszalajtja az unokáját (Ibro, azaz Ibrahim) italért – nem viccelek, a 14 éves srác lóra pattan és egy bő óra múlva vissza is tér, vodkával és konyakkal. (Legalábbis ez van a címkéken, de erről majd később) Ne felejtsd el, ők nem ihatnak én pedig éppen csak megérkeztem. Az első éles hang akkor hagyja el Pada száját, amikor ki akarom fizetni. A kaukázusban amúgy sem engedik, hogy a Vendég (nagy v-vel) bármit fizessen, ez becsületbeli ügy. De a hegyi népek kifejezetten sértésnek veszik, ha nem eszel-iszol velük vagy ha fizetni akarsz azért, amit ők ajándékba akarnak adni. Úgyhogy nem forszírozom.

Pada kertje mesés. Mindenhol tulipánok, nárciszok, rózsabokrok nőnek a veranda előtt és a kedvenc fám van a kert közepén – egy magnólia. A kert végében fagyal nő, de nem akárhogy. A bokrok a ‘miru mir’ kifejezést formázzák – békét mindenkinek, ahogy Pada mondja majd a következő napokban reggel, felkelés után és este, lefekvés előtt.

Arbival iszunk egy jó erős kávét (a török kávé Grúziában grúz kávé, Örményországban örmény kávé, itt pedig csecsen kávé), rágyújtanék, de szól, hogy nem szabad – nem tudtam. A vainakhok (így hívják saját nyelvükön a csecseneket, az ingusokat, a kisteket és a dagesztániakat, magyarul szó szerint azt jelenti, hogy mi mindannyian) ugyanis szigorú szabályok szerint dohányoznak. Nálunk idősebb jelenlétében csak akkor szabad dohányozni, ha ő is rágyújt és tüzet ad nekünk. Mivel Pada nem dohányzik, nekem sem szabad, de tabak itt is van, azt lehet. Tüsszögök, elég kutya dolog ez, de nem baj, a nikotin így is megvan. Mire észbekapok, eltelik a délután és Pada szól, hogy menjek be a szobába – ameddig kávéztünk, ő és a lánya elképesztő ételeket csináltak. Nem, ők nem esznek velem, ez mind az enyém. Alig jutok szóhoz.

Étkezés után megkérdezem Padát, hogy nem tudja-e, mikor járnak zikrt a faluban. A zikr egy szufi sajátosság, az iszlám többi ága nem gyakorolja. Ünnepekkor és gyász ideje alatt járják ezt a különös táncot. Ünnepekkor akár a férfiak-nők közösen is, ha gyászolnak, akkor mindenképpen külön-külön és természetesen kicsit máshogy. A zikr résztvevői kört alkotnak és ugyanazt a néhány szót éneklik, aztán egy idő után elkezdik verni az ütemet, aztán felállnak és kört alkotva ütemre dobbantva mennek körbe-körbe. A zikr lényege, hogy a benne résztvevők kapcsolatba lépjenek Allahhal, egy-egy zikr általában órákon, extrém esetben napokon át tart. Sokat olvastam erről a szokásról és a youtubeon is láthatóak csecsenek, főleg az első háború idejéből, ahogy gyakorolják ezt a szokást – a zikr azonban lassan 10 éve tiltott Csecsenföldön.

Vannak dolgok, amiket az ember felír egy képzeletbeli listára: ha elég szerencsés és bátor, ezeket mindenképpen látni vagy tapasztalni fogja életében. Nekem az egyik ilyen a zikr volt, amiről tudtam, hogy vagy itt látom, vagy sehol.

Pada majd’ elolvadt a kérésemtől, megértette, hogy ha hézagosan is, de ismerem a kultúrájukat. Ibro ismét lóra pattant és amikor fél óra múlva visszajött, elindultunk a közeli mecsetbe.

Azok a nők, akik ráértek és vallási okokból nem voltak eltiltva/felmentve az éneklés alól, összegyűltek a mecset melletti kis házban és énekeltek nekem. Nem volt mit ünnepelni és szerencsére gyászolni se, ezért csak az első fázist tudom megmutatni. Ilyenkor körben ülve énekelnek, de nem járnak ütemes táncot, nem tapsolnak, nem dobbantanak az énekhez. Azzal, hogy kivételt tettek velem és beengedtek a “női mecsetbe”, hihetetlen áldozatot hoztak, ismét elállt a szavam.

Mivel nagyon hosszú volt a napom, a rövid esti séta után le akartam feküdni aludni. Pada a legidősebb és mivel az ő férje már meghalt, nem alhattam a házban. Szerencse, hogy nem volt rettenetesen hideg és elhoztam magammal a korábban Tbilisziben használt alvópulóveremet, az első éjszakát ugyanis itt és így vészeltem át.