C, azaz Pankisi - 1. rész

"A fényképeket élveztem nagyon.
A Capa jut valahogy eszembe a beszámolód és a képek
nyomán.Talán ő emberekről több képet készített mint te, bár nem húsvétkor
járt arra.Azok a képek ahol élő grúzokat (pl.az újságárus nénik vagy régebben az
almaárus az autójával,meg a vasárnapi poharazó nők) látni nekem nagyon izgisek.
A Capa azt mondta,hogy sokat kell fényképezni,meg elég közel kell menni.Ez utóbbitol
azért óvlak!

Na szia,jóéjt és puszi!

PS: ne menj nagyon közel pls.!"

Papa múltheti e-mailje... :)




Hú bazdmeg.

Ha twittereznék, ennyit írnék az elmúlt napokról. Emlékezetes út volt.

Tekintettel a sok képre, videóra és történetre, több részben fogok beszámolni a valóban hosszúra nyúlt hétvége eseményeiről.

Péntek reggel fél hatkor keltem, hogy összepakoljak és legyen időm megtalálni a marsutkámat. A közlekedés Grúziában pont olyan kaotikus ugyanis, mint amilyen olcsó. Tbilisziben számtalan marsutka "végállomás" van, a legtöbb helyre nagyjából be lehet lőni, csakúgy mint Pesten, hogy honnan indul járat. Ez azonban csak általában működik, ezért ha az ember ismeretlen helyre megy, érdemes jó előre nekiindulni. Kelet-Grúzia nagyvárosaiba és kevésbé lepukkant részeibe főleg a Samgoriról indulnak a buszok és a marsutkák, de a Pankisi-szorosba, mint később kiderült, az Ortachalaról. Az út Tbilisziből nagyjából öt-hat óra, ha ügyes vagy (ekkor még az voltam), akkor egy, ha kevésbé, akkor minimum két átszállás - a körülményeket hagyjuk.

A szorosban, ami nagyjából 2500-2800 méterrel a tengerszint felett fekszik, több, mint 200 éve élnek a csecsenek közeli rokonai, a kistek. Nyelvük szinte azonos, a két évszázaddal ezelőtti csecsent beszélik, de tökéletesen megértik egymást északi szomszédaikkal. Az első csecsen menekültek 1999-ben érkeztek a hegyeken át, jelentős részük Groznyból. A nagyjából 25-30 km hosszú szoros tucatnyi apró településén már akkor is csak elvétve éltek grúzok – mára szinte csak csecsenül lehet beszélgetni a helyiekkel. A szorost kettészeli az Alazani folyó, ami ősszel és télen csak egy kis patak, tavasszal és nyáron viszont hatalmasra duzzad a hegyekben megolvadó hó és a tavaszi esőzések hatására.

A folyó kiszáradt medrében legelésznek-heverésznek a juhok és a marhák – a helyiek kizárólag állattenyésztésből és vadászatból élnek, növényeket legfeljebb a kis kertjeikben termelnek, de teljesen önellátóak.

A kistek roppant barátságosak a tisztelettudó idegenekkel – szerencsére a sok, csecsenekről és a háborúról olvasott könyv után ezek jó részével tisztában voltam, de azért így is értek meglepetések. Az iszlámnak egy nagyon ősi és ezoterikus, mára szinte csak a Kaukázusban gyakorolt ágához tartoznak – szufik. A többi muzulmánnal ellentétben ők ihatnak alkoholt – csak a férfiak és csak bort. A nőknek, ha kimennek az utcára, kendőt kell kötni a fejükre, de az arcukat nem kell eltakarni. A mecsetek mellé építenek egy külön kis házikót, oda csak a nők mehetnek be, akik ott ugyanúgy imádkozhatnak, mint a férfiak a mecsetben.

Itt minden mecsethez tartozik minaret, ez nem építészeti, hanem vallási kérdés. Hív is a müezzin, naponta ötször.

A kist házba csak mezítláb lehet bemenni, úgy tartja a szokás ugyanis, hogy ahol hívő emberek élnek, ott mindig imádkoznak és ezért Allah mindig jelen van, úgyhogy a férfi-női szeparáltság kivételével a mecsetben érvényben lévő szabályok vonatkoznak a lakóépületre is.

Nem lehet dohányozni, de bort sem fogyasztani a házban. Sőt, mosdani is csak a kertben lehet – télen különösen izgalmasan, hiszen melegvíz nincs. (Se gáz, se vezetékes víz, se áram, legfeljebb generátorról.)

Még az újabban épült házakban sincs wc – mindenki a kertben végzi el a dolgát. És bár elmondhatatlanul szegények itt az emberek, ennek ehhez csak részben van köze.

Akhmetáig viszonylag egyszerűen eljutottam, onnan viszont nem volt könnyű járművet találni, ami felvitt volna a szorosba. Turista egy szál se, nemhogy a szorosban, de Akhmetában se, a városból senkinek semmi oka nincs felmenni a hegyekbe, a szorosban élők pedig általában saját járműveikkel vagy lovaikkal közlekednek, ha egyáltalán lejönnek a városba. Némi szervezés után végül kerítettem egy idős bácsit, aki hajlandó volt útja végén kitérőt tenni velem 5 Lariért Duisibe, a szoros “központjába”.

Itt kezdődtek a kalandok.

Péntek koradélután értem a faluba, a müezzinek éppen imára hívtak – no nem engem, hanem a falu népét. Viszont akkora jelenség voltam (ha Tbilisziben látszik, hogy nem helyi vagyok, akkor itt képzelheted), hogy az idősek kivételével mindenki megállt és bámult rám. Udvariasan köszöntem – szalem alejkum, néha gamardjobat, néha dghe mishvidobisa (jó napot, grúzul) – mire általában ők is biccentettek, vagy válaszoltak (Alejkum szalaam). Tök céltalanul caplattam a falu főutcájának tűnő földútján, aztán rájöttem, hogy a mecset jó lesz kezdésnek. 2 h-s létemre ekkor még nagyon nyugodt voltam, arra gondoltam, hogy végülis bármikor elindulhatok vissza a völgybe, innen Akhmeta pár órányi sétára lehet, ha nem lesznek barátságosak vagy nem találok szállást, maximum elmegyek Borjomiba két napra. Nem teljesen gondoltam végig, mit is fogok csinálni, ha odaérek a mecsethez – bemehetnék, de nem tudok és nem is akarok imádkozni. Ácsoroghatok, mint valami szerencsétlen, a kapu előtt, ameddig nem jön valaki, akitől meg merem és meg lehet kérdezni (mert beszélünk valami közös nyelvet), hogy hol tudnék aludni. Azt ugyanis eldöntöttem, hogy ha ez a “központ”, akkor teljesen felesleges továbbmenjek “vidékre”, ott tuti, hogy nem lesz szállásom – ez pedig minden kiruccanás kritikus pontja itt.

Elértem a mecsethez, ahol már szép számmal gyülekeztek a népek – beszélgettek, nevetgéltek, a gyerekek fogócskáztak, aztán… aztán megláttak engem. Van abban valami ijesztő és mégis megható, ahogy 50-60 ember hirtelen teljesen elhallgat és döbbenten néz rád. Önkéntelenül elmosolyodtam, de eltelt pár nagyon hosszú másodperc, amíg végre eleresztettem egy bátortalan Szalem Alejkumot, mire ők szinte egy emberként Alejkum szalaammal válaszoltak. Megtört a jég. Néztük egymást egy darabig, megkérdeztem grúzul, hogy beszél-e valaki angolul (vin laparakobs inglisurad), mire egy fiatal fiú kiáltott, Yes!

Arbi 20 éves (még lesz róla szó később) mondta, hogy tud egy helyet, ahol valószínüleg elalhatok, várjam meg a mecset előti padon, fél óra múlva jön és elkísér. Megkért, hogy ne fényképezzem az embereket és általában se fotózzak a faluban – a helyiek nagyon nem szeretik.

Mivel már idefele jövet aggódva láttam, hogy folyamatosan csökken a térerő és végül megszűnik, gondoltam itt az ideje, hogy keressek valami magaslatot, ahol van térerő és küldjek pár smst haza, hogy ne aggódjatok, minden rendben, de itt se kép, se hang. Mire visszaértem, az emberek már elmentek, Arbi tanácstalanul várt rám – sejtette, hogy előbb-utóbb felbukkanok, ide eljutni sem könnyű, de elmenni még nehezebb…

Elindultunk a főúton, közben beszélgettünk egy kicsit. Arbi ’99-ben jött ide, akkor 8 éves volt. A háború előtt Groznyban élt a családdal, túlélték az első háborút (’94-95), de amikor 1999 őszén az akkor még miniszterelnök Putyin elindította a második orosz-csecsen háborút, úgy döntöttek a szülei, hogy nem kockáztatnak és délnek indultak, a hegyekbe. Decemberben keltek át a hegyeken, több száz menekülttel együtt és érkeztek meg Pankisibe. Itt fejezte be az iskolát, most a telavi egyetemen tanul – a kevesek egyike, aki ilyen messzire jutott a szorosból.

Arbi a falu szélére, az Alasani partjára visz, itt lakik Pada, az idős kist asszony.

Pada fantasztikus. Nincs szó, amivel leírhatnám kedvességét, minden élő iránti feltétlen szeretetét – tényleg olyan, mintha egy meséből lépett volna ki. Pada férje már meghalt, de lánya a házban lakik, grúz férfi vette feleségül, aki csak hétvégenként tud hazajönni – most éppen a hegyekbe ment vadászni.

Pada folyamatosan mosolyog és magyaráz valamit – grúzul, csecsenül, oroszul, néha ezek keverékén, hogy minél többet megértsek. Elszalajtja az unokáját (Ibro, azaz Ibrahim) italért – nem viccelek, a 14 éves srác lóra pattan és egy bő óra múlva vissza is tér, vodkával és konyakkal. (Legalábbis ez van a címkéken, de erről majd később) Ne felejtsd el, ők nem ihatnak én pedig éppen csak megérkeztem. Az első éles hang akkor hagyja el Pada száját, amikor ki akarom fizetni. A kaukázusban amúgy sem engedik, hogy a Vendég (nagy v-vel) bármit fizessen, ez becsületbeli ügy. De a hegyi népek kifejezetten sértésnek veszik, ha nem eszel-iszol velük vagy ha fizetni akarsz azért, amit ők ajándékba akarnak adni. Úgyhogy nem forszírozom.

Pada kertje mesés. Mindenhol tulipánok, nárciszok, rózsabokrok nőnek a veranda előtt és a kedvenc fám van a kert közepén – egy magnólia. A kert végében fagyal nő, de nem akárhogy. A bokrok a ‘miru mir’ kifejezést formázzák – békét mindenkinek, ahogy Pada mondja majd a következő napokban reggel, felkelés után és este, lefekvés előtt.

Arbival iszunk egy jó erős kávét (a török kávé Grúziában grúz kávé, Örményországban örmény kávé, itt pedig csecsen kávé), rágyújtanék, de szól, hogy nem szabad – nem tudtam. A vainakhok (így hívják saját nyelvükön a csecseneket, az ingusokat, a kisteket és a dagesztániakat, magyarul szó szerint azt jelenti, hogy mi mindannyian) ugyanis szigorú szabályok szerint dohányoznak. Nálunk idősebb jelenlétében csak akkor szabad dohányozni, ha ő is rágyújt és tüzet ad nekünk. Mivel Pada nem dohányzik, nekem sem szabad, de tabak itt is van, azt lehet. Tüsszögök, elég kutya dolog ez, de nem baj, a nikotin így is megvan. Mire észbekapok, eltelik a délután és Pada szól, hogy menjek be a szobába – ameddig kávéztünk, ő és a lánya elképesztő ételeket csináltak. Nem, ők nem esznek velem, ez mind az enyém. Alig jutok szóhoz.

Étkezés után megkérdezem Padát, hogy nem tudja-e, mikor járnak zikrt a faluban. A zikr egy szufi sajátosság, az iszlám többi ága nem gyakorolja. Ünnepekkor és gyász ideje alatt járják ezt a különös táncot. Ünnepekkor akár a férfiak-nők közösen is, ha gyászolnak, akkor mindenképpen külön-külön és természetesen kicsit máshogy. A zikr résztvevői kört alkotnak és ugyanazt a néhány szót éneklik, aztán egy idő után elkezdik verni az ütemet, aztán felállnak és kört alkotva ütemre dobbantva mennek körbe-körbe. A zikr lényege, hogy a benne résztvevők kapcsolatba lépjenek Allahhal, egy-egy zikr általában órákon, extrém esetben napokon át tart. Sokat olvastam erről a szokásról és a youtubeon is láthatóak csecsenek, főleg az első háború idejéből, ahogy gyakorolják ezt a szokást – a zikr azonban lassan 10 éve tiltott Csecsenföldön.

Vannak dolgok, amiket az ember felír egy képzeletbeli listára: ha elég szerencsés és bátor, ezeket mindenképpen látni vagy tapasztalni fogja életében. Nekem az egyik ilyen a zikr volt, amiről tudtam, hogy vagy itt látom, vagy sehol.

Pada majd’ elolvadt a kérésemtől, megértette, hogy ha hézagosan is, de ismerem a kultúrájukat. Ibro ismét lóra pattant és amikor fél óra múlva visszajött, elindultunk a közeli mecsetbe.

Azok a nők, akik ráértek és vallási okokból nem voltak eltiltva/felmentve az éneklés alól, összegyűltek a mecset melletti kis házban és énekeltek nekem. Nem volt mit ünnepelni és szerencsére gyászolni se, ezért csak az első fázist tudom megmutatni. Ilyenkor körben ülve énekelnek, de nem járnak ütemes táncot, nem tapsolnak, nem dobbantanak az énekhez. Azzal, hogy kivételt tettek velem és beengedtek a “női mecsetbe”, hihetetlen áldozatot hoztak, ismét elállt a szavam.

Mivel nagyon hosszú volt a napom, a rövid esti séta után le akartam feküdni aludni. Pada a legidősebb és mivel az ő férje már meghalt, nem alhattam a házban. Szerencse, hogy nem volt rettenetesen hideg és elhoztam magammal a korábban Tbilisziben használt alvópulóveremet, az első éjszakát ugyanis itt és így vészeltem át.