Pankisi - 2. rész

Reggel nem aludtam sokáig, mert a madarak (és a süppedős ágy) kivertek az ágyból. A veranda végén található díszes kútnál megmosakodtam, ahogy az a helyi szokások szerint illik, ötször löttyintve vizet az erre a célra kikészített csészéből.

Pada már ébren volt, főzött nekem isteni kávét és elküldött a kert végébe, hogy ott rágyújthassak – ő közben bement a házba, így pedig már nyugodtan füstölhettem. A reggelivel sem vicceltek, de erről csináltam képet is. A menü: frissen sült lavash (kenyér), paradicsomos-hagymás-uborkás szószban sült tojás (átmenet a kemény- és a tükörtojás között), házi adzsika (csipős paradicsomszósz), nyers zöldségek, rizses-répás-babos bárányhús köménymaggal. Aki ismer, tudja, hogy ahhoz csoda kell, vagy nagy szerelem, hogy ébredés után öt-hat órával hamarabb egyek bármit, de itt ugye ez nem éhség vagy kedv kérdése.

Az ízek leírhatatlanok voltak (otthon megpróbálom majd ezt a tojást reprodukálni) de ettől függetlenül tényleg rosszul lettem. Ezen csak tovább rontott, hogy a körömlakklemosó minőségű vodkával (a címkén “silver rinse”, bármit is jelentsen mindez) kellett leöblíteni mindezt – Pada meggyőződése volt ugyanis, hogy én ugyanúgy iszom, mint a grúzok. Sok mindent ittam már életemben a leglehetetlenebb időpontokban, de vodkának álcázott acetont reggel 9-kor még soha.

Miközben “reggeliztem” (mennyiségét tekintve inkább volt kiadós újévi vacsora), egy idegen férfi jött Padához. Mondott valamit, Pada leült a székre és sírvafakadt.

A verandára ment, a zokogását néha egy-egy tiszta szó törte meg, sajnos nem értettem. Később derült csak ki, hogy meghalt a falu egyik idős asszonya, Pada távoli rokona. Zavarban voltam, fogalmam sincs, hogy ilyenkor “hogy kell viselkedni”, csendben felálltam, elmosogattam az edényeket a kerti csapnál és elmentem sétálni. Fel akartam fedezni a környéket, felmerült bennem, hogy a hátizsákomat hátrahagyva nekiiundulok a szorosnak. A magány nem tartott sokáig, hamarosan megjelent Arbi – Pada küldte utánam. A gyász miatt a nők teljes zikrt fognak tartani, az elejére elvisz.

Lehet, hogy csak rám van ez ilyen hatással, de tényleg kicsordult a könnyem – egy ponton ki is kapcsoltam a gépet, sajnálom.

Egy idő után éreztem, hogy terhes a jelenlétem (ne felejtsd el, nemcsak gyászoltak, de eleve nem is láthattam volna a női zikrt. A férfiak pedig az első perctől zárkózottabbak, ha nem is ellenségesek voltak, ezért az ő táncukról fénykép sincs), úgyhogy elmentem sétálni. A felhőhatár alatt néhány száz méterre fekszik a falu, a Nap ilyenkor ritkán süt ki, a minőségért elnézést.

Sok megjegyzést nem hiszem, hogy fűznöm kéne a képekhez. Az első fotón 200 éves (kist) sírokat látsz, a temető az egyik hegytetőn található, ma már nem használják.

Igazi vízimalom

Templomrom egy hegytetőn, Zolinak

Az Alazani medrében ilyenkor folydogáló kis patakok felett ilyen alkalmi hidak vezetnek át.

Meg ilyenek:

Elvileg ennek kéne áramot termelnie...

Koraeste mentem vissza, Arbi és barátai már vártak rám, azt mondták, hogy másnap reggel felvisznek a szoros magasabban fekvő részeibe is. Oda – főleg ilyenkor – csak lóháton lehet feljutni. Arbi azt mondta, hogy 4-5 óra alatt felérünk a hegy tetjére, ott megalszunk és másnap reggel visszajövünk. Mivel nekem hétfőn már Tbilisziben tréninget kell tartanom a két kis ellenzéki pártnak, mondtam, hogy ez most nem fér bele. Annyira rámenősek voltak, hogy végül megállapodtunk: reggel korán elindulunk, eszünk valamit a hegytetőn és úgy érünk vissza, hogy még elérjem az utolsó marsutkát Akhmetából.

A szorosban gyorsan hire ment, hogy idegen érkezett és bár Pada érthető okokból nem volt beszédes, szólt, hogy néhány fiatal elhívna a házukba, hogy énekeljenek nekem.

Aszlan a szoros legfelső falujában, Omaloban lakik feleségével és három kisgyerekükkel. Arbi azt mondta, elkísér és visszahoz, de menjünk lóháton (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a fogalomnál a hátralevőkben is), legalább meglátjuk, hogy megy ez nekem.

A helyiek többfajta lovat használnak utazásra, akad köztük az általunk is ismert “közönséges” ló, csacsi, öszvér, póni és egy különleges állat is, a vad ló és az öszvér keveréke. Lovon utoljára hat-hét eves koromban ültem azt hiszem, amikor anyámnak az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy Andris öttusázzon. Az hagyján, hogy rég ültem lovon, de azt vezették és volt rajta nyereg is. Hát ezeket nem vezették és nyereg sem volt rajtuk.

Utólag visszagondolva nem tudom, miért gondoltam, hogy ez jó ötlet lesz – de akkor még annak tűnt. Még világos volt, amikor nekivágtunk – Arbi, Doku, Irakli és én - a hegyeknek. Pada kölcsönadott nekem egy kisebb válltáskát, abba beledobtam egy meleg pulóvert és a merülőben lévő fényképezőgépemet. Néhány háznyira tőlünk, a kiszáradt folyómederben legelésztek a “lovak”, képek alant.

A nap már leszállóban volt, olyan hét óra lehetett, amikor nekivágtunk az útnak. Elől Doku, mögötte Arbi, aztán én és mögöttem Irakli. Aszlan, az én lovam, mérhetetlenül büdös volt és mivel ezer éve nem ültem semmi hozzá hasonlón, mozdulni se mertem. Azt hiszem, itt már sejtettem, hogy ezt talán nem kellett volna, de az igazi dráma még váratott magára. Leszállt az éj, szinte semmit nem láttam, csak baktattunk egymás után, fel Omaloba, ami már inkább a hegyen, mintsem a völgyben fekszik.

Nem ment rosszul, bár nyereg nélkül a közel egy órás lovaglás nem volt mámorító.

Aszlan háza egy 4x4 méteres doboz, benne két leselejtezett kórházi és egy átlagos faágy. A szoba közepén az itt minden házban megtalálható vaskemence. Ezt használják sütésre-főzésre és persze ez melegíti be a szobát is telente. Hiába van már április közepe, közel háromezer méteren még csípős az idő, jó volt a meleg szobában lekuporodni a székbe. Aszlan gitáron, unokahúga balalajkán játszottak, tessék, élvezzétek.

Én sajnos nem tudok gitározni, de kérésükre én is énekeltem egy magyar népdalt, az Indulj el egy útont – ők élvezték, bár nem állítom, hogy Kodály is csettintett volna a nyelvével.

Éjfél is elmúlt, amikor visszaindultunk a faluból. A koromsötétben (közvilágítás nyilván nincs, ahhoz elég késő volt, hogy a házakban világosság legyen, a felhők pedig eltakarták az ég nagy részét) lassan baktattunk lefele az “úton” – inkább nevezném kitaposott, kamazok, lovak és tehenek által kijárt ösvénynek.

Most sem tudom, hogy pontosan mi történhetett, a többiek szerint talán egy álattól riadhatott meg (a medvék nem merészkednek a völgybe, de kisebb ragadozók, farkasok, rókák, sakálok elég gyakran megfordulnak a falvakban) az én büdöském, mindenesetre megzakkant, ugrált, nyihogott én meg – plane kantár és nyereg nélkül - ordasat estem.

Arbi megállt, leszállt a lováról és felsegített. Csúnyán megütöttem magam a sziklákon – soha életemben semmim nem tört még el, ezért csak bíztam benne, hogy a leírhatatlan fájdalom, amit a térdemben és a hátamon éreztem, nem törés. Elücsörögtem a földön egy darabig, jobbnak láttam, ha nem mozdulok. Tanakodtunk, hogy mi legyen – én egészen biztos voltam abban, hogy most nem szeretnék visszaülni a lóra. Mivel elég késő volt, végül úgy döntöttünk, hogy egy közeli vadászházba botorkálunk, aztán reggel elmennek egy autóért. Tényleg megijedtem, annyira fájt a lábam, hogy egyáltalán nem bírtam ráállni. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy ezt nem látja a papa. A második pedig az, hogy hétfőn muszáj tréninget tartanom, addigra járni is tudni kéne és valami emberi arcot is varázsolnom kell - éreztem, hogy komolyabb sérülésem nem volt, de a szemöldököm egy darabig rendesen vérzett.

Katona dolog.

A földön aludtunk mind a négyen – 6 hétnyi süppedős ágyban alvás után már nagyon vágytam erre, de annyira fájt mindenem, hogy valahogy mégsem élveztem.