Pankisi - 3. rész

Reggelre a duzzadt és sajgó térdemen kívül csak kisebb karcolások és horzsolások mutatták, hogy bénáztam. Mire felébredtem, már a ház előtt várt rám egy autó, Arbiék pedig alig győztek segíteni és állandóan elnézést kérni – csak tudnám, miért, nem tehetnek semmiről. Amikor visszaértünk, Pada rettenetesen összeszidta a fiúkat, amiért nem vigyáztak rám, én meg állandóan próbáltam magyarázni, hogy minden rendben van és hogy ők nem igazán nem hibásak semmiben.

Gyógyszer errefele természetesen nincs, én meg nem hoztam magammal semmit Tbilisziből, úgyhogy a vodkának álcázott acetonnal kimostam a sebeket majd kiültem a verandára kávézni Arbiékkal. Szomorúan konstatáltam, hogy a telefonom nem hajlandó bekapcsolni, letört egy darabka itt meg ott belőle, remélem, hogy Tbilisziben meg tudják majd javítani. A fényképezőgép viszont két kisebb karcolástól eltekintve teljesen ép, hála az égnek.

Egy darabig csendben ültünk, aztán valahogy spontán elkezdtünk röhögni ezen az egészen. Pada is megjelent, már megenyhült, látta, hogy tényleg semmi komoly bajom nincs, szólt még párat a fiúkhoz, de már ő is nevetett.

Bolo marsutka rodisz gadisz Tbilishi – kérdeztem Padát, aki mondta, hogy kettőkor indul Akhmetából. A fiúk nem tudták kihagyni a poént, hogy akkor belovagolunk kettőre a városba.

Pada elvonult a konyhába főzni, mi pedig beszélgetni kezdtünk a fiúkkal – Arbi fordított. A történeteket egy külön posztban fogom megosztani, mert kellően izgalmasak, de némi magyarázatot is igényelnek.

Miután elfogyasztottunk egy hadseregnek is elegendő kaját (tzvaali [saslikhoz hasonló, de teljesen más fűszerezésű birkahús), házi lavash, kerti bogyóleves [kérdeztem Padát, hogy miből csinálja, majd hozott a kertben növő bokrok és fák terméseiből], káposztasaláta, tojás, rizses marha, házi khacsapuri) én meg megkaptam a kötelező két pohár vodkámat, indulni kellett. Nagyon szerettem volna valamennyit fizetni ezért a fantasztikus három napért, de Pada kategorikusan elutasította. Végül a kávéscsésze alá dugtam 30 Larit – elsőre talán ez kevésnek tűnik, de azt hiszem, hogy ennél több kifejezetten hülyén vette volna ki magát.

Akhmetából 3 óra várakozás után indult el a marsutka, (felhívnám a figyelmet a huzatra - a lovas kaland után ezen már tényleg csak nevettem) addig vártuk, hogy jöjjenek még utasok. 8 után kicsivel értem haza Názihoz, aki kicsit aggódott – elfelejtettem mondani neki, hogy nem leszek a hétvégén.

Ilyenkor már zárva a Prospero, de mindenképpen fel akartam tölteni a blogra a történteket, ezért befizettem magam két órára a Marriottba. Elcsábultam, hogy egy szobát is ki kéne vegyek, rámférne egy öt órás forró fürdő utána egy kiadós sebkezelés és egy pihentető alvás egy kemény ágyon. Majd máskor, máshol.

Itt most este 10 múlt, sietek haza választási műsort nézni...Mivel a követség nem szervezett választási estét, feltöltöm a webstickemet, veszek pár sört, egy Nemiroffot és berendezem a saját infoközpontomat a Marjanishvili 30 udvarán...

P.S. És hogy visszamennék-e? Naná!