Gori

Gori, fő tér.


Két éve jártam utoljára Goriban. (Akkori bejegyzések, izgalmas képekkel itt és itt, interjú az indexen itt)

Miután lehajtottam a vodkát és a sört, úgy döntöttem, hogy irány vidék, süt a nap, van még egy csomó időm, felpattantam hát egy marsutkára a híres Didube állomáson és egy óra után meg is érkeztem a városba. Útközben lőttem ezt a képet - az egyik legnagyobb "menekültváros". Mindez a semmi kellős közepén. Ameddig a szem ellát, ilyen egyen kockaházak sorjáznak szabályos rendben, sehol egy iskola, sehol egy játszótér, sehol egy kórház - semmi. A dél-oszét területekről elüldözött grúzok laknak itt. Hogy meddig? Ki tudja, egyelőre remény sincs arra, hogy visszaengedjék őket. Nem is tudnának hova menni - a biztonság kedvéért az oszét miliciák és az orosz katonák, karöltve Kadirov csecsen "önkénteseivel", porig égették a grúz falvakat.
Goriban minden csendes, nincs nagy forgalom, talán a húsvét vasárnap miatt sem. A város semmi extra, tipikus szovjet kisváros (60-65.000 ember),


de itt született Sztálin és ennek megfelelően ápolják is emlékét mind a mai napig. A világon csak két Sztálin múzeum van, mindkettő Grúziában - az egyik itt, a másik azt hiszem Kutaisiben (vagy Batumiban? Majd kiderül, mindkét helyre megyek).

Lightos felvezető a múzeumhoz: valaha még víz is folydogált, a forrása természetesen a szülőház előtt volt.

A ház, ahol a szörny született:
Ólomüveg védi az időjárás viszontagságaitól


A szülőház mellé rittyentették ezt a visszafogott Sztálin-barokk épületet, itt található maga a múzeum - húsvét lévén természetesen zárva.

Ezt azért nem tudtam nem lekapni... Intourist, mikor láttam utoljára ilyet!


Miután megtanultam, hogy kell megkérdezni, "mikor indul az utolsó marsutka Tbiliszibe", kiderült, hogy csak pár órám maradt, ezért hagytam a zárva tartó múzeumot és felmásztam a város erődjébe.

Döbbenetes, tényleg, életemben nem jártam még ilyen helyen. Képzeljetek el több ezer méter magas hegyek ölelésében egy várost, amit egy folyó szel ketté. A város közepén, a völgyben, egy kisebb domb (olyan magas lehet, mint a Gellért-hegy) magasodik, aminek a tetején már az első században állt egy erődítmény. Sajnos az 1920-as földrengés elpusztította az épületek nagy részét, de a falak és a főkapu még áll.

Miután sok eszemmel elfelejtettem feltölteni az akkut, azért menet közben lemerült a gép - legközelebb kaptok sok-sok fotót majd az erődről, főleg persze Zolinak.

A teljesen kihalt erődben sétálva kimondhatatlanul szabadnak éreztem magam. Süvítő szél, hatalmas hegyek, amerre a szem ellát, verőfényes napsütés, sehol egy lélek. Kitártam a karom és percekig csak bambultam a semmibe - ennél jobban nem is lehettem volna túl a délelőtt fáradalmain.