Az új munka és két laza este

Nem tudom, írtam-e már róla, de elkezdtem angolul tanítani egy lányt. Élvezem, azt hiszem, hogy ő is - és persze fizet is, ami most a legfontosabb.
Közben a másik alapítvány igazgatója is visszajött Tbiliszibe, találkoztunk és megállapodtunk az első három tréning tematikájáról. Úgy néz ki, hogy az összes jelentősebb pártnak tartok majd tréninge(ke)t, főleg, hogy május végén önkormányzati választások lesznek Grúziában. Új rendszer, új szabályok és persze új technikák.
Kedden este a második legnagyobb párt elnökével és tbiliszi polgármester-jelöltjével találkozom, mert az is elképzelhető, hogy külön leszerződtetnének a kampányra, ami túl a biztos pénzen persze baromira izgalmas is lenne - nekem legalábbis. :)
A kampány színvonala egyébként még a magyart is alulmúlja. Óriásplakát (na majd fotózok olyat is): "Víz: 0 tetri, gáz 5 tetri, áram 10 tetri!" - reklámozza a kereszténydemokrata jelölt, ami annak ismeretében, hogy mindhárom közműtársaság orosz magánkézben van, különösen szórakoztató.

Szerda este az egyik lengyel lány supra-ja volt, megy haza ugyanis holnap és a kollégái-barátai a helyi szokásoknak megfelelően el akartak köszönni tőle.
A Supra az egyik jellemző grúz szokás: egy (minél nagyobb) baráti társaság egy hatalmas asztalnál esznek-isznak-beszélgetnek-énekelnek-táncolnak. Az asztalon minden mindenkié, senki nem magának rendel - kicsit olyan, mint a hagyományos kínai éttermekben a kerek korong az asztal közepén, csak persze sokkal finomabb minden.
Szintén nagyon jellemző grúz dolog, hogy ilyenkor mindenki hosszas toastokat mond. Általában úgy kezdődnek a beszédek, hogy megköszönik istennek, amiért ilyen jó barátokkal áldotta meg, majd mindenkiről, aki az asztalnál ül, mond néhány kedves, személyes mondatot. Ezután hosszasan méltatja azt, akinek a tiszteletére rendezték a Suprát. És persze végül hosszasan élteti Grúziát. Az éppen toastot mondót Tamadának hívják, nem viccelek, külön szakma, minden évben szoktak Tamada-versenyt rendezni és komoly tisztelet jár a külföldinek, aki képes két-három mondatot grúzul mondani egy-egy ilyen alkalommal.
Az estének erről a részéről nem készült videó, mert nem volt nálam fényképezőgép. Amikor viszont - néhány üveg vodka, chacha (helyi szőlő pálinka), bor és sör után - a helyiek elkezdtek táncolni a magnóból üvöltő népzenére, hazaszaladtam érte.
Itt már nem az asztalokon táncolnak, csak úgy szimplán, a bárpult előtt - de érdemes megnézni.


(Többszöri próbálkozásra sem sikerült feltölteni a videót, majd egy későbbi postban. Addig ízelítőül álljon itt a profik tánca. )



Aztán tegnap Ucha, Dato és Rati elvittek angol órájukra, mert a tanáruk kiváncsi volt külföldi barátjukra. Nem, nem videóztam, de ha megnézted a Mtskhetáról szóló bejegyzés végén található videót, hát kb olyan volt a tanár kiejtése is. Próbáltam nem röhögni, amikor kijavította a (szintén rossz kiejtésű) diákot az average szó kiejtéséről. Valami avrázs-félét képzelj el... :) A Cambridge English School után viszont beültünk vacsorázni a Leselidzes Kucha egyik éttermébe, ahol már jártam 2008-ban. Ugyan nem egy Supra volt, de rettenetesen jól éreztem magam velük. Sok mindenről beszélgettünk, kiderült, hogy Uchat, aki fiatalabb nálam pár évvel, két éve behívták a háború másnapján. Nyilván rettenetes dolgokat mesélt, de a legijesztőbb talán az volt, amikor megkérdeztem, hogy mégis, milyen képzést kaptak a bevetés előtt. Semmilyet. 18-20 éves gyerekek Kalasnyikovval a kezükben mentek az orosz tankok és a csecsen-kozák "önkéntesek" ellen harcolni saját országuk megvédéséért. Ő ép bőrrel megúszta szerencsére a háborúban töltött 4 napot, de volt társa, aki soha nem ment haza.

Mik nem jutnak az ember eszébe a metrón?

Elterveztem, hogy miről fogok írni másnap, meg harmadnap, hogy hova megyek fotózni, de az élet, ahogy az lenni szokott, közbeszólt. Az, hogy van szombati bejegyzés, mutatja, hogy nem történt semmi csütörtökön, nem volt kiért kivennem a szabadságot. Ennek örömére pedig sok mindenhez volt kedvem, csak blogot írni, fényképezni nem. Aztán rájöttem, hogy Udvarosnak igaza van, a tegnapi bánat holnapig várhat. És ma, útban a Gamsakhurdias Gamziri felé, eszembe jutott egy régi lauderes magyaróra és a vers vége:

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Úgyhogy úgy döntöttem, mégis írok ma és fogok holnap is, ezt ő úgyse, ti meg úgyis olvassátok.

Ez meg az

Ma nem lesznek újabb képek, csak rizsa, olyan személyesebb, amilyet Mayer Dani kért pár napja.

A hideg szép lassan megtette hatását, hétvégén már baromira fájt a torkom, alig dohányoztam, elkezdtem randán köhögni, mostanra pedig sikerült kissé belázasodni is. A helyzeten némileg javít, hogy Názival megjavíttattuk a bojlert, így elméletileg van melegvíz. Igen, de ahhoz áram is kell, ami azért néha ki-kihagy. És persze mivel drága az áram, ezért nem ám akkor van meleg víz, amikor az ember kinyitja a csapot, hanem azután két órával, hogy bedugta a bojlert. Állandóan nem mehet, Názi legalábbis nem engedi.
Aki ismer, tudja, hogy bizonyos dolgokban elég magas a tűréshatárom: nem örömmel, de zuhanyzok hideg vízben, nem örömmel, de jó darabig (mióta itt vagyok szinte csak sajtot eszem) eleszegetem ugyanazt a kaját, képes vagyok bármilyen dohányt elszívni, és persze kitűnően bírom a hideget (minek vannak gombok a kabátokon, én nem értem); de ezek összessége kifogni látszik rajtam.

Ettől (is) kicsit nyomottabb vagyok az utóbbi napokban, nagyon utálok beteg lenni, ilyenkor otthon egész nap ülök a forró kádban, olvasok, teázok, gyógyulok. Én ehhez szoktam hozzá és most kicsit nehéz más gyógymódok után nézni.

Találtam azért szórakoztató dolgot is, ma az üresjáratokban csüngtem a hírkeresőn és - bocsánat két újdonsült, de nagyon megszeretett mdf-es barátomtól, akiknek ezúton is le a kalappal, tényleg, mocskosul - vihorásztam mint egy csitri az MDF-SZDSZ héja-nász legújabb epizódjain. Ma nem fogok itt politizálni, csak ennyit, de én tényleg nem értem, hogy ezek után a cirkuszok után ki fogja tudni komolyan venni ezt a történetet és hinni abban, hogy jó-jó, de majd Bokros, a(z) (fél)isten csodát tesz. (Hála Istennek sokat tanultam a saját SZDSZ-es történetemből, többek közt azt, hogy minden Istenről kiderül, hogy igazából egy csetlő-botló halandó - és akkor még eufemisztikus voltam. Így nekem az nagyon soványka, hogy "de ott van Lajos!", sovány lenne akkoris, ha elájulnék tőle, de hát nekem nem a zsánerem.)
Kérdezgették, min röhögök ennyire jóízűen, de hiába próbáltam elmesélni nekik, képtelenség volt. Pár percig hallgatták a sztorikat, hogy ki kicsoda, mik a vonatkozó törvények, aztán láthatóan feladták. És ez persze vicces ebben a kontextusban, de jól mutatja, hogy néha nagyon, tényleg nagyon nehéz itt egyedül.

Egyrészt elég komolyak sajnos a nyelvi akadályok - a fél évnyi orosztanulás arra jó volt, hogy tökéletesen tudjak olvasni és alapdolgokat elmondani, megérteni, de ennél többre sajnos nem. A korosztályom ráadásul egyre kevésbé beszél oroszul, az ő életükben kisebb szerepet kap, mint a szüleikében. A filmek többsége persze továbbra is orosz hangalámondással megy, de grúz felirattal és egyre több a szinkronizált film is. Az iskolában a rózsás forradalom óta kötelezően tanítanak angolul, az orosz így végképp megszűnt második nyelvnek lenni az oktatásban is. És bár persze millió szállal kötődnek az orosz kultúrához, ezek azért komoly változások. Az nem lenne önmagában baj, hogy ugyanannyira (nem) tudunk oroszul az itteni fiatalokkal, de sajnos az angollal sem állnak sokkal jobban.

Dato, Ucha, Irakli és a többiek, akikkel megismerkedtem az elmúlt három hétben, nagyon helyes emberek, elképesztően büszkék arra, hogy megismerkedtünk, úton-útfélen mindenkinek bemutatnak, mint A külföldi barátot, de azon kívül, hogy ki melyik piából mennyit bír meginni ájulás nélkül, nem sok mindenről tudunk beszélgetni.

Az itteni külföldi társaság pedig elég érdekes. Egyelőre nem sikerült még igazán közéjük férkőzzek, annyi látszik, hogy nagyon zártak és belterjesek. Szombaton volt egy buli, ahová az egyik korábbi posztban már röviden jellemzett két lengyel lány hívott el, na ott csak expatek voltak. Amikor kiderült, hogy nekem csak grúz ismerőseim vannak, elámultak, hogy hogy csinálom, mert nekik nem sikerült, pedig hónapok óta itt vannak. Elnézve őket és meghallgatva sztorijaikat, ebben semmi különös nincs. Aki minden szabad pillanatát a város egyik legdrágább bárjában tölti, az ritkán találkozik helyi fiatalokkal. Így van ez azzal is, aki hétvégenként a Sheraton uszodájába jár, vagy aki a Marriott kávézójába megy netezni, ha otthon áramszünet van. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul éreztem magamat köztük, az amerikaiakkal például végre tudtam 5 mondatnál többet is összefüggően beszélni és nem tudtuk meg egymásról, hogy ki hány évesen hányt először vodkától. Mégis, talán a hozzáállásom miatt, fene tudja, de nem éreztem otthon magam köztük sem.
Lehet, hogy ha én is hónapokat töltök itt, akkor majd nem fogom kedvelni ezeket az embereket ennyire. De nem szívesen hallgatom, ahogy fitymálóan beszélnek róluk, miközben láthatóan nem sok energiát fektettek abba, hogy megismerjék őket igazából.

Szóval most éppen nem olyan könnyű itt, de azért lassan változnak a dolgok. Holnap találkozom Eörsi Matyival, akivel otthon, hát, nem mindenben értettünk egyet, de alig várom, hogy lássam és dumáljunk egy kicsit. Szintén holnap lesz az első angolórám, sikerült szerezni már egy tanítványt - egész jól beszélt a nő angolul a telefonban, holnap este kiderül, pontosan mire is van szüksége. Aztán elvileg holnap már újra Tbilisziben lesz a másik alapítvány vezetője, akikkel tréningeket tartanék a helyi pártoknak és civil szervezeteknek. És ha minden igaz, csütörtöktől egy pár nap szabadságot is kiveszek...

A szomszédban lakó két nepáli fiúnak ma nem túl udvariasan nekiszegeztem a kérdést, hogy mikor óhajtanak hazamenni (de legalábbis innen el), mert Názi sem tudta megmondani. Ők ugyanis hamarabb érkeztek, mint én és Názi elnöki lakosztályát kapták meg, amire rettenetesen fáj a fogam. Nemcsak konyha van a lakáshoz, de rendes fürdőszoba is, mosógéppel, szárítóval és... ééééés.... és? MELEGVÍZZEL. Méghozzá kis, külső, kínai csodával, ami gázzal megy, úgyhogy akkor használják és annyit, amikor és amennyit akarják. Azt hiszem érted, miért KELL nekem AZONNAL. :)
A kérdésre nem adtak egyértelmű választ, hát nemsokára. Csalódottságomat nem tudtam leplezni, úgyhogy vigasztalásul meghívtak Nepálba. Azt mondták, ott most nincs annyira hideg... :)

Más újság nincs, legfeljebb annyi, hogy az Ízlésrendőrség (facebook) tbiliszi covert-op vezetőjeként kezdek beépülni a helyiek közé, hétvégén újítottam egy Porado márkájú napszemüveget, mert az előző 500 forintos darabot, amit még az EP-kampányban vettünk Zsuzskával Almádiban két szívmizéria közt, valahol elhagytam. Az árról annyit, hogy 20 Lariról indult, 3-ért vittem el és az árus is meg én is remekül szórakoztunk - azt hiszem kezdem elsajátítani a grúz alapokat végre.

Gaumar-jos-jos-jos

Tegnap volt Trebizonban a Grúzia-Oroszország VB-selejtező (? lehet, hogy nem így hívják, majd szóltok). Nem kell mondanom, hogy mit jelent itt egy ilyen meccs, természetesen már napok óta az egész ország teljes lázban ég, a csapatot és a közvetítést támogató Natakhtari sör mindenhol orrba-szájba nyomatta a meccs reklámját.
Újdonsült barátiammal, Datoval, Uchával, Iraklival és George-dzsal (vajon mi lehet az igazi neve?) elmentünk megnézni a meccset - a hatalmas Tbiliszi Sportcsarnokban.



Elég jól besötétítettek, hogy lehessen látni a kivetítőt, úgyhogy nem volt alkalmam sokat fotózni. Cserébe egy kis videó, a végén nagy hajrázással - Sakartvelo Gaumarjos -jos-jos, skandáljuk, ami annyit jelent, Éljen Éljen Grúzia. Bejött a magyar segítség, 36-8-ra vertük az orosz válogatottat, azt hiszem el tudjátok képzelni, micsoda őrjöngés volt egész este-éjszaka - na, arról inkább nem csináltam képeket... :)

Mtskheta

Nem írtam az elmúlt napokban egy szót se, ennek több oka is volt. Egyrészt beköszöntött két napra az esős évszak (tényleg mintha a trópusokon lettem volna) és ez olyan általános áramszünetet okozott, hogy esélyem sem volt nethez jutni. Egyik hangulatos estén készült e kép, ahogy papám mondja, tisztára mint Lenin a száműzetésben. :)

Másrészt akadt munkám is bőven, amikor meg nem, akkor meg elmentem kirándulni. A képen az ekkor még elég szellős marsrutka belseje látható.

Mtskheta egy pár ezer fős kisváros Tbilszitől 20 km-re északra. A település erősen emlékeztet Szentendrére: szépen felújított régi, hagyományos házikók, templomok, (máskor és az itteni viszonyokhoz képest) sok turista és persze könnyen megközelíthető a fővárosból.




Mstkheta Grúzia spirituális központja azóta, hogy 337-ben Szent Nino megtérítette az országot a keresztény hitre. A város jó darabig Kartli, Kelet-Grúzia fővárosa volt és mivel a későbbi országegyesítést a keletiek hajtották végre, ezért nem véltelenül alapították meg közelében az ország új fővárosát, Tbiliszit ,a koraközépkorban. A városban található a Sveti-Tskhoveli Bazilika, amit a XI. század elején építettek.


A Bazilika igazi ereklye-lerakat, van itt Krisztus-ruhától Kereszt-darabig minden, amiért érdemes a zarándokoknak útba ejteniük a várost. Teszik is rendszeresen, nekem szerencsém volt, ezúttal nem volt szinte senki rajtam kívül.

A bejártanál lecsapott rám a turisztgájd, kis videó a bejegyzés alján. Először 20 Larit akart kérni a performanszért, ennyiből mondjuk egy komplett Grúzia guideot ki lehetne fizetni, úgyhogy mondtam neki, 2. Végül háromban megállapodtunk, ez is elég gáláns azt hiszem. :) Zseniális volt a néni természetesen, egyrészt semmi újat nem mondott, másrészt az elős hallásra angolnak tűnő szövegből hamarosan kiderült, hogy néha kicsit oroszul, néha kicsit németül és néha kicsit grúzul beszél, ha valami nem jut eszébe, bár az egésznek, hallhatod, van egy kicsit magnófeelingje.


Az esőzések miatt sajnos nem tudtam felmenni Jvariba, az egyik városranéző heyen épült kolostorra. Onnan nemcsak a kilátás mesés (Mtskhetánál ér össze a Mtkvari és az Argun), de több szempontból is szimbolikus jelentőségű a hely. Található a kertjében egy öreg fa, ahová tavasszal a szerelmesek, mielőtt összeházasodnának, felkötik egymás ruháinak darbjait, ezzel is jelképezve összetartásukat. A fa minden őszre telis-tele van aggatva színes foszlányokkal. Egyelőre csak ilyen távoli képekkel tudok szolgálni, de lesz még alkalmam visszamenni, amikor a sártenger nem akadályoz meg a hegymászásban.
További képek itt:
http://www.facebook.com/album.php?aid=158008&id=593351384&l=daa2934d2d

Még hogy a magyar civil szervezetek gyerekcipőben járnak...

Munkám sokszínű.

:) Tegnapra meg volt beszélve egy ebéd a főnökömmel. A lengyel expat vacsorához hasonlóan ez is elmaradt. Gondoltam egy körül felhívom, mégis mikor és hol. Álmosan-idegesen szólt bele a telefonba: "Andrej, is that you? Whats the time? CHRIST!" Mondhatnám, hogy megnyugtató, hogy van a világon olyan ember, aki nálam is többet tud késni, de ez azért tényleg too much. Szóval tegnap nem volt ebéd, de munkám se, mert amit korábban adott, már elvégeztem péntekig. Szóval volt egy félig-meddig szabad napom, de mivel elöntötte Tbiliszit a trópusi monszun, ezért hazamentem. Na majd ma, smseztük le Ninoval. Azt hiszitek ebédeltem ma? Nyilván nem.

Történt, hogy "reggel" (11-kor kezdődik a munkaidő) szólt Nino, hogy elmarad az ebéd, mert fél kettőtől egy kerekasztal-beszélgetés lesz helyi civilekkel, szakértőkkel, politikusokkal az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezményének 19. cikkelyének gyakorlatba való átültetéséről. (A téma egyébként érdekes és izgalmas magyar szemmel is, de nem fárasztanék mindenkit a részletekkel, akit érdekel, írjon e-mailt.) Történt viszont, hogy elszállt a gépe és nincs ideje újraírni a prezentációt, ha lennék kedves... Lettem kedves, izgalmas volt a jegyzeteiből egy tök ismeretlen témában prezentációt írni, de azért nagyjából sikerült.
A megbeszélésen volt tolmács, mert rajtam kívül volt még két külföldi (természetesen amerikai) szakértő is, úgyhogy ennek örömére rámbízták az emlékeztető elkészítését. Isteni volt, mert a tolmács fél óra után megunta a vitát és a következőkben foglalta össze a pár perces monológokat: "zéj ár hééving árgjument". Aham, köszi, világos. Egy ponton a mellettem ülő srác, az ügyészség képviselője, felajánlotta, hogy tolmácsol nekem. Őszintén szólva nem csodálom, hogy a tolmács egy ponton megunta a beszélgetést, kevés ennyire parttalan "vitán" vettem részt.

A civilek jó része az apró részleteken rugózott, a két politikus meg össze-vissza hablatyolt. A közel 5 órás cucc végére a következőkre jutottak: ahhoz, hogy egyáltalán lehessen miről érdemben beszélni, jó volna tudni, hány értelmi fogyatékos ember él az országban. Aztán le kéne fordítani emészthetően grúzra az egyezmény szövegét és brosúraként elküldeni az érintett intézményeknek. És persze minél több ilyen találkozót kell még szervezni.

Nagyon lelkes emberek voltak ott, jó részük tényleg ismeri és érti a problémát, de valahogy képtelenek kicsit is strukturáltan gondolkodni a problémáról. Ha otthon gyerekcipőben jár a civil szféra, itt még meg sem fogant. Szóval lesz itt munka bőven, látom már. :)

Végezetül élvezzetek egy kis reggeli Tbiliszit, szokás szerint áramszünet van, a boltok, kávézók ilyenkor ilyen generátorokkal működnek. Neeem, nem hangosak.

A lakás

Mivel a hobbit lakról komoly eszmecsere bontakozott ki a Facebookon és a magánlevelezésekben is, ezért reggel csináltam egy videót. Tessék nyugodtan röhögni. :)

Beilleszkedés

Ma megint szakadt egész nap az eső, úgyhogy hiába végeztem korán a munkával, fotózni nem volt érkezésem, ezek még a hétvégiek.

Hát ez bizonyos értelemben nehezebb, mint vártam. Vannak régről ismerősök, még nem is találkoztam mindenkivel közülük, szereztem új haverokat is (gyűlölöm ezt a szót, otthon nem is használom, nekem nem haverjaim, hanem barátaim vannak, de rájuk valahogy ez találó), akiknek megcsinálom péntekenként az angol házijukat, cserébe ők elvisznek a saját helyeikre iszogatni, de mondjuk egy jót dumálni nem lehet velük. És ez nemcsak azért van így, mert a közösen beszélt három nyelvből azért nehéz lenne egy normális társalgást összerakni, de azért is, mert ezek amolyan kényszerkapcsolatok. Kedvesek, jófejek, de tudom, hogy otthon fel se merülne, hogy velük menjek el este a Katicába vagy a Sirályba vagy a Tervbe, no pláne az Eklektikába. :)

Szóval a beilleszkedésnek ez a része még várat magára, de sebaj.

Ahol sikerült viszont elég hamar beilleszkednem, az az irodával szemközti két bolt: az egyikben veszem a cigit (Ori Marlboro Redi) és a telefonfeltöltést (Geocelli khuti), a másikban meg minden nap másfajta péksütit ebédre. Mindkét helyen nagyon helyesek velem az eladónők, próbálunk beszélgetni, amikor bemegyek az egyikbe, már elő is veszi a két malbit és kérdezi, hogy kell-e feltöltő kártya. A másik helyen minden nap kiváncsian várják, hogy kibetűzzem a kirakatba rakott cuccok neveit, mert annyi féle van, hogy képtelenség ennyi idő alatt mindegyiknek megjegyezni a nevét. Jókat nevetnek, de közben már főzi az ajándék kávét. Én nakhvamdis-szal, ők sziával köszönnek - mert megtanulták, hogy van ungreliül.
(Kis grúz nyelvtan: ori=kettő, khuti=öt, az idegen szavak mögé pedig tesznek egy i-t, pl united colors of benettoni vagy mcchickeni.)

Názival alkudoztam, kifizetem felesben a bojlerjavítást, cserébe lesz melegvíz a benti fürdőben, ami azért nem ártana, eléggé megfáztam ugyanis. Ráadásul kiderült, hogy a szomszéd apartmanban lakó két nepáli fiú talán hamarosan hazamegy és akkor beköltözhetek oda. A hobbit-lakot ugyan megszoktam már és persze vicces és szeretnivaló is, de nem bánnám annyira, ha lenne saját konyhám, szekrény, amibe kipakolhatom két hét után a ruháimat és ami továbbra is a luxus szinonímája, melegvíz a zuhanyzáshoz. (A Facebookon kibontakozott kommenterdőn felbuzdulva úgy döntöttem, hogy ha hazaértem, felveszem az egész lakást némi kommentárral és akkor végre tudjátok majd, miről van szó pontosan.)

Ma megint szakadt egész nap az eső, úgyhogy hiába végeztem korán a munkával, fotózni nem volt érkezésem, ezek még a hétvégiek.

Tegnap este találkoztam két lengyel csajjal. Egyikük, Olga, ott volt az első munkanapomon az alapítványnál, váltottunk pár szót és számot cseréltünk. Rustaviban dolgozik egy kis NGO-nak, 4 hónapja van Grúziában és még egy hónapot marad. Olga egy kis lengyel faluból származik, otthon idegenvezetéssel foglalkozik. A barátnője lassan egy éve itt van, ő Tbilisziben dolgozik valami kamugyanús helyen - saját állítása szerint a kollégái három körül megérkeznek, de ötkor már egy lélek sincs bent. Úgy volt, hogy valami lengyel expat vacsora lesz este, oda hívott Olga, én meg nagyon megörültem, mert mióta itt vagyok, még nem ettem rendes kaját, ami azért az én étkezési szokásaim mellett sincs rendjén. A világnak ezen a részén elég abszurd egyedül beülni egy étterembe. Nem tiltja semmi, ahogy azt sem, hogy egy szál törülközőben sétálj végig a körúton februárban, de kb. ugyanannyira bámulnak meg. Szóval tetszett a gondolat, hogy beülünk vacsorázni, de a helyszínen kiderült, hogy se több lengyel, se vacsora, mert elmarad a buli. Végül a két csajjal beültünk egy sörre (több lett belőle) - ha az angolleckés Datoékról azt mondom, hogy kényszerkapcsolat, akkor ez maga a büntetőkapcsolat kategóriája lehetne. Ennyit sipákolni azon, hogy mi mennyire más itt, mint otthon, még embert nem hallottam. Ha van egy skála, aminek az egyik végén a teljes hasonulás áll (igyekszel teljesen helyiként viselkedni), a másik végén meg a sportcipős átlag amcsi turista, aki egész nap a mekiben ücsörög, ha kimerészkedik a Marriottból, akkor ez a két csaj nem fér a skálára se. Szóval az estém teljes katasztrófa volt és cserébe hosszúra nyúlt.

Egy esős hétvége

Az idő sajnos elég pocsék volt a hétvégén, nyálkás-esős trutymó, de azért ma délelőtt erőt vettem magamon és elsétáltam a folyó keleti partján fekvő városrész egyik központjába, Avlabariba.




Útközben megéheztem, itt ilyenkor a legfinomabb, leggyorsabb és legolcsóbb valami sós péksütit bekapni. A grúz konyháról lesznek majd bejegyzések és képek is, mert miközben nagyon egyszerű és nem túl választékos alapanyagokból dolgozik, hihetetlen finom és sokszínű kajákat ismer. Minden sült tésztás cucc nevét még én sem tudom, de a lenti képek (és a videó a bejegyzés alján) nyilván érdekesebb is, mint az, hogy mit ettem... :)
Szóval itt így készül minden kenyér és tésztaféleség. A földbe vájt kemence falára tapasztja a pék az előre meggyúrt (és esetenként mindenfélével megtöltött) nyers tésztát, majd pár perc múlva egy lapát és egy nyárs segítségével kiveszik - és kész is. Az illatok zseniálisak, akárcsak az ízek természetesen.

A pékségtől fél percre már ez a látvány fogadja az embert:




Avlabari alsóbb része a történelem során véres események helyszíne volt, évszázadokig állt itt egy erőd is, ami a várost védte a keletről, délről érkező hódítók ellen. Itt történt, hogy a perzsa hódítók kivégezték a fél várost, köztük a grúz nemesség javát, amiért nem voltak hajlandóak muzulmán hitre térni. A perzsák végül felgyújtották az erődöt is, ma egy később épült templom található a helyén és Dávid, az építő király lovasszobra, akinek idején (XII. század) Grúzia első fénykorát élte.

Avlabari felsőbb részén korábban örmény temető állt és szegényebb grúzok valamint különböző etnikumú kereskedők, bevándorlók lakták a környéket. Ma már egészen máshogy néz ki a negyed, mint 100, vagy akár csak 50 évvel korábban. A '80-as években kezdték építeni és még most sem fejezték be teljesen a világ legnagyobb grúz ortodox templomát, a Samebát. (A grúz egyház története megér majd egy külön bejegyzést, most legyen elég annyi, hogy a világ második keresztény egyházát csupán néhány évtizeddel az első, az örmény keresztény egyház után alapították, a IV. század második felében.)
A grúzok nagyon vallásosak, az egyház befolyása számunkra szinte elképzelhetetlen méreteket ölt. Így fordulhatott elő az is, hogy ezt a hatalmas templomot részben adományokból, részben állami támogatásból építették fel - önkéntesek tömegeinek segítségével. Az egyház gazdagsága persze nem mérhető mondjuk a Vatikánéhoz, de a kontraszt azért így is elég egyértelmű.

Ez a ház például közvetlenül az aranyozott kupola mellett található.
Zoli egy korábbi bejegyzésben kérte, hogy csináljak bent is képeket. Nem lettek sajna a legjobbak, mert elég sötét volt bent, ráadásul vasárnap lévén teltházzal ment a műsor. Talán holnap lesz időm kevésbé frekventált templom belsejét fényképezni, bár amitől érzed a varázslatot, az illatok, hát azt sajnos nem tudom postolni.

A sütöde


Történtek itt tegnap mindenféle izgalmak, de nem kell aggódni, a sajtó kicsit felfújta a dolgokat - a legnagyobb pánik abból adódott, hogy elfogyott a sarki boltban a Natakhtari, a helyi olcsó sör.

Hogy ki mindenkivel találkoztam az elmúlt napokban, azt majd néhány további kép kíséretében holnap elmesélem - ez a bejegyzés így is elég hosszúra nyúlt.

P.S. További kívánságokat is örömmel teljesítek, ha megírod, mire vagy kiváncsi képeket, sztorikat illetően.

Gargats - vagyis minden rendben, szevasztok!

Nazi és az új otthon

A lakáskeresés - egyelőre - véget ért. Nazi egyik szobáját vettem ki, elsőre egy hónapra. (Frissített googlemaps itt, a Marjanishvili 30-at keresd.) Ha nem találok jobbat, akkor maradok itt tovább is, mert igazából nincs vele semmi gond, sőt. Kutyafuttában csináltam is pár képet nektek, van, amelyik elmosódott, elnézést.



Igazi hobbit-lak ezzel az ajtóval, de egyébként igazán rendben van, takaros hely. Fűtés sajnos itt sincs, úgyhogy pulóverben alszom - a réteges öltözködés egészen új értelmet nyer errefelé.:)
Ha kinézek az ajtón, a fenti látványok fogadnak, ami elsőre nektek talán ijesztőnek tűnik, pedig itt teljesen szokványos és rendben tartott házaknak számítanak az ilyenek.

Az idő továbbra is elég pocsék, nem havazik, mint otthon, de azért rendesen esett egész nap, nyálkás, hideg lesz még egy darabig, pedig a hétvégén el akartam menni a Pankisi-szorosba kirándulni. (Ami ez volt és ez lett.) Ezzel inkább megvárom a napos időt, úgyhogy a hétvégén kénytelen leszek eleget tenni pl. Zoli kérésének és templomokat fotózni belülről - és persze a városnézést is folytatjuk.

Végezetül itt van egy kép a metróból, itt sem könnyebb tájékozódni, mint a buszon... :)

Hontalanul

Véget értek az idilli napok, vendéglátóm, David azzal hívott másfél órája, hogy eladták a lakást, ami nagyon jó, viszont ezzel a lendülettel ki is kéne költöznöm még ma, mert az új tulaj már ott szeretne aludni.

Miután lassan egy hete szállás után kajtatok és a helyzet több, mint aggasztó, éppen meg akartam mondani neki, hogy lehet, hogy kivenném legalább egy hónapra a lakást. Kicsit drága, kicsit necces a környék és kicsit hideg van fűtés nélkül, de még mindig jobb, mint a bizonytalanság. Hát, puff neki, ez ugrott. De ami a nagyobb baj: hol alszom ma?

A minőségre cseppet sem háklis budapesti barátom ugyan felajánlotta, hogy hozzájárul egy Marriott-béli éjszaka borsos számlájához, na de ez ugye mégsem opció.

Fogtam egy taxit és az összes általam, a Lonely Planet és általa ismert szállást végigkutattuk-telefonáltam: vagy megőrültek az árakat illetően, vagy nem volt hely, vagy megszűntek.

Az elmúlt alkalmakkor, amikor Tbilisziben jártam, egy isteni homestayben aludtam - amolyan balatoni zimmer feri, persze lényegesen több kompromisszummal (fürdőkád a családdal közösen "használt" konyha végén, szigorúan függöny nélkül, hozzá a kád felett 5 centire bekapcsolható házilag eszkábált bojlerrel és szivattyúval). Ahhoz képest, hogy milyen isteni helyen van (egy, a hegyre vezető utcán, a Rustaveli kellős közepétől 2 perc sétára), nevetséges árat fizettem. Na, ennek vége, vendég egy szál se a környéken, úgyhogy azt gondolták, most majd rajtam fogják megkeresni a kiesett bevételt, röpke 60 dollárt (!) kért egy éjszakáért a tulaj, ami azért, lássuk be, kicsit vicces.

A másik ötletem egy kicsit arrébb, a Függetlenség Tér melletti egyik kisutcában volt, ott csak 50 lett volna az ár, lelkesen mondta a hölgy, hogy brekfösz, brekfösz - de ahhoz is volt már szerencsém két éve, hát a brekfösz 50 fillért se érne meg, nemhogy 50 dollárt.

A még függőben lévő lakásbérleteket hívtam, egy kivételével egyik sem aktuális már. Hja, és persze van a tegnapi, ami mindent visz, de ha fizetnek se mennék oda. (Shevarnadze tőszomszédságában a volt EBESZ-irodák egyikét adja ki a tulaj, 250 dollár havonta. Ugyan rózsaszínek a falak, szintén nincs fűtés de még ágy se, a fürdőszoba viszont mennyei: egy wc és egy pissoir-szerű mosdó, amire közölte a tulaj, hogy vehetek egy zuhanyfejet és akkor tudok zuhanyozni - csak utána mossak majd fel, ne álljon a víz. Ha kifele menet nem kapott volna meg az egyébként erre kiképzett kutya, még el is gondolkoztam volna.)

Szóval a dolog elég reménytelennek tűnt. Beültem ide a Prosperoba, ahol van wifi, hogy a neten próbálkozzak. Míg a kávét vártam, előkapartam a régi jegyzetfüzetemet (ugye milyen jó, hogy semmit nem dobok ki? :P ) és elkezdtem sorra hívni a számokat, amik vagy szállások voltak, vagy nem tudtam, kihez tartoznak. Na ez is megérne egy posztot, nem tök ciki az ilyesmi, á, dehogy. Végül sikerült beszéljek Nasi Gvetadze-val, egy aranyos idős nénivel, aki ugyan nem túl jó helyen ad ki pár ágyat (mert ez inkább egy diákszállás, mint homestay), viszont emlékezett rám (a lányával együtt segítettünk a menekülteknek Rustaviban) és csak 25 Larit kér egy éjszakáért. Úgyhogy a dolog egyelőre megoldva, bár hogy hogy fogom fel-le cipelni a több hónapnyi málhát a hetedikről a hatodikra, az még egy jó kérdés... :)

P.S. Mivel mára kitaxiztam magam, imádkozzatok, hogy jó buszra szálljak... :) És este, bárhol is ér, iszom egy Dzsadzsát a mai napra.

Vasárnap esti kikapcsolódás

Tegnap este csodás élményben volt részem, a városnak (?) olyan részeit járhattam be, amelyeket amúgy biztos nem láttam volna.
Történt, hogy kockára fagyva vártam a megállóban a buszomat este, hogy hazamenjek. Arra már rájöttem, hogy azok a buszok, amelyek 9-re végződnek, egy darabig biztosan jók nekem, nem mennek át a folyó másik oldalára és legrosszabb esetben is 10-15 percnyi sétára tesznek le a lakástól. (Erre részben úgy jöttem rá, hogy rossz buszra szálltam, részben úgy, hogy reggelente megjegyeztem, milyen számú buszok visznek be a városba.) Tegnap délelőtt, ahogy a tegnapi videó is mutatta, a 64-es busszal mentem be a városba. Mivel istennek se jött semmi kilencesre végződő busz, viszont jött egy 64-es, felszálltam. 10 perc után gyanús lett, hogy ha szerencsém van, csak nagyon hosszú lesz a kerülő, de ha nincs szerencsém, akkor nagy a baj. Hát, nem lett szerencsém.
Linkelek egy googlemapset, bejelölgetve a szórakoztató állomásokat.

Az 1-nél szálltam fel a buszra.
Szóval valahol a 2-es pontnál tűnt fel, hogy ez nem lesz annyira klafa és a hármasnál kezdtem azon gondolkodni, hogy ideje lenne leszállnom a buszról és valahogy visszakeveredni a kezdőponthoz. Mivel nem volt bizalomgerjesztő tök sötétben a környék, inkább mentem tovább, mondogatva magamnak, hogy délelőtt valahogy csak ott volt a 64-es busz az utcám mellett, hát ennek is oda kell érnie valamikor. Aztán amikor az utolsó utas is leszállt (4-es pont) és csak ketten maradtunk a sofőrrel, kezdtem bánni, hogy nem szálltam le.

Kijevhez hasonlóan Tbilisziben is elég sok nagy zöld terület van, ahol nappal sem tanácsos egyedül sétálgatni, naplemente után pedig kész öngyilkosság a teljesen sötét erdős-bokros részen bóklászni. Mivel már erősen a külvárosban jártam, itt inkább néhány kihalt benzinkút váltotta az összefüggő sötét erdőket. Hogy elvesztem, akkor vált világossá, amikor egy kétszer négy sávos útra keveredtünk és sehol a környéken egy lélek sem volt. (Valahol az 5-ös pont környékén járunk.) Az útról 10-15 perc után lekanyarodott a busz egy mellékútra (6), ami valami hegyoldalra vezetett. Korom sötét, a fák a város (messzi) fényeit is eltakarják, néha feltűnik egy-egy kihalt gyárépület. Elkezdtem végiggondolni, hogy ha ez a buszvezető (vagy valaki más) kirabol, mim van otthon. Mire rájöttem, hogy a gépemen, pénzemen és a kedvenc táskámon kívül (na és persze az ajándékba kapott óra, de azt oda se adtam volna) semmi pótolhatatlan nincs nálam, megálltunk egy égő lámpaoszlop mellett.

Rámnéz a sofőr, magyaráz valamit, mondom neki, hogy nem értem. "Finish!" kiáltja, majd kinyitja az ajtókat. Finish, apám, az tuti. Szerencsére csak a busz útja ért véget, nem az enyém - megérkeztünk a garázshoz, ez a busz csak másnap reggel megy tovább. Gondoltam ezek az emberek is hazamennek valahogy, hát vártam egy 10 percet, de annyira baromi hideg volt ácsorogni és persze nem történt semmi, hogy elindultam visszafele az út irányába. Ezúton is köszönöm Annának a JEM albumot, remekül jött max hangerőn hallgatva.

A kihalt négysávos úton elindultam a város irányába, amikor egyszercsak megállt egy autó mellettem. Ilyenkor persze jó, hogy itt látszik az emberen, ha külföldi, mert a csaj egyből angolul kérdezte, hova lesz a séta. Mondtam neki, hogy hova mennék, egy darabon elvitt. Fetrengett a röhögéstől, amikor elmeséltem neki a 9-re végződő buszokról szóló teóriám és a 64-es busz rejtélyét. Végül kitett a hetes pontnál. Na ott döntöttem úgy, hogy elég volt és beültem az első taxiba. Bő másfél óra után haza is értem a fűtés nélküli lakásba.

Nem olyan nagy baj, hogy egyelőre csak benti munkákat csinálok az alapítványnál, több napnyi adrenalint sikerült ma letudni.

Hja, és vettem egy grúz nyelvkönyvet... A "Közlekedés" témájú szituációs gyakorlatokat azt hiszem átlapozhatom. :)

Szállásom sajnos továbbra sincs, az egyetlen, ami szóbajött, elkelt. Ma reggel óta szakad a hó-jég-havas eső kombó, elég hideg van és sötét, úgyhogy a képekre várnotok kell...

Hello Turiszt

Ma sem merészkedünk még át a város másik oldalára, de még a Rustaveli túlvégére sem sétálunk el. A Hotel Iveria mellett kezdődik ugyanis a város egyik szórakozónegyede. Néhány utcácskáról van csak szó, de van itt minden, - helyi kocsmától a trendi klubon át a város magyar bárjáig (Csaba's place) - ami egy péntek estéhez kell, rozé vicémet leszámítva. Mivel semmi izgalmas nincs a bárokban kívülről, ezért őket nem fotóztam. Cserébe kaptok két régi, autentikus grúz ortodox templomot.




A város egyik legdrágább negyede ez a lakásárak szempontjából - egészen kikupálódtam már. Jó volna, de biztos nem itt fogok lakni, az a mai szinte egész napos lakásnézés után világossá vált. A '90-es évek eleji abkház konfliktus óta még mindig több tízezernyi (a becslések felső határa 200.000) IDP (Internally Displaced Person) él Tbilisziben és szűken vett környékén, a lakáshelyzet tehát nem túl rózsás. Miközben természetesen a fizetések messze elmaradnak a magyartól, egy átlagos külsőbb részen lévő lakótelepi lakás bérleti díja átszámolva megegyezik egy II. kerületi közepes állapotú és méretű lakáséval. Azért hogy lássátok, mit jelent itt a "luxus", tessék:


Bár az utóbbi néhány évben a város vezetése sokat fektetett az önkormányzati tulajdonban lévő közösségi közlekedésre, a privát marsrutkák még mindig uralják a várost. Aki nem ismerné ezt a busz-taxi öszvért: a buszhoz hasonlóan adott útvonalon közlekedő kisbuszról van szó, amit az útvonalán bárhol leinthetsz és bármikor leszállhatsz róla - csak kurjantsd el magad, hogy 'Gaacheret!' minél hangosabban és már meg is áll a sofőr. Egy út 20-30-40 tetri, ez függ a környéktől és a járat hosszától. Marsrutkák nemcsak a városban közelekdnek, annak idején ilyennel mentem Goriba és Jerevánba is. Alább az egyik marsrutka végállomás látszik - akkor indul, ha megtelik, vagy ha a sofőrnek mehetnékje van.
És hogy honnan tudja a külföldi, hogy melyik marsrutka kell neki? Hát onnan, hogy szép nagy betűkkel rá van írva az útvonal. Have fun, bár már kezdem megtanulni a betűket. :)

Végül kaptok egy rövid kis videót is - igazából ki akartam próbálni, mit tud a gép. A 64-es buszjárat enyhén mocskos ablakán át látszik a Rustaveli sugárút vége.



Rettenetesen hideg van ma egész nap, viharos szél fúj, inkább hazamegyek és kialszom magam, ha holnap jó idő lesz, sétálunk tovább a városban, ugyanis holnap szünnap van, nő nap alkalmából.:)

Miért szeretem Grúziát? 1.

Elintézhetném annyival, hogy ezért. Még Tbiliszi is tele van ilyen árusokkal, nemcsak a vidékre vezető utak vagy a falvak főterei. Egy zacskó alma 1 Lari (kb 150 forint, kicsit több, mint egy kiló lehet), de az aluljáróban a banánárusnál már magasabbak az árak - szerencse, hogy nem szeretem a banánt.

Eljött a hétvége, ami nekem is az - ez azért elég furcsa 8 évnyi SZDSZ után... Szóval hétvégén nem dolgozom, irány a város, mára napsütést mondtak, úgyhogy turistát játszom, elhoztam a fényképezőgépet és az útikönyvet is, csinálok képeket - főleg Nektek.
Aki ismer, tudja, hogy nem nagyon szoktam reggelizni, az itteni sajtokért viszont megőrülök, úgyhogy tegnap este vettem a garázsban az egyikből egy kisebb mennyiséget - mellette a még egyébként meleg kenyér, szintén a garázsból.


Mielőtt azonban nagyon belemerülnék a "you see to the left, you'll see Spain. You see to the right, you'll see Spain" típusú városvezetésbe, gondoltam elmesélem, mi történt velem tegnap délután, mert a képek csak azt nem tudják megmutatni, ami miatt annyira klassz ez a hely. Szóval koraeste kisétáltam az irodától pár percre lévő Respublikis Moedanin található standhoz, kicsit sütött a nap és ittam egy kávét. Leültem egy üres asztalhoz, olvasgattam Politkovskaya egyik könyvét. Egyszerre a szomszéd asztalnál ülő lány és fiú kérdeznek valamit, mire mondom, hogy 'ar vitsi kartuli' - nem beszélek grúzul. Felcsillan a szemük, megkérdezik tört angolsággal, hogy tudnék-e segíteni nekik. Éppen az angol házijukat írják, a városházán dolgoznak, mint diákmunkások és beiratták őket egy nyelviskolába, de nem nagyon megy egyelőre nekik. Mivel ráértem, megcsináltam a leckéjüket (tudom, így nem fognak gyorsabban megtanulni angolul), közben próbáltunk beszélgetni is mindenféléről. Persze nagyon kedvesek és hálásak voltak, most már azt is tudom, hogy kell sajtos khinkalit kérni (a húsost annyira nem szeretem). Aztán menniük kellett angolra, de előtte még megkérdezték, nincs-e kedvem inni velük és barátaikkal egy pár sört szombat este. Számot cseréltünk, már írtak is smst, hogy hol és mikor kapjanak fel.
Grúzia ilyen: ha a vendég kedves, hihetetlen odafigyelést, szeretetet és barátságot kap ajándékba fiataltól, időstől, szegénytől, gazdagtól, várositól, falusitól.

És akkor jöjjenek a képek (a képekre kattintva nagyobb felbontásban láthatod őket) - ma a Mtkvari folyó nyugati partján lévő belváros egy részét járjuk végig. A város főútja a Rustaveli Gamziri,

ennek északi végén található a költő '30-as években épült szobra (egész pofás, nem annyira szovjet-típusú, mint a többi) a Respublikis Moedani-Rustavelis Moeadni közepén - a két tér ugyanis lényegében egy és ugyanaz. (Kis grúz nyelvlecke: a Moedani a teret, a Gamziri a sugárútat, a Kucha az utcát jelenti)

A tér nevezetessége a McDonalds épülete - elég sokáig az egyetlen Meki volt Grúziában, ma már van azért másik 2-3 is. A téren található még a Tudományos Akadémia épülete, tetején az elengedhetetlen ötágú csillaggal. Az Akadémia épülete előtt a pesti királyi várnál megszokott gagyi zsibvásár van minden nap, kb. annyira autentikus cuccokat árulnak, mint otthon a Souvenir Shopban a Váci utcán, felejtős.

Egy sarokkal arrébb elérünk a Hotel Iveriáig.
A szálloda nemrég nyílt újra, igazi luxus - emlékszem, amikor öt éve először jártam itt, az első lendülettel kifordultam, annyira nyomasztó volt. Akkoriban az emeletek többségét még menekültek lakták, akik bő tíz éves ottlétük alatt alaposan berendezkedtek. A szálloda fekvése azonban messze veri az összes többit: ablakaiból a város fölött a távolban magasodó havas kaukázusi hegyeket is látni lehet.

A szállodától balra a város egyik legismertebb köztéri izéje található (a biztonság kedvéért kettőt is felhúztak belőle), a helyiek csak Andropov füleinek nevezik.
Az Iveria jobbján a Sztálin-barokk egyik tipikus példája a posta épülete - legközelebb bemegyek és csinálok ott is képeket, elég súlyos, ahogy emlékszem... :)


A Rustavelin tovább sétálva eljutunk a 19. század közepén mór stílusban épült Opera épületéig - eddig még sosem voltam bent, talán majd ezúttal. Az Opera mellett van a város - és talán egész Grúzia - egyik legjobb borkereskedése. Itt gyakorlatilag minden grúz bor kapható, ha éppen nincs, két nap alatt beszerzik, amit kér az ember. Az árak emberiek, persze nem lehetetlen vagyonokat is itthagyni, de vásárolni - és alkudozni - tudni kell. :)
A Rustavelin több kormányzati épület is található, nekünk talán kicsit furcsa, de az Igazságügy Minisztérium földszintjén kávézó, söröző és ruhabolt is van.

Mivel sikeresen elfelejtettem feltölteni a gép akkuját, ezért a képek itt végetérnek, holnap folytatjuk, már ha fel tudom tölteni a gépet, ma ugyanis egész nap bőgtek a generátorok - a kimaradások korábban rendszeresek voltak, ma már sokkal ritkábban megy el egész városrészekben az áram.