Ez meg az

Ma nem lesznek újabb képek, csak rizsa, olyan személyesebb, amilyet Mayer Dani kért pár napja.

A hideg szép lassan megtette hatását, hétvégén már baromira fájt a torkom, alig dohányoztam, elkezdtem randán köhögni, mostanra pedig sikerült kissé belázasodni is. A helyzeten némileg javít, hogy Názival megjavíttattuk a bojlert, így elméletileg van melegvíz. Igen, de ahhoz áram is kell, ami azért néha ki-kihagy. És persze mivel drága az áram, ezért nem ám akkor van meleg víz, amikor az ember kinyitja a csapot, hanem azután két órával, hogy bedugta a bojlert. Állandóan nem mehet, Názi legalábbis nem engedi.
Aki ismer, tudja, hogy bizonyos dolgokban elég magas a tűréshatárom: nem örömmel, de zuhanyzok hideg vízben, nem örömmel, de jó darabig (mióta itt vagyok szinte csak sajtot eszem) eleszegetem ugyanazt a kaját, képes vagyok bármilyen dohányt elszívni, és persze kitűnően bírom a hideget (minek vannak gombok a kabátokon, én nem értem); de ezek összessége kifogni látszik rajtam.

Ettől (is) kicsit nyomottabb vagyok az utóbbi napokban, nagyon utálok beteg lenni, ilyenkor otthon egész nap ülök a forró kádban, olvasok, teázok, gyógyulok. Én ehhez szoktam hozzá és most kicsit nehéz más gyógymódok után nézni.

Találtam azért szórakoztató dolgot is, ma az üresjáratokban csüngtem a hírkeresőn és - bocsánat két újdonsült, de nagyon megszeretett mdf-es barátomtól, akiknek ezúton is le a kalappal, tényleg, mocskosul - vihorásztam mint egy csitri az MDF-SZDSZ héja-nász legújabb epizódjain. Ma nem fogok itt politizálni, csak ennyit, de én tényleg nem értem, hogy ezek után a cirkuszok után ki fogja tudni komolyan venni ezt a történetet és hinni abban, hogy jó-jó, de majd Bokros, a(z) (fél)isten csodát tesz. (Hála Istennek sokat tanultam a saját SZDSZ-es történetemből, többek közt azt, hogy minden Istenről kiderül, hogy igazából egy csetlő-botló halandó - és akkor még eufemisztikus voltam. Így nekem az nagyon soványka, hogy "de ott van Lajos!", sovány lenne akkoris, ha elájulnék tőle, de hát nekem nem a zsánerem.)
Kérdezgették, min röhögök ennyire jóízűen, de hiába próbáltam elmesélni nekik, képtelenség volt. Pár percig hallgatták a sztorikat, hogy ki kicsoda, mik a vonatkozó törvények, aztán láthatóan feladták. És ez persze vicces ebben a kontextusban, de jól mutatja, hogy néha nagyon, tényleg nagyon nehéz itt egyedül.

Egyrészt elég komolyak sajnos a nyelvi akadályok - a fél évnyi orosztanulás arra jó volt, hogy tökéletesen tudjak olvasni és alapdolgokat elmondani, megérteni, de ennél többre sajnos nem. A korosztályom ráadásul egyre kevésbé beszél oroszul, az ő életükben kisebb szerepet kap, mint a szüleikében. A filmek többsége persze továbbra is orosz hangalámondással megy, de grúz felirattal és egyre több a szinkronizált film is. Az iskolában a rózsás forradalom óta kötelezően tanítanak angolul, az orosz így végképp megszűnt második nyelvnek lenni az oktatásban is. És bár persze millió szállal kötődnek az orosz kultúrához, ezek azért komoly változások. Az nem lenne önmagában baj, hogy ugyanannyira (nem) tudunk oroszul az itteni fiatalokkal, de sajnos az angollal sem állnak sokkal jobban.

Dato, Ucha, Irakli és a többiek, akikkel megismerkedtem az elmúlt három hétben, nagyon helyes emberek, elképesztően büszkék arra, hogy megismerkedtünk, úton-útfélen mindenkinek bemutatnak, mint A külföldi barátot, de azon kívül, hogy ki melyik piából mennyit bír meginni ájulás nélkül, nem sok mindenről tudunk beszélgetni.

Az itteni külföldi társaság pedig elég érdekes. Egyelőre nem sikerült még igazán közéjük férkőzzek, annyi látszik, hogy nagyon zártak és belterjesek. Szombaton volt egy buli, ahová az egyik korábbi posztban már röviden jellemzett két lengyel lány hívott el, na ott csak expatek voltak. Amikor kiderült, hogy nekem csak grúz ismerőseim vannak, elámultak, hogy hogy csinálom, mert nekik nem sikerült, pedig hónapok óta itt vannak. Elnézve őket és meghallgatva sztorijaikat, ebben semmi különös nincs. Aki minden szabad pillanatát a város egyik legdrágább bárjában tölti, az ritkán találkozik helyi fiatalokkal. Így van ez azzal is, aki hétvégenként a Sheraton uszodájába jár, vagy aki a Marriott kávézójába megy netezni, ha otthon áramszünet van. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul éreztem magamat köztük, az amerikaiakkal például végre tudtam 5 mondatnál többet is összefüggően beszélni és nem tudtuk meg egymásról, hogy ki hány évesen hányt először vodkától. Mégis, talán a hozzáállásom miatt, fene tudja, de nem éreztem otthon magam köztük sem.
Lehet, hogy ha én is hónapokat töltök itt, akkor majd nem fogom kedvelni ezeket az embereket ennyire. De nem szívesen hallgatom, ahogy fitymálóan beszélnek róluk, miközben láthatóan nem sok energiát fektettek abba, hogy megismerjék őket igazából.

Szóval most éppen nem olyan könnyű itt, de azért lassan változnak a dolgok. Holnap találkozom Eörsi Matyival, akivel otthon, hát, nem mindenben értettünk egyet, de alig várom, hogy lássam és dumáljunk egy kicsit. Szintén holnap lesz az első angolórám, sikerült szerezni már egy tanítványt - egész jól beszélt a nő angolul a telefonban, holnap este kiderül, pontosan mire is van szüksége. Aztán elvileg holnap már újra Tbilisziben lesz a másik alapítvány vezetője, akikkel tréningeket tartanék a helyi pártoknak és civil szervezeteknek. És ha minden igaz, csütörtöktől egy pár nap szabadságot is kiveszek...

A szomszédban lakó két nepáli fiúnak ma nem túl udvariasan nekiszegeztem a kérdést, hogy mikor óhajtanak hazamenni (de legalábbis innen el), mert Názi sem tudta megmondani. Ők ugyanis hamarabb érkeztek, mint én és Názi elnöki lakosztályát kapták meg, amire rettenetesen fáj a fogam. Nemcsak konyha van a lakáshoz, de rendes fürdőszoba is, mosógéppel, szárítóval és... ééééés.... és? MELEGVÍZZEL. Méghozzá kis, külső, kínai csodával, ami gázzal megy, úgyhogy akkor használják és annyit, amikor és amennyit akarják. Azt hiszem érted, miért KELL nekem AZONNAL. :)
A kérdésre nem adtak egyértelmű választ, hát nemsokára. Csalódottságomat nem tudtam leplezni, úgyhogy vigasztalásul meghívtak Nepálba. Azt mondták, ott most nincs annyira hideg... :)

Más újság nincs, legfeljebb annyi, hogy az Ízlésrendőrség (facebook) tbiliszi covert-op vezetőjeként kezdek beépülni a helyiek közé, hétvégén újítottam egy Porado márkájú napszemüveget, mert az előző 500 forintos darabot, amit még az EP-kampányban vettünk Zsuzskával Almádiban két szívmizéria közt, valahol elhagytam. Az árról annyit, hogy 20 Lariról indult, 3-ért vittem el és az árus is meg én is remekül szórakoztunk - azt hiszem kezdem elsajátítani a grúz alapokat végre.