A tálib, a tréning és egy kis hajnali Jereván

Tegnap kicsit húzósan ugyan, de elcsíptem a jereváni vonatot Tbilisziben.
Mókás a dolog, ütemes menetrend grúz módra: minden páratlan nap indul vonat és minden páros nap érkezik egy. Hogy mi történik a 31 napos hónapok végén, azt majd megkérdezem, ha visszaértem, bár ismerve őket, szerintem semmi: olyankor egymás után kétszer is indul vonat... :) (Tudom, Jankó, nyilván nem.)

A jegy kemény 27 Lariba került - ez másodosztály, de mivel fogalmam sem volt, hogy gondolták, hogy a légvonalban 170, közúton 250 kmes távot 13 óra alatt teszi meg (az időeltolódás miatt 13, nem 14) a vonat, jobbnak láttam némi luxusra befizetni. Megérte, a harmadosztály ugyanis dugig volt tömve cuccokkal (emberke kevés volt), a fapriccseken kalandos lehet 13 órát ülni/feküdni.

Felszállás után az örmény kalauz, aki végig meglepően kedves, barátságos és udvarias volt, elvette a jegyet, úgyhogy arról sajnos nem tudtam Jankó képet csinálni, de ollóval vágta ki a néni a pénztárban az adatokat (dátum, fizetett Lari, osztály, ágyszám) és szép kék golyóstollal töltötte ki a megfelelő részeket, úgyhogy (ha máshonnan nem) a Moszkva térből ismert trükköt itt még bőven lehet alkalmazni.

[ez volt az enyém]

[ez meg a szembejövő]

Másodosztályon nem voltunk sokan, aminek örültem, egészen addig, ameddig rám nem talált John, a kissé rejtélyes brit állampolgár. John rámakaszkodott, mivel más nem beszélt angolul, ő pedig "csak" angolul, farsziul, arabul, urduul és pastuul tudott, ugyanis a pakisztáni-afgán határon, egy kis faluban született. John úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy a négyágyas kupéban egyedül aludjak, inkább beszélgetünk egy jót Jerevánig. Az elején még kifejezetten örültem is neki, soha életemben nem beszélgettem még pakisztáni születésű pastuval.

Aztán ahogy haladt előre a beszélgetés, egyre furcsább lett az egész és kezdtem rosszul érezni magam. John ugyanis amellett, hogy békés, de kissé zavaros figurának tűnt (látja a belőlem áradó pozitív energiát), a beszélgetés egy pontján kifejtette, hogy az emberiség szempontjából milyen isteni volt a Bamijani Buddhák felrobbantása.
(Mert ezzel közelebb kerültünk ahhoz, hogy mindannyian élvezhessük az Ő szeretetét - gondolom nem Buddhára gondolt.) Ekkor mentem ki először rágyújtani, utána ez még többször megismétlődött, például amikor elmagyarázta, hogy a legnagyobb szégyen egy pastu számára, ha hátulról vagy oldalról kapja a lövést vagy ha egyszerűen elvérzik. A beszélgetés egyik pontján még éltek a szülei, de Birminghamban, a vége felé azt mondta, hogy meghaltak és csak ő maradt. Azt is mondta, hogy apja még a szovjetek ellen harcolt Afganisztánban. Ki nem találod hova ment éppen: pontosan, az afgán-pakisztáni határra, a szülőfalujába. Tavaly vett egy autót Londonban, azzal már levezetett Kabulig, ott egy barátja vigyáz rá azóta. Hogy mit csinál Londonban? Semmit, legalábbis ezt válaszolta.

[utastársam, John, miután lealkudtam a taxiját a Tabrizba menő buszhoz]

Azt nem akartam megkérdezni, mégis miből utazza be a fél világot kétszer is. Azzal zártuk a beszélgetést (pontosabban én ezután alvást színleltem), hogy valami hatalmas businessbe kezd, vesz valamit ott olcsón (nem árulta el mit, de előtte részletesen elmesélte, melyik régióban mennyiért lehet egy kiló hasist venni), amit elad majd drágán Londonban. Hurrá.

[így néz ki Jereván pirkadatkor]

A vonat - bár azért 3-4 órát aludtam - szerintem megállni nem állt meg sehol, pusztán ennyi ideig tartott végigdöcögnie az utat. Hajnali hatkor megérkezni egy kaukázusi városba kb annyira jó móka, mint falun hajnali kettőkor szállást találni. Bár Jereván lakóinak köszönhetően nagyon más, mint Tbiliszi, ebben kétségtelenül hasonlítanak egymásra az örmények és a grúzok: 9 előtt itt hétköznap sem történik semmi, esetleg elkezdik elvinni a szemetet.

[v.ö. a szukhumi pályaudvarról készült képpel]

(Utóbbi egyébként üdítő újdonság, öt éve szó szerint bokáig gázoltam a dzsuvában város-szerte, most viszont tisztább Jereván, mint egy nyugati nagyváros.)

[kezd felkelni a Nap]

Besétáltam a főtérre, arra gondoltam, hogy mivel az én részem a tréningből csak délután lesz, hát reggel-délelőtt körbenézek, fotózgatok és persze elintézem a karabakhi vízumot. Útközben beszereztem egy örmény simkártyát is, működik, karabakhban is, isteni.

[a jereváni rádió messziről]

[a Hanrapetutyan Hraparak (Jereván főtere) egyik épülete, a kapun át az Ararát látszik]

[a Hanrapetutyanon található Külügyminiszérium homlokzata]
[az óratorony, természetesen rózsaszín tufából, mint Jerevánban minden.]

A Kaszkádról már írtam egy korábbi bejegyzésben, mindenkit megnyugtatok, a lépcsősor változatlanul a semmibe vezet, a 2008-ra ígért múzeum alapjai pont úgy néznek ki, mint 2005 augusztusában, amikor utoljára itt jártam.

[Le Corbusier kockái máshogy néznek ki azt hiszem]

Egy hatalmas különbség volt: látszott az Ararát!
Az időjárási (és légszennyezettségi) viszonyok miatt ugyanis manapság ez csak ritkán történik meg, délutánra sajnos el is tűnt a szmog-, por- és sima felhők mögött a két hegycsúcs.

[a Kaszkád odakintről]
[és odabentről]

[és odaföntről]

[cica és dundibéla]

[a legfelső szint installációi - mintha egy kimaradt jelenet lenne Tanita Cathedral Songjából]

[és ha felsétálsz, vár Rád. Megéri, nem?

A Kaszkád után felsétáltam a "karabakhi követségre", ahonnan eltűnt az öt éve még ott dolgozó elképesztően morcos és mégannyira szovjetebb 60 éves ügyintéző, aki úgy tudott kérdezni, nézni és jelentőségteljesen hallgatni, hogy az ember már ettől összecsinálta magát. Helyette angolul beszélő, kifejezetten barátságos középkorú nő ült az asztal mögött, látsztott, hogy nem szórakozni akar velem.

[a követség RÓZSASZÍN épülete]

Tuti accreditation cardot rittyentett nekem (mert a vízum nem elég, az ember kap egy cetlit is arról, hogy egészen pontosan hova mehet országon belül), csak Agdamot nem írta rá, de oda ne is menjek - tette hozzá határozottan. (Értem én, hogy nem akarják, hogy oda bárki is betegye a lábát, Agdam "beceneve" ugyanis Azerbajdzsán Hirosimája, csak itt nem amerikaiak pusztítottak el egy japán várost, hanem örmények egy azerit, igaz, atombomba nélkül.) A legutóbbi alkalommal ellentétben, amikor nagy nehezen ugyan megkaptam a vízumot, de két nap ügyintézési időt kért a már említett hölgy, most konkrétan 10 percet kellett várjak. Szép lett, majd lefényképezem.


A karabakhi követségről elsétáltam a Tsitsernakaberdbe, az örmény népírtás múzeumába. Ami különösen megrázó és döbbenetes volt számomra, hogy a korabeli szövetséges országok újságjai folyamatosan címlapon hozták az eseményeket - a holokauszttal ellentétben tehát szó szerint mindenki tisztában volt azzal az első pillanattól fogva, hogy itt az örmények szisztematikus legyilkolása zajlik, mégis, éveken át szinte semmit nem tettek.


A múzeum egyébként elég kicsi, néhány tárló (örmény, orosz, francia és angol fordítással), tucatnyi kinagyított hátborzongató fénykép
[két főpap levágott feje egy leterített asztalon, mögöttük öt török tiszt állva vigyorog]
és modern karcok és festmények számomra ismeretlen alkotóktól a témával kapcsolatban. A múzeumhoz tartozik egy kis park, ahol a hangszórókból halkan, de hallhatóan örmény sírató szól - a park fáit különböző külföldi fontosemberek ültették - és egy hatalmas betonemlékmű, közepén egy örökmécsessel.

[és az élet akkor is megy tovább...]

A múzeum után visszamentem a főtérre, a vicces hangzású Hanrapetutyan Hraparak-ra (Köztársaság tér, ebből a hraparak a tér), ahol a kissé flancos Marriott halljában felszedett Gayane felkapott és elindultunk a külvárosba, ahol a tréning zajlott. A résztvevők ezúttal nem politikusok, hanem helyi NGOk voltak, de a tréning lényege ugyanarról szólt.

A civilek jó része egyébként leginkább a sajtószabadságnak a hatalom általi sajátos értelmezésére panaszkodott, a gazdasági válság közepette is bőséges támogatást kaptak ugyanis az örmény diaszpórától. Ami igazán meglepő volt, hogy - ellentétben Grúziával - itt nem találkoztam kifejezetten a megbékélést elősegíteni akaró szervezettel, akinek az lenne a célja, hogy a karabakhi konfliktust békés, normális, működőképes úton segítsen rendezni. Nem érzékelig ezt komoly problémának, meggyőződésük, hogy az azeriek úgysem akarnak visszatérni (nem is lenne hova) és mivel az elmúlt években viszonylag lehiggadt minden fél, a helyzetet szerintük jobb nem piszkálni. Ez is egy hozzáállás végülis...

A szállásom teljesen rendben van, mint látod van internet, sőt, folyamatosan folyik a melegvíz is (5 éve még a hideg se folyt napokig), az egyébként csúnyácska Operától két percre lakom egy csöndes kisutcában, a belváros kellős közepén. Bár nem hiszem, hogy ennek a tréningnek olyan sok értelme volt, de a grúzokhoz hasonlóan ők is elkéregették az adataimat, majd meglátjuk, hogy mire jutnak.

Miután itt éjfél bőven elmúlt és tegnap éjszaka 2-3 órát aludtam, elmegyek lefeküdni. Holnap délelőtt van még egy etap, aztán nekiindulok Karabakhnak - hogy ott van-e internet, hát, meglátjuk.