2010. május 23.

Agdam

[A note for English speakers: if you need information on how to get to Agdam, send me an e-mail to andras.lederer@gmail.com.]

Bevallom őszintén, erősen kételkedtem abban, hogy sikerül-e bejutnom.
5 évvel ezelőtt közel voltam hozzá, de háromszori sikertelen próbálkozás, aknamezőre tévedés és fegyverét rámszegező katonával való diskurálás után feladtam.
Mielőtt elindultam volna, igyekeztem a neten utánanézni, hogy azon keveseknek, akinek sikerült a mutatvány, mi volt a trükkje.

Több napnyi kutakodás után három embert találtam összesen, akinek sikerült és erről írt is valahol. A sikertelen történetek nem kecsegtettek semmi jóval: ha elkapnak, legjobb esetben egy pár órás elbeszélgetés és fényképtörlés után elengednek, rosszabb esetben kitoloncolnak, legrosszabb esetben eltölthetsz néhány napot a stepanakerti fogdában. Agdam ugyanis zárt katonai terület, a tűzszüneti vonal kellős közepén. Az egykor 150.000 fős várost az örmények a háború utolsó napjaiban porig rombolták, a lakosság jelentős részét elüldözték (itt ugyanis alig éltek örmények), aki nem volt hajlandó távozni, azt lemészárolták. A város a háború alatt tucatszor cserélt gazdát, a területén a mai napig több tízezerre teszik a fel-nem-robbant taposóaknákat. A város elvileg a senki földjén fekszik, néhány törvényenkívüli figurát leszámítva teljesen lakatlan. A tűzszüneti megállapodás értelmében egyik fél sem állomásoztathat katonákat itt, de lehet tudni, hogy a karabakhi hadsereg jelen van a városban, minden évben le is lőnek azeri orvlövészek néhány karabakhi katonát a városban. (Jellemző az állapotokra, hogy a lakosság közel 20%-a tagja a sorozott hadseregnek. Minden ötödik ember...)

A területre azonban nemcsak a fentiek miatt nem lehet bemenni. A modern örmény nemzettudat érthetően meghatározó része az ellenük elkövetett népírtás. A karabakhi függetlenségi harcokat a bakuban elkövetett örményellenes atrocitásokkal magyarázzák; azt állítják, hogy az azeriek tudatosan rombolták-rombolják az örmény kultúra remekműveit országszerte, hogy a békés keresztény lakosságot el (akarták) üldözni. Ebbe a képbe nehezen illeszthető bele mindaz, amit Agdam jelent. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tud a külvilág.

Nelsonról tudtam, hogy nincs az a pénz, amiért segítene bejutni. Egyrészt veszélyes ránézve is, másrészt a fenti okok miatt nem akarja, hogy bárki lássa a pusztítást. Ráadásul 5 éve emlékszem, megkértük, hogy vigyen be, kategórikusan nemet mondott, ahogy két másik helyi is, akivel akkor megimserkedtünk. Két tervem volt: egyrészt találtam egy örmény oldalt, ahol egy szót sem írnak arról, hogy nem lehet bemenni Agdamba, ezt kinyomtattam, hogy ha arra kerülne a sor, megmutassam a katonáknak: én nem is tudtam, hogy ezmiez. Azt gondoltam, hogy a legrosszabb esetben elindulok gyalog Askeránból, ami Agdamtól 5 kmre fekszik és volt engedélyem meglátogatni. A másik az volt, hogy megpróbálok fogni egy helyi sofőrt, aki bevisz. Utóbbi leírva jól hangzik, de ez nagyjából olyan, mintha egy iránit kérnék meg, hogy ugyan, mutassa már meg, hol vannak a földalatti atomlétesítmények. Jobb esetben nemet mond, rosszabb esetben bemutat a rendőröknek. Ezt az opciót végül ejtettem, mert fél óra keresgélés után sem találtam olyan embert, akitől meg mertem volna kérdezni, mennyiért vinne el.

Stepanakertben fogtam egy taxit, amivel elmentem Askeránig. A faluból tudtam, hogy melyik úton kell elindulnom Agdam felé, úgyhogy vettem egy vízet meg két doboz cigit és nekivágtam az útnak. Nagyjából félúton találkoztam egy fiatal pásztorral, aki kérdezte, hogy hova megyek. Játszottam a hülyét, mondtam, hogy Agdamon át Martakertbe (kb 50 km), de sajnos nincs marsrutka, taxira meg nincs pénzem. Miután tisztáztuk, hogy magyar vagyok, felajánlotta, hogy elkísér a város határáig, ott ugyanis már felszedték az aknákat és az ottani friss füvön legelteti a teheneit. A dolog azért volt jó, mert időközben megjelentek a katonai teherautók és féltem, hogy előbb-utóbb valamelyik értelemszerűen megkérdezi, hogy mi a retket keresek én ott, náluk pedig azt hiszem ez a sétafika Martakertig sztori elég gyenge lett volna. Armen különösen akkor jött jól, amikor az egyik dzsip leállt mellettünk és igazoltatott. Jól értettem a kérdést, hogy hova akarok menni, de jobbnak láttam, ha azt játszom, hogy nem értek semmit. Armen segítőkész volt, nem tudom mit mondott örményül, de Agdamról egy szót sem ejtett és átkarolt - talán azt mondta, hogy a barátja vagyok, fene tudja. Megnézte mégegyszer a papírjaimat a katona, váltott pár kedves szót Armennel, majd visszaült és továbbhajtott. Shnorhakalutyun, mondtam örményül a köszönömöt Armennek, az első akadályon túljutottam.
Elkezdtek feltűnni az első házak, amikor egy fehér zsiguli lassított le mellettem.
Nver Armen testvére, aki ebédet hozott. Megkérdezte, hogy én mégis mi a fenét lófrálok itt, amire Armen a világ legtermészetesebb módján rávágta oroszul, hogy én is értsem: Agdamba megy. Nver leállította a motort, kiszállt, kezet nyújtott és bemutatkozott. Megkérdezte, van-e nálam fényképezőgép. Amikor megmutattam neki, azt mondta, bevisz, de a testvéréről készült képeket töröljem ki és róla sem csinálhatok képeket. Bevallom, az izgalomtól elkezdett remegni a kezem: reggel óta azt gondoltam, hogy oltári szívás lesz az egészből, elképzeltem, ahogy ücsörgök valami rothadó zöldrefestett szobában a stepanakerti rendőrségen, miközben apám halálra idegesíti magát. Ehhez képest most esélyes lett, hogy sikerül az, ami 5 éve nem és ami olyan sokaknak nem sikerült eddig. Örültem.

Nver azért volt segítőkész, mert Agdamban született, '83-ban. Azeri apját megölték az örmények, mert nem akarta elhagyni a házát, de akkor már ő, örmény édesanyja és testvére Stepanakertben
várták a háború végét. Szeretné, ha más is látná, ami itt történt, ilyen egyszerű. Azt mondta, hogy mindenképpen találkozni fogunk katonákkal, akik igazoltatnak majd, de ne aggódjak, ő majd mindent elintéz. A fedősztorija óriási volt: örmény az anyám, aki innen származik és az ő anyjának gyerekkori barátja. A történet egyszerű, egész hihető (főleg figyelembevéve a haj- és bőrszínemet) és emberi. Ezzel az megoldódott, hogy bejussak, de fényképezni persze ettől még továbbra sem lehetett. Mivel az igazoltatások alkalmával a kocsit is átvizsgálták, ezért az sem volt működőképes, hogy pusztán berakjuk a kesztyűtartóba a gépet - végül az ő táskájában kötött ki, amit a kézifékre rakott, így bármikor ki-be tehettem, attól függően, hogy voltak-e a környéken pásztázó szempárok.


Olyan "utcákon" mentünk, ahol nem voltak katonák, de a város egyetlen intakt épületéhez így is át kellett jutni az ideiglenes katonai bázison. Nver jobbnak látta, ha kettéválunk. Kirakott "pár sarokra" a mecsettől, azt mondta, hogy sétáljak el a mecsetig a házak között, ő meg egyedül átmegy kocsival a bázison. A dolog nagyon nem tetszett, de nem volt mit tenni, Nver biztos volt benne ugyanis, hogy a parancsnok gutaütést kap, ha megtudja, hogy egy külföldi ott bóklászik, akárki is volt az anyja.
Mire átsétáltam a házak között (remélve, hogy nem lépek semmi olyanra, amire nagyon nem kéne), Nver is átért.
A helyiek egy időben gyakran jártak a romok közé építőanyagot bontani, az ő fedősztorija ez volt.

A kilátás a minaret tetejéről hátborzongató volt.


A videón a kilátás látszik a minaret csúcsából:
video
A leírások alapján a mecsetig lehet "biztonságosan" elmenni, utána ugyanis a de facto azeri határig aknamező terül el. Nver indulni akart, nekem is kezdett émelyegni a gyomrom a látványtól. Jókor tettük, mert mire beültünk az autóba, megjelent egy teherautónyi katona, akik kiabáltak valami Nvernek, aki rátaposott a pedálra, a fejemet pedig lelökte a lábam közé. Kiáltozás, lövések - mindenféle ellenőrzés nélkül jutottunk át a bázis ellenörzőpontján. Ismét "pár sarokra" onnan Nver lelassított és leállította a motort. Kért egy cigit és elkezdett nevetni. Aztán én is. Azt mondta, hogy elég gyakoriak a lövöldözések a határon, de néha nincsenek is "támadók", csupán valami szerencsétlen állat lép aknára miközben békésen legelészik - de ezt persze nem tudják, ezért ilyenkor egyből megérkezik egy csapat katona és lövöldöznek a semmibe, mert ők is csak emberek és pont annyira csinálják össze magukat, mint Nver vagy én.

Összesen 4 igazoltatáson estünk át gond nélkül, sőt, a végén a katonák még közös fotót is akartak...
Kellett némi bátorság ahhoz, hogy megtaláljon a szerencse, de végül sikerült.

Kivételesen azt kérem, hogy a képeket forrásmegjelöléssel használd fel. A többi képet pedig felajánlottam a Hírszerzőnek, "megmenekülésük" örömére, vagy ott, vagy a Facebookon láthatod majd őket.

8 megjegyzés:

Zoli írta...

majd szóban. mindnekinek jobb lesz.

Anna írta...

Amikor azt írtad, hogy üdvözlet az agdami aknamezőkről és el sem hiszed, hogy bejutottál, azt válaszoltam neked, hogy remélem, épségben ki is jutsz, csak nem kaptad meg az sms-emet. Most, hogy a szövegből pontosan kiderült számomra, hogy hol voltál, azt hiszem, azt kellett volna írnom, hogy ha felrobbansz, még jól meg is verlek, fiam... Tedd meg, hogy nem teszel többet ilyet, akkor is, ha nagyon izgisen hangzik...

Andris írta...

Zoli, megijesztesz.
Anna, és arra az smsre, hogy kéne a karabakhi haverod kontaktja mi volt a válaszod? :) Azt sejtem, hogy Te is jól megvertél volna, de most leteszem a nagyesküt, hogy több ilyen nem lesz. Már csak három hét... :( :)

Superis írta...

Csodás képek, félelmetesek. Tökjó volt azért olvasni...:) De most már épségben kellene hazatérni... :)

Névtelen írta...

szia Andris!
a családban az ősz hajszálak villámgyorsan szaporodnak, főleg egy-egy ilyen bejegyzés után. A taposóaknák működési elve is "tiszta fizika", szóval csak okosan. Vagy "azt hiszed, hogy neked mindent szabad?!" :-) Várunk nagyon haza! Sok puszi, vigyázz magadra!

pite írta...

nagyon komoly. jövő héten indulunk kaukázusba, nagornoba feltétlen akarok menni, de nem hittem volna, hogy agdam ennyire lezárt terület.

Andris írta...

pite, írj egy e-mailt az andras.lederer@gmail.com-ra, szívesen adok telszámokat meg ha gondolod, simkártyát kölcsön, ami működik.

pite írta...

ú, túl késő.
de igazából sebaj, sikerült megjárnom nekem is.