Abkházia - összegzés

Kányádi Sándor: Örmény Sírkövek

vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek
örmények zsidók lakták székelyek
s akad még itt-ott ki a néhai
honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot

vannak vidékek hol a sírlapok
négy sarkában finoman faragott
négylevelű lóhere mélyed és
századok óta nincs egy repedés
esőcsöppöt és harmatcsöppöket
gyűjtögetnek az örmény sírkövek

vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel

Mielőtt belemennék a részletekbe, gondoltam adok egy általános képet arról, mi is történt velem Abkháziában. A bejegyzéseket kivétel nélkül még melegében, adott nap este-éjszaka írtam a füzetembe, ezt az utolsó reggel a buszállomáson követtem el, hangulatom talán ebből érződik a leginkább. Mivel Abkházia után sikerült eljutnom a legvadabb álmaimat is túlszárnyaló Svanetibe, ezért igyekszem gyorsan letudni a nemlétező országról szóló bejegyzéseket, hogy utána élvezkedhess te is az ezeréves lakó-, őr- és jelzőtornyok látványában, 1500-2500 méter magasan, Európa legmagasabban, állandóan lakott pontján.

...

Abkházia számokban:

1 a normális ember száma, akivel találkoztam

4 az Abkháziában töltött napoké

4 a folyó víz nélkül töltött napoké

7 a felajánlkozott prostiké

12 a marsrutkákra várakozással töltött óráké

31 a lezajlott igazoltatásoké

kb 100 a töröltetett képeké

kb 300 a megmaradt képeké

10^{1000000000000} egy egytől tízig skálán a válaszom arra, hogy mennyire kurvára elegem van ebből a helyből

Összességében ez egy rettenetesen szomorú, nyomasztó, helyenként kifejezetten dühítő, szegény és botrányosan kamu ország.

Ha azt mondom, hogy kisvárosi kisstílű maffiózó, előtted van az arc? A többség itt sajnos ilyen: majerkodnak (bocs Dani) az UV-kék zsigulikkal, ahol lehet, megpróbálnak lehúzni (két-háromszoros áron [akarnak] vinni a helyiekhez képest) és persze lépten-nyomon figyelmeztetnek, hogy te csak egy nem feltétlen szívesen látott vendég vagy. (Az átlag bunkóságáról annyit, hogy nem volt olyan nap Szukhumiban, hogy a rendszeresen köpködő-csulázó helyi erők közül legalább néhány ne talált volna el.) Transznyisztria volt ilyen, ahol főleg az ukrán, orosz drog-, fegyver- és ki tudja még milyen kereskedőkből álló maffia megfelelő megélhetést biztosít a többség számára, a láthatóan nem ehhez a klikkhez tartozó, pláne nyugati púp a hátukon, vagy sokkal inkább gyanús idegen, akinek nem szabad segíteni, akit minél hamarabb rá kell venni, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. Na, itt pontosan ugyanez a helyzet. A Szukhumitól északra fekvő tengerparti településeket nyaranta elárasztják az orosz és ukrán turisták. A főszezonban az árak is emelkednek, azt csak a felső-kozéposztály engedheti meg magának (ha lenne ilyen az említett országokban). Mivel ilyenek nincsenek, június végétől szeptemberig a Balit és a Seychelle-szigeteket még túl nagy falatnak érző ukrán és orosz maffiózók és harmadvonalbeli politikusok, no meg persze csemetéik töltik itt pihenésüket.

Ahogy a Balatonon, főleg a 80-as, 90-es években elég erős volt a ká-német hatás, itt meg az orosz-ukrán maffiózók igényeinek kielégítésére szakosodtak – se többre, se kevesebbre. Ez a gyakorlatban nagyjából azt jelenti, hogy pénzzel, kapcsolatokkal meg persze arroganciával bármit elérhetsz, ezek nélkül pedig örülj, hogy jut levegő.

Az emberek az utcán, a boltokban, a marsrutkán, egymás között és idegenekkel is oroszul beszélnek. Egyetlen egyszer hallottam abkház szót, amikor Ljevaval utolsó este megnéztük az abkház tv híreit és az egy órás híradó közel felét Szergej Bagapsh elnök aznapi jócselekedetei és izgalmas beszédei töltötték meg. A nyelv hangzásában a török és az arab között van valahol, sok kemény a-val, néha erős h-val, de az oroszban ismert lágy l és j is jelen van, szóval tényleg érdekes keverék. A boltokban szinte csak orosz és ukrán termékeket lehet kapni, egyedül az alma grúz – Törökországból importálják. Az általam kóstolt boruk minősíthetetlen, a Szukhum névre hallgató egyetlen saját sörük rendben van. A több száz vodkamárka közül, amiket a boltok polcain láttam, fogalmam sincs, hogy van-e és ha igen, melyik a sajátjuk. Ljeva maga sem tudott nekem abkház ételt mondani, az étteremben „abkhazszki khacsapuri”-ként futó cucc bizony adjaruli khacsapuri, ezt még Ljeva is elismerte.

A grúzok vendégszeretetét hírből (sem) ismerik, az oroszok legroszabb sajátosságait sikerült ötvözniük a peremre annyira jellemző szegénységgel és persze a háború borzalmas utóhatásaival. Egyetlen pozitívum a természet, ami annyira szép helyenként, hogy ha békénhagynak a zsírnyakúak, még élvezni is lehet.

Azon kívül, hogy a regnáló politikai elit megélhetését biztosítsa és persze hogy néhányan tovább halászhassanak a zavarosban, az ég adta világon semmi, de tényleg semmi nem indokolja, hogy függetlenek legyenek. Országismertető bejegyzésemben – tudatlanul – azt írtam, hogy részben a turizmusból akár meg is élhetnének. Tévedtem. Tökéletesen alkalmatlanok erre.

És ha az állandó hatósági vegzálás, a köpködés, a háromszoros árak nem szegnék kedvedet, hogy ide látogass, az etnikai tisztogatás ma is ordító tanúbizonyságainak nehezen elviselhető folyamatos nyomasztása biztosan eltántorítanak.

Láttam már Ramallahot, Nabluszt és Jerichóban is aludtam; voltam Karabakhban és szögdécseltem az agdami aknamezőkön; dolgoztam frissen elárvult menekült gyerekekkel Grúziában a háború alatt-után – de ilyet még soha.

Nem tudom, mennyire fogják tudni visszaadni az összképet a fényképek. Képzeld el mondjuk Tihanyt júliusban: süt a nap, csodakocsik száguldoznak, elsétálsz az apátságba, aminek a környékén kiégett, lakatlan házak állnak. Lesétálsz a tó partjára, a kikötőben nem állnak hajók, minden rohad, minden tiszta rozsda. A tóparti bódék fele-harmada kitört ablakokkal, összefirkálva várja régi gazdáit. Elbuszozol nagy nehezen Balatonfüredre, ahol a vasútállomás bedeszkázva várja a napi egy-két utast. Eljutsz valahogy Szentendrére, aminek érzed még a békebeli ízét, de amit látsz, az egész más: üres házak egymás után, amit csak néha tör meg egy-egy lakott épület. A lakatlan házakat 20 év alatt benövi a növényzet, halálos csönd és nyugalom borít mindent, az egész országban.

Így néz ki tehát az etnikai tisztogatás. Elviselhetetlen.