Üdvözöljük Karabakhban!

[még választást is tartanak]

Reggel elindultam a tréning délelőtti (részemről záró) etapját megtartani, az volt a tervem, hogy utána egyből indulok Karabakhba – úgy emlékeztem, hogy az út 6-7 óra, a tök kihalt “fővárosba”, Stepanakertbe sötétedés után megérkezni annyira nem klassz ötlet.

9 helyett fél tízkor tudtuk elkezdeni, a pontosság itt sem erősségük az embereknek. Mivel a csapat többsége számára nem volt teljesen újdonság a Facebook, ezért viszonylag gyorsan haladtunk a a próbaoldalak elkészítésével, ráadásul mivel a résztvevők nem politikusok, hanem NGOk munkatársai voltak, a Grúziában jelentős hangsúlyt kapó negatív kampányelemek itt teljesen hiányoztak a kivánságlistáról. 1 után már a marsrutkán döcögtem Stepanakertbe.

A marsrutkán rajtam kívül két külföldi is volt, igazi főszezon lehet most Karabakhban... :) Jere, a mókás finn tolmács, aki elég sok nyelven beszél, de oroszul pont annyira, mint én és egy lengyel lány, aki valami EU-programban dolgozott előző napig Örményországban és hazaindulása előtt, most, hogy már nem EU-alkalmazott, el akart nézni Karabakhba.

A lány az anyósülésen, mi ketten Jerével hátul ültünk. A beszélgetés közben felvetettem, hogy ha gondolja, bérelhetnénk együtt sofőrt, mert az jóval olcsóbb, máshogy pedig képtelenség közlekedni Karabakhban. Az emberek ugyanis annyira szegények és annyira nincs munkájuk, hogy nem nagyon utazgatnak marsrutkán még egyik településről a másikra sem. Akinek elintéznivalója akad, az lovon, csacsin, vagy a szomszéd zsiguliján közlekedik. Jere mondta, hogy a követségen a nő adott neki egy számot egy sofőrhöz, egy napra 100.000 Dram (kb 60 ezer Forint) és ez a muki tud szállást is szerezni, ami 5 évvel ezelőtt tényleg elég nehéznek tűnt. Én sokalltam az árat, eszembe jutott Nelson, a volt szovjet katona, akinek a Nivájával 5 éve bejártuk két társammal (Lars-szal, a norvég nyelvésszel és egy belga mukival, akinek már nem emlékszem a nevére, a belga zöld pártnál dolgozott) az országot 100 dollárból - három felé osztva.

[Stepanakert - narancs zsiguli, piros zsiguli, sárga zsiguli, fehér zsiguli, volga és társaik]

Jerével jóban lettünk, úgyhogy úgy döntöttünk, megpróbálunk együtt szállást és sofőrt szerezni és bejutni Agdamba. Trükkös voltam a követségen, tanultam az öt évvel ezelőtti utazásból és az Accreditation Card nevű papírra, amin fel kell sorolni a meglátogatni szándékozott településeket, jól körbelőttem Agdamot, hogy minél közelebb tudjak kerülni hozzá. Jere ennél európaibb volt, nem kamuzott be tök érdektelen húszfős falvakat meg két kőből álló várromokat, de bízott abban, hogy valahogy neki is sikerül majd.

A lengyel lány édes pofa volt, azt mondta, hogy besétál majd a "Külügyminisztériumba" és engedélyt kér... :)

Öt év alatt elképesztő változások történtek: az All Hayastan Fund, az örmény diaszpóra alapítványa (Hayastan Örményország örményül) több száz millió dollárnyi pénzt juttatott Karabakhba, amiből felújították az elég súlyos állapotban lévő utakat, iskolákat, templomokat építettek és hoztak rendbe. Stepanakertben (ő volna a főváros) öt éve kettő darab helyre lehetett beülni, az egyik egy kék neonfényes pizzázó volt, a másik pedig egy 15 éve épülő szálloda alagsorában lévő bár. Slussz. Ehhez képest most a főutcán sorra kis boltok, kávézók sorakoztak, volt közvilágítás és felújítottak egy sor épületet.


Amikor leszálltunk a marsrutkáról, alig akartam hinni a szememnek. Velem szemben a padon ott ült Nelson. Ő is egyből megismert, teljesen ledöbbent, "Andrey, Barev! Barev dzesz!" kiáltozta és átölelt. Jere döbbenten állt mellettem, nem értette, hogy mi a fene folyik itt. Miután túlestünk a bemutatkozáson, Nelson Nivájába pattantunk (semmit sem változott) és elkocsikáztunk Ivánhoz, akinél 5000 Dramért aludhattunk éjszakánként. Megbeszéltük Nelsonnal, hogy másnap reggel 9-kor indulunk, az egész napos út 40.000 Dram lesz - kb 10.000 Forint fejenként.