Svaneti...

Miután átléptem az Engurit és részletesen kifaggadtak a grúz határőrök, betaxiztam Zugdidibe (10-ről indult, 5 lett belőle). Ugyanott, ahol indulás előtt ittam egy kávét, most is kértem egyet. A pultos nyilván kiváncsi volt a képekre, úgyhogy összecsődítette az egész pereputtyot és a teraszon megnézegettük őket együtt. A pultos férje Szukhumiban született és élt a háborúig, neki különösen nehéz volt mindez. Minden képre rávágta, hogy pontosan hol készült – utca, házszám, ki lakott ott, mi volt a foglalkozása, mi történt vele. Egy ponton annyira elérzékenyült, hogy kibontódott egy üveg csacsa (60-70%-os gyümölcs/gyógynövény párlat, a pálinkához hasonlatos grúz ital), aztán még egy. A harmadiknál szóltam, hogy én ma még el szeretnék jutni Mestiába, ami nagy sikert aratott. Túl azon, hogy hátbaveregettek, (“igazi barát vagy”), közölték, hogy reggel 8-kor indul az egyetlen marsrutka, aludjak náluk, aztán majd másnap indulok. Egyfelől szívesen maradtam volna velük, főleg, hogy a pultos egyik lánya elég jól beszélt franciául, megértettük volna egymást, másrészt viszont ha csak szerda reggel indulok Svanetibe, az azt jelenti, hogy szombat előtt nehezen érek vissza Tbiliszibe, ez pedig már túl sok lenne mosakodás nélkül. Végül a kicsit pityókás férj feljánlotta, hogy elvisz a Svan toronyig Zugdidi határában, ha van valaki, aki Mestia felé megy, akkor tuti, hogy ott keresztülmegy, próbálkozzak ott. A jóbarátnak kijáró ölelés-puszi-kézfogás-ölelés-puszi köszönéssel váltunk el a torony mellett, a kaland pedig elkezdődött.

Szád árisz marsrutka Meszciaszi? (Hol van a Mestiába menő marsrutka?) – kérdezgettem a népeket, mindenki csak a vállát vonogatta: “Ár viciii, ár viciii” (Nem tudóóóm, nem tudóóóm).

[ennél a svan által üzemeltetett trafiknál lehet várakozni a marsrutkára]

Végül belebotlottam egy enyhén bepiált svanba, aki persze nagyon örült, hogy hozzájuk igyekszem. Ő ugyan nem megy most haza, de néhány ismerőse egy negyediket várja egy sarokkal arréb, még beférek, 10 Lariért elvisznek egy darabig, onnan meg segítenek továbbjutni. Mivel nem vagyok teljesen ismeretlen az országban és mindkét korábbi ittjártamkor el akartam jutni Svanetibe, tudom, hogy nincs túl sok választásom – vagy valami ilyesmi, vagy taxi, kb 300 Lariért (+szállás), már ha találok olyan sofőrt, aki vállaja ezt az utat.

Svaneti Grúzia második legszegényebb területe Tusheti után. A Kaukázus egy rendkívül nehezen megközelíthető részén elterülő Felső- és Alsó-Svanetit a grúzokkal rokon svan emberek lakják. Nyelvük, a svanuli, a három közül az egyik kartvéli/kartuli nyelv (a másik kettő a megruli és maga a kartvéli/kartuli, a grúz). Mindhárman ugyanazt az ábécét használják és vannak közös szavaik, kifejezéseik is, a nyelvtani rendszer szinte teljesen azonos, a legtöbb szavuk azonban annyira különböző, hogy alapesetben nem értik egymást.

Svanetit, mióta ismerjük történelmét, soha senkinek nem sikerült a szó szoros értelmében meghódítania. Idegen, ellenséges katona egyszer tette be ide a lábát, de ő is csak elméletben: történt ugyanis, hogy valamelyik agyament szovjet tiszt kitalálta, hogy a németek itt akarnak áttörni, ezért egy kisebb hadosztálynyi katonát ide vezényeltek. A történet hosszadalmas, lényeg, hogy végül szerencsétlen szovjet kiskatonák tévedésből egymást gyilkolták halomra, miközben a svanok békésen aludták álmukat ezeréves őrtornyaikban több ezer méter magasan, a wehrmacht pedig még a közelében sem volt az áthatolhatatlan hegyeknek.

A koraközépkor óta a grúzok és a svanok szoros, megbízható szövetségesei egymásnak. A svanok a mai napig elég brutális és kegyetlen emberek ha utcai verekedésről vagy komoly harcról van szó (legendás szerte az országban, ahogy a terület kormányzója, természetesen maga is svan, felajánlotta a “hadrafogható férfiait” az oroszok ellen a 2008-as háború során); lakótornyaik ezrei számtalan igazi kincset rejtenek, kiváló lovasok, viszont a terepviszonyok miatt a grúz földművelők terményeire vannak utalva. A mai napig a vérvonal a meghatározó az emberi kapcsolatokban és rendszeresek a vérbosszúk. (Ha valaki méltatlanná válik, hogy itt éljen, nemcsak neki, de egész családjának bölcsebb távoznia.) Ennek a közös egymásrautaltságnak köszönhetően vészelte át a legtöbb ó-keresztény grúz ereklye, irat és művészeti alkotás a különböző vallású és nemzetiségű hódítókat. A svanok őrzik ugyanis a mai napig a grúzok legősibb iratait, ikonjait és kincseit. A történet annyira mesébe illő, hogy a “hiteles helyek” pontos hollétét csak a svan nemesség tudja. Ők azok, akik a mai napig a legerősebb, legnagyobb, legbiztonságosabb tornyokban élnek és akikhez olyan halandó turisták mint én, soha nem juthatok el. (Látom, hogy most sokan elmosolyodva hátradőltök, Léderer megint mesél, de nem, tessék utánakeresni!)

[dugó az úton]

Svanetibe négy módon lehet eljutni: katonai helikopterrel, lóháton, gyalogosan (leginkább hegyet mászva) vagy az egyetlen odavezető úton. Ez Tbilisziből kb 12-14 óra + pihenők, Zugdidiből 6-8 (pihenők nélkül), miközben utóbbi várostól mindössze 130 kmre fekszik a terület központja, Mestia.

[a hegyet a '60-as években robbantották át szovjet mérnökök, addig gépkocsi nem járt itt]

Svaneti a Kaukázus legvadabb, legelzártabb része. Ushguliba, Európa legmagasabban folyamatosan lakott részébe (cca 2580-2600 m) például a ’60-as évek végén jutott el az első autó.

[az első jármű, lerobbant a semmi közepén]

A svanok háziállatait (szarvasmarha, juh, kisebb szárnyasok, disznó és persze a ló) nem túl barátságos, de a célra tökéletesen megfelelő kaukázusi kutyák védik a vadállatoktól és persze a betolakodóktól.

Ez némileg megnehezíti a turisták dolgát, a házi kedvencek ugyanis szabadon lófrálnak, mert ismerik a helyieket. Három módon lehet elkerülni, hogy közelebbről megismerkej velük: vagy gyorsabban futsz, mint ők, vagy egy, az erre a célra rendszeresített hosszú, hegyes bottal mászkálsz és megszúrod szerencsétleneket, ha támadnak, vagy folyamatosan valamelyik helyi mellé szegődve baktatsz. Ezt jó, hogy előre tudtam (Tbiliszi is tele van szabadon mászkáló kutyákkal, de ők általában békések), a harmadik lehetőséggel élve megúsztam minden baj nélkül a kiruccanást.

Két vicces sztorit még elmesélek, aztán jöjjenek a képek. (További képek itt elérhetőek)

[ebben például most is laknak]

Egy Grúziában mindenki által ismert vicc a svanokról: az úton Mestiába egy külföldről hosszú évek után hazatérő svan utazik a marsrutkán. A marsrutka megáll az út mellett, hogy mindenki rágyújtson, egyen-igyon. A hazatérő svan odamegy az út szélére, hogy végre meglássa az Engurit ennyi év távollét után. Ahogy lenéz, látja, hogy egy kiégett Kamaz roncsa fekszik a folyó partján, mellette két holttest. Megkérdezi a sofőrt, hogy mi történt velük.

„Gio és Rati fogadtak, hogy Gio le mer hajtani a szakadékba, anélkül, hogy kiugrana menet közben a Kamazból.”

„És?”

„Tudod, hogy mi nem hazudunk: nem ugrott ki.”

„És mit keres mellette Rati holtteste?”

„Biztosra akart menni, hogy Gio svan és nem hazudik.”

A másik az odaútamról szól. Végül elindultunk, a három svan meg én Mestiába. Minden áldott bokornál megálltunk útközben, mert a három közül legalább egy legalább egy családot minden faluban ismert. Mivel ritkán jönnek le a hegyekből, hát illik beköszönni. És persze helyenként inni egy kávét, egy pohár bort, egy csacsát. Az idogálásból természetesen a sofőr is kivette a részét, amitől kezdtem kicsit feszült lenni. Végül kb 40 km-re Zugdiditől, a hegyek kellős közepén a csepergő esőben rángott párat az Uaz, majd megállt. A három pityókás svan nézett bambán egymásra, rám, aztán a motorra, de valahogy ettől mégsem indult. Néhány próbálkozás után kiderült, hogy innen nem megyünk sehova, kifogyott a benzin. A 130 km 90%-a erdei földút, egyik oldalon általában magas sziklafallal, másik oldalon meg több tíz-száz méter mély szakadékkal, alján a sebesen robogó Engurival. A félrészeg sofőrrel itt közlekedő Uazzal minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, de az igazi móka akkor következett, amikor vissza kellett gurulni pár száz métert, hogy ha esetleg jön valaki más is, elférjen – az út ugyanis természetesen „1x1 sávos”, bár pontosabb lenne azt mondani, hogy legfeljebb egy jármű fér el. (Azzal próbáltam nem Rati és Gio történetére gondolni, hogy hol azt képzeltem, ahogy Zsuzska viselkedne a Transporter első ülésén hasonló helyzetben, hol meg azt, ahogy Jankó. Más-más okból persze, de mindkettő elég vicces lenne.)

Itt térerő pont annyi van, mint aszfalt, a legközelebbi településig pedig hiába baktattunk le, ott sem volt benzin. Közel egy óra alatt egyetlen lélek sem jött az úton. Aztán feltűnt egy régi katonai terepjáró, másik három Svannal. Az előző trió közölte, hogy üljek be én, ők majd elácsorognak, majd csak lesz valami. A Niva három svanja semmivel sem volt józanabb, mint az előző három delikvens, hangosan vitatkoztak valamiről, mintha ott sem lettem volna. Ez tartott kb fél órát, amikor hatalmas pukkanással kilukadt a bal első kerék. A csapkodásból semmi jóra nem számítottam, mint kiderült, joggal. Lefele jövet már kicserélték az egyik hátsót, nincs pótkerék.

[a második járgány, ez is lerobbant hamarosan]

Egy darabig ácsorogtunk, majd újra elindultunk, de nem jutottunk túl messzire. Én persze nem akartam rontani a helyzeten azzal, hogy jelzem, lassan 6 órája jövök egy 50 kmes szakaszon, hideg van, immár szakad az eső, reggel óta folyamatosan úton vagyok és fogalmam sincs, hogy ha egyáltalán elérünk Mestiába, hol a fenében fogok aludni.

[a harmadik, egyben utolsó járgány - teherautó - anyósülésén]

Szóval ezt megtartottam magamnak, de ettől kezdtem legalább olyan nyűgös lenni, mint ők a kilukadt kerekektől. Egy újabb bő óra ácsorgás után feltűnt egy teherautó. Na, végül vele jutottam el Mestiába, kis színes jelenet innen: (a videón egy lefele jövő, de a sárban elakadó tréler látszik, amint hátulról löködi valami furcsa munkagép, hátha elindul. Elindult.)

[Mestia látképe]

Mestiában végül egy elég fura szálláson aludtam, amerikai támogatásból épült szálloda-féleség, mire hajnali egyre odaértünk, nem volt más lehetőségem. Cserébe bő négy nap és közel 800 km utazás után lezuhanyoztam. Jobban esett, mint Gudauriban az első melegvíz... :)

Másnap Mestiában bóklásztam, többek közt pénzhez kellett jutnom, hogy kifizessem a szállást, mert nem volt nálam elég.

Bankomat Svanetiben egy szál sincs, szerencse, hogy a grúz bankkártyámat a rejtélyesen működő helyi „bank” fiókjában elfogadták.

[svan iskolások]

Az elengedhetetlen áramszünet persze közbeszólt, de egy óra várakozás után hozzájutottam a pénzemhez, majd elindultam Ushguliba – gyalog.

Nem, nem gondoltam komolyan, hogy egy nap alatt lesétálok a hegyi utakon 2x47 km-t, abban bíztam – és ez végül be is jött – hogy csak lesz legalább 1 utazásra alkalmas valami, ami elvisz. Elég hamar, nagyjából fél óra sétálás után megjelent egy kék Mitsubishi, a mestiai orvos, útban Ushguliba. Nemcsak, hogy elvitt magával, de türelmesen meg is várta, ameddig fotózgatok.

[Ushguli templomának kapujából ez a látvány tárul eléd]

[Ushguli közel ezer éves temploma]
[és maga a település a hegyoldalról]

Csütörtök reggel fél ötkor léptem ki az utcára, 5-kor már együtt zötyögtem néhány helyivel és egy jófej német sráccal a nagyon menő Ford Transit marsrutkán. Jürgennél sem volt elég pénz, neki viszont nincs grúz kártyája, úgyhogy „egyszer egy kelet-európai is meghívhat egy nyugat-európait” felkiáltással kifizettem az útját (20 Lari) – cserébe ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjam az idevezető útja során felhalmozott 100 szerb Dínárt, valamire biztos jó lesz. (Jürgen egyébként tényleg állati jó fej, egy hónapja van úton Stuttgartból, Pakisztán a végcél, lesz közben még Azerbajdzsán, Irán és az „isztánok”. Kétszer ehhez hasonló stílusban már bejárta Afrikát is. Isteni lehetett!) 14 és fél óra zötykölődés után kiszálltam a Vagzlis Moedanin, felszálltam a metróra és hazaértem. Útközben vettem egy csokor virágot Názinak, mert annyiszor gondoltam rá meg a hobbit-lakra Abkháziában, hogy tényleg úgy éreztem: hazajöttem.