Vasárnap - az abkház Vegzaturiszt* beindul

Reggel 9-re az állomáson voltam, irány Nove Afon, a legendás szépségű kolostornak helyet adó tengerparti kisváros. A marsrutka 11-re (!) telt meg, úgy látszik, itt hétvégenként a kutya se utazik.
Az állomás zenés, vannak vonatok szerte a volt Szovjetunió városaiba. Mielőtt az ember felszállhat egy járműre, igazoltatják a rendőrök. Az alább leírtak a későbbiekben még párszor megismétlődnek, úgyhogy csak egyszer írom le, a későbbiekben csak "igazoltatás"-ként fogok erre hivatkozni.

Sörhasú, zsírnyakú kortalan morcos tányérsapkás pofa köszönés nélkül odaböfögi: paszport. Itt még kedvesen, később egyre kevésbé mosolyogva, a vége felé leplezetlen megvetéssel odanyújtom. Jelentőségteljesen átlapozza, elölről hátrafelé, becsukja, nézegeti a fedelét, aztán újra átlapozza. Felteszi az ötvenmilliós kérdést: ad kuda ti? (Az oroszban az ismeretlen tegezése jelentős prosztóság, for the record.) Vengrija. Vengerszkij - legközelebb, ha jövök, rátetováltatom a homlokomra, bár lehet, hogy akkor is megkérdezné. Aztán a Nove Afon feliratú marsrutka ajtajában megkérdezi (na mit?), hogy hova megyek. Nove Afonba, válaszolom és mutatok a táblára. Mit akarok ott csinálni? Megnézni a kolostort. Hol lakom? Ulica Ladarja. Hotel? Nem, apartman. Hol jártam eddig? Szukhumiban. Mikor jöttem? Tegnap. Meddig maradok? Csütörtök. Pakoljam ki a táskám. Kapcsoljam be a fényképezőgépet, mutassam meg a képeket. Én hülye nem töltöttem le a stikában a határon és Galiban lőtt képeket, a zsírnyak kitörölteti őket. Újabb kérdez-felelek, ismét átlapozza az útlevelemet, majd felteszi a legszemetebb kérdést, amire pontosan tudja a választ: miért nincsen abkház vízumom? Mert hétvégén nincs nyitva a "külügyminisztérium", te zseni. Tanakodik, nyilván pénzt akar, közben elmegy a marsrutka. Kellően fel van nyomva az agyam, egy büdös kopejkát nem lát tőlem, az hétszentség. Még egyszer átlapozza az útlevelem (mit hisz, közben hány pecsét került bele?), tanakodik, majd visszaadja és szó nélkül elmegy.
A következő marsrutkával bő óra múlva el is indulok a cca 20-25 kmre fekvő településre. Az első ellenörzőpont a város határában van felállítva, az előző klónja benéz a marsrutkába, hátul középen ülök, nem szúr ki, mehetünk. Az út vadregényes, nem esik, de borús az idő. A hegyek között-fölött megrekednek a felhők, pont olyan, mint az őserdőkről szóló természetfilmekben.

[valami olyasmi a felirat, hogy dicsőség a halhatatlan abkház hősöknek]

A nyugodt bámészkodásnak hamar végeszakad, újabb ellenőrzés, újabb zsírnyakú, ezúttal kiszúr. A marsrutkán utazik még 2 középkorú orosz turista is, nekik még mond is valami kedveset a zsírnyakú, de engem leszállít. Pár percnyi várakozás után a sofőr dudál, zsírnyak meg int neki, hogy menjen nyugodtan tovább. Na ilyet még nem éltem. A 150 Rubelnyi útiköltségem bebukásánál nagyobb baj, hogy innen se előre, se hátra, szabad hellyel rendelkező marsrutka nincs, hiszen teltházzal indulnak csak el. 40 percnyi ácsorgás után jön egy, felkönyörgöm magam, az állójegy 200 Rubel.

Nove Afonnál újabb igazoltatás, de ezúttal megvár a marsrutka, 10 perc múlva az állomáson leszállok, ott újabb igazoltatás. (Ennyire nem bíznak egymásban vajon?) Elindulok a tengerparton, nagyon szép, hangulatos, bár az elhagyatott fagyizók, saslikosok azért beszédesek.

[tipikus grúz ábrázolás egy elhagyatott saslikos oldalán]

A tengerparton csupa üresen, kiégve, felgyújtva, félig lerombolva álló, egykor grúzok lakta ház áll.

Kiszúrom a kolostort, a bejáratánál újabb igazoltatás. Mi a franc folyik itt?

[a női látogatóknak kötelező a fedett fej és térd, kendőt a bejáratnál lehet kölcsönözni]

A kolostor még ilyen lepukkant állapotban is nagyon impozáns, a bazilika belülről nagyon szép freskókkal van díszítve, és mivel "csak" 200 éves, még egész jó állapotban is van. A sós levegő persze itt-ott kikezdte a főkupola Jézusát, de ha jól láttam, a külső homlokzattal együtt ezt is fel fogják újítani.




A kolostorból még szebb a kilátás, a borult idő ellenére látszanak Szukhumi házai.
De látszik más is: az öbölben állomásozó két hadihajó. A nemzetközi egyezményeket és jogot semmibevéve az orosz fekete-tengeri flotta több hajója is a partoknál várakozik.


Péntek reggel óta nem volt szerencsém folyó vízhez (mennyire tudom most értékelni Názi hideg vízét!) és részben ebből kifolyólag szükségleteim elvégzéséhez se. 2 nap nem a világ, ezt pláne remélni fogom este is, amikor a helyzet még mindig változatlan. Nove Afonban ugyanis egyáltalán nincs ma víz, a nyilvános wckről meg ne is beszéljünk... Nem tudom mióta nincs víz, de az állapotokból ítélve utoljára a háború előtt öblíthették le a koedukált guggolós cuccokat.

A kolostorból lefele egy másik úton megyek, ami nemcsak azért jó ötlet, mert így elkerülöm a zsírnyakúakat, hanem mert sikerül másik 200 Rubelért egy Abkházia térképet beújítanom. A városka központjának számító parknál újabb zsírnyakú, újabb igazoltatás. Kezdem baromira unni.
A park cserébe magányában is szép, valahogy a letörtkarú szovjet diszkoszvető lány szobrát nézve el tudom képzelni, milyen volt, amikor még igazi béke volt, örmények, grúzok, abkházok, görögök, oroszok, keresztények, muzulmánok, zsidók ücsörögtek itt a padokon. Most a kóbor kutyán kívül csak én ülök itt.


Egy kávé után, ami a kis tó közepén kialakított büfé teraszon sikerül meginni

(a videón látszik, ahogy a forró kvarcban forr fel a kávé) indulok a cseppkő-barlanghoz, közben ilyeneket látok:






500 Rubelért vasúttal bejárható az aggtelekihez hasonló barlangrendszer, fotózni viszont nem lehet, cserébe 1000 Rubelért megvásárolható egy album, inkább kihagyom. A barlang bejáratához egy háromemeletes épületet húztak fel, a tetején étterem vár. Pajtás-jellegű menza ez inkább, alu-evőeszközzel meg tányérral, de a saslik tényleg nagyon finom. A borkészítéssel érezhetően hadilábon állnak [bár Eörsi Matyi tegnap azt írta, hogy ő ivott jó abkház vöröset], édeskés-savanykás a vörösbor, de a kilátás mindenért kárpótol.

Zsírnyak után vissza a parta, útközben belebotlom ebbe:


A '92-93-as háború nove afoni katonai áldozatainak emelt emlékmű, belül kis múzeummal.

[az indoklás az etnikai tisztogatásra: a grúzok csak a XIX. század végén kezdtek tömegesen betelepülni. Annyira ismerős...]

Miután csinálok pár képet, na mi történik? Pontosan. Kiegészítő kérdés: minek csinálom a képeket? Nem tudom, minek kell permanensen hülyébbnél hülyébb kérdésekre válaszolnom egy nemlétező ország magukat a rend őreinek tekintő zsírnyakú korrupt disznóinak, de azt hiszem ezen a ponton veszítettem el a türelmemet. "Mert így van kedvem" - válaszolom szemrebbenés nélkül magyarul. Láthatóan megdöbben, hogy nem oroszul válaszolok, ingerülten közli, hogy "nye panyimaju" (nem értem). "Vi nye gavaritye pavengerszkij, ja nye gavarju paruszki, vszje." (Ön nem beszél magyarul, én meg oroszul, ennyi.) Morog valami, nem értem, nem is érdekel, visszaadja az útlevelemet és elküld onnan.

[ha jól gondolom, a delikvens középen Raul Khadjimba, az oroszok leghűségesebb helyi szövetségese, jelenlegi alelnök. Barátai is kedves embereknek tűnnek.]

Elsétálok a marsrutka megállóig, irány Gagra, az orosz határhoz közeli Siófok-típusú üdülőváros. Szokásos igazoltatás. Az indulásra várva meglátom ezt a molinót azt hiszem, kezdem érteni, mi ez az igazoltatási láz.

Május 9, a győzelem napja. A neo-szovjet putyini ideológia egyik legfontosabb eleme a Szovjetunió minden értelemben vett rehabilitálása, erre pedig az egyik legjobb eszköz a vitathatatlanul fontos és dicsőséges győzelem a náci Németország felett, ezért a győzelem napi parádé és ünnepség az egyik legfontosabb állami ünnep a putyini Oroszországban. A Szovjetunió legszebb napjaiban látott monumentális parádékat megszégyenítő putyini katonai szemléket érthetően szigorú biztonsági intézkedések előzik meg. Arra viszont nem gondoltam, hogy ez a műsor, ha kicsiben is, de itt is megismétlődik. (Oroszországon kívül azt hiszem csak Lukasenkónál és Ukrajnában megy ez a műsor, utóbbinál abszolút érthetően. Biztos hiányos történelmi ismereteim okozzák, hogy hirtelen nem tudok egyetlen abkház tábornokot sem megnevezni a győztes Vörös Hadseregből.)
Erre jön rá, hogy láthatóan nem orosz/ukrán turista vagyok, tehát biztosan valami rosszban sántikálok.
Az út Gagrába 400 Rubel, az aszfaltozás - hiszen itt, ellentétben Szukhumitól délre, a Grúzia felé vezető úton oroszok is közlekednek - tökéletes, teljesen új. Ahogy az ellenőrzés is. Egészen sokáig gond nélkül megúszom az utat (4 igazoltatás, de a marsrutka megvár), de amikor elérjük Gudautát, leszállít az illetékes zsírnyak, nem mehetek tovább. Se a könyörgés, se a belengetett pénz nem segít, mosolygósan határozott, kizárt dolog, hogy átengedjen. A marsrutka sofőrje rendes, a fele pénzemet visszaadja és közben szomorúan annyit mormog a bajsza alatt: Erunda! (Marhaság!)

A helyzet hasonló, mint délelőtt, itt kicsi az esély, hogy marsrutkát fogjak. Fogalmam sincs, mennyire bevett szokás a stoppolás, de nincs jobb ötletem. Bő óra eltelik, mire megáll egy autó - egy taxi. Ő is tudja, én is tudom, hogy annyit kér, amennyit akar. 1000 Rubel, 600-ra sikerül lealkudni. A szívbaj kerülget, de már esteledik, eszem ágában sincs itt ácsorogni. Érdekes, a taxit nem állítják meg a zsírfejek, 7-re Nove Afonba érek. Igazoltatás a marsrutkánál, de fél 9-re Szukhumiba érek. Ha valamelyik Woody Allen klasszikus hősnője lennék, úgy basztam volna a földhöz a táskámat a "paszport!" felszólításra Szukhumiban, hogy csak úgy repkedtek volna mindenfelé a fényképezőgép darabjai. A nap közel felét igazoltatással vagy ennek köszönhetően marsrutkákra várakozással töltöttem. Nonszensz. Lesétálok a tengerpartra kiszellőztetni a fejemet és egy kicsit lehiggadni. Egy lélek sincs.
Hazaérve kiderül, hogy továbbra sincs víz, talán majd hétfőn. Ljevának elmesélem a napomat, kicsit tudok oroszul, ő kicsit tud angolul, nagyjából megértjük egymást. Kiderül, miért szállított le a zsírnyak Gudauta előtt. A városban lévő orosz támaszpont miatt külföldiek (értsd: nem orosz/ukrán/abkház) általában nem mehetnek be a városba, esetleg hajóval megpróbálhatok eljutni Gagrába, bár szerinte semmi érdekes nincs ott. Klassz.

* Nagybácsim kommentje az abkház vendégszeretetre