Utolsó, hosszú nap az örményeknél

[további képek Örményországról itt, Karabakhról pedig itt.]

Agdam után persze egyből hazarohantam, letöltöttem a képeket, duplikáltam őket, ha lett volna internetem, szerintem el is küldöm valahova, nehogy eltűnjenek a képek. :)

Aztán elindultam múzeumozni. Emlékeztem arra, hogy 5 éve nagyon jót szórakoztam a Nemzeti Múzeumon. Hát, a hely nem sokat változott...

A múzeum ingyenes, egy nagyon kedves fiatal lány az angol kísérő, csak kicsit van bemagolás-érzése a beszédének. Van itt minden, ami egy ká-európai vidéki helytörténeti múzeumban szokás: jelentéktelen ókori pénzérmék, kő- és vaskori eszközök, népviselet, a környék élővilágának gipszből készült bemutatása. Ami mégis varázslatossá teszi a helyet, azok a kommentárok. Aki idáig ellátogat, megtudhatja például, hogy nemcsak a számítógépet és a színestévét, de az űrsiklót is egy karabakhi találta fel. Vitának nincs helye, a lány annyi kompromisszmot enged meg, hogy talán az illető nem volt karabakhi, de a felmenői mindenképp innen származtak. Az azeriekről egy szót szól: "the invented nation called Azeris" ezt-meg-azt hagyták az enyészetnek a Szovjetunió idejében.

Előbújik belőlem a kisördög és megkérdezem tőle, hogy szerinte mi értelme van Karabakh függetlenségének. Meglepődök: semmi, válaszolja. Szerinte csatlakozni kellett volna már rég az anyaországhoz (ő így mondja: Mother Armenia). A tárlatvezetés végén felhívja a figyelmemet, hogy nyílt két új múzeum is. Ülsz?

Az egyik a Halott Katonák Nemzeti Múzeuma. A másik pedig az Eltűnt Katonák Nemzeti Múzeuma. Elmebajból volt elég aznapra, túl sok kedvem nincs két múzeumot megnézni halott és eltűnt katonákról, de azért az előbbibe bekukkantok. Vezetés nincs, mondjuk minek is, képek mindenhol: született ekkor, meghalt (kb) ekkor, itt és itt. Vannak persze fegyverek, táskák, térképek, mindenféle személyes tárgyak, de engem valahogy ez nem tud megérinteni Agdam látványa után, az Eltűnt Katonák izéjét ezért kihagyom.

Az időközben brutál felhőszakadássá fejlődő nyári zápor ellenére elszaladok a postára. Itt ugyanis kiadnak saját bélyeget, nem is csúnyák és a képeslapok... Hát, minden pénzt megérnek. Küldtem is haza néhányat, mindig öröm hülye helyekről lapokat kapni, nem? :)

...

[Stepan szobra. A "kert" azt jelenti: aki épít]
Azért két vicces dolgot Karabakhból még elmesélek. Öt éve rendesen szívtunk, mert egyetlen automata se fogadta el a Visa kártyákat, csak MasterCardot és valami örmény izét. A tartalék dolláromat éltem fel, amire persze lehet mondani, hogy pont ezért van az embernél, de én azért nem így terveztem. Mindenesetre indulás előtt most direkt megkérdeztem a konzult Jerevánban, hogy van-e automata, ami elfogadja a Visa kártyákat. "Yes, of course, we have plenty of them!". Hát jó, akkor nem veszek ki egy csomó készpénzt, hogy aztán legyen miért idegeskedni.

Jere, mint kiderült, biztosra ment, nála volt elég Dram, hogy akár oda-vissza taxizzon egyedül Karabakhba. Nekem viszont első este ki kellett vennem pénzt a "plenty" automata közül valamelyikből.

Igen, nyilván, nem volt. Illetve igen, egy darab. Nagy nehezen megtaláltuk, meg is nyugodtunk mindketten. Előveszem a kártyám, bedugom a nyílásba, villan a képernyő, kiír valamit örményül és semmi. Se kártya, se pinkód kérés, se pénz, se semmi. Azért képzeld el, hogy mindez egy senki által el-nem-ismert ország nevenincs bankjának automatájánál történik. Ott álltunk Jerével, én éppen készültem puszta kézzel nekiesni az automatának, hogy kirimánkodjam belőle a kártyámat, amikor észrevettük, hogy a bank függönye meglibben. Bár a munkaidő már lejárt, szerencsére mégis dolgoztak még páran. Elmagyaráztam, hogy megette a kis genya a kártyámat, és ha pénzt nem is adnak, a kártyát mindenképpen kérem vissza. Gond egy szál se, pár perc múlva kiadja a gép a kártyát, a bank ügyvezetője vakarja a kobakját, nem érti, mi lehetett a baj, még kódot se kért. Próbáljam meg újra. A kód beírása közben atomvillanás, kártya sehol. Pár perc után újra megkapom a kártyát. Harmadjára már eljutunk a mennyit szeretnél kivenni kérdésig, amikoris hosszú gondolkodás után közli a gép, hogy not enough funds. Kizárt dolog - hacsak az előbbi két tranzakció során nem vették le az összes pénzemet. A muki ezzel befejezettnek tekinti a dolgot, de nem engedem, érzem, hogy lassan megoldódik a helyzet. Kisebb összeggel próbálkozom (40.000 helyett 20.000-rel) és lám-lám, működik! Újra bedugom, megint mondom neki, hogy 20.000, megint működik és bár nyerésben vagyok, többször nem próbálkozom, tudni kell megállni. Jere kuncog mellettem, mire a muki széttárja a karjait: "Ploha szputnyik!" Hát igen, még a műhold is szar...
[gender equality: a karabakhi nők a XX. század közepéig eltakarták szájukat, férfi jelenlétében nem szólalhattak meg, férjükkel is gyerekeiken keresztül kommunikáltak...]
A másik mókás történet a simkártyához kapcsolódik, mert természetesen az örmény kártyám mégsem működött, pedig Jerevánban a lány elvileg beállította, hogy használhassam Karabakhban. Tudtam, hogy ha hamarosan nem írok legalább a papának smst, a fél NATO engem fog keresni. Jere finn száma természetesen szintén nem működött, de hát logikus is, hogyan kötne roaming szerződést egy finn szolgáltató egy nemlétező ország nemlétező mobilszolgáltatójával?
A korábbi tiltást feloldva mostmár nem lehetetlen külföldieknek simkártyát szerválniuk a Karabakh Telecomnál (mottó: Always at reach! Aham, persze...). Nem lehetetlen, mert ha az ember "letétbe helyezi" az örmény simkártyáját, akkor megkapja a karabakhit. Így lett karabakhi számom - tényleg, aki kapott tőlem smst, elmondhatná, mi volt a számom, kiváncsi vagyok, hogy oldották meg az országkód után a helyzetet (azt ugyanis nem kétlem, hogy elsőre örménynek tűnt a szám). Az Always at reach! mögül hiányzott az apróbetűs rész (if applicable): Egyesek soha nem kapták meg az smseimet, másoktól meg nekem nem jött meg. És mint egy jó régi távolsági hívásnál, volt egy 3-4 mpes csúszás, ami az elején igen nehézkessé tette a papa megnyugtatását... :)

...

[a jereváni pályaudvar wcpapír árusa]

[rózsaszínben látják Jerevánt]

Másnap reggel korán keltem, minél hamarabb szerettem volna visszatérni Tbiliszibe. Stepanakertből elvileg 7-kor indul A marsurtka, de amikor fél nyolckor is hárman ücsörögtünk, inkább fogtunk egy taxit. A különbség 3000 dram, de egyrészt ezerszer kényelmesebb és gyorsabb, másrészt pedig azonnal indul. Koradélutánra Jerevánba értem,

[a jereváni vasútállomás közérthető tájékoztatója]

az utolsó Tbiliszibe induló marsrutkáig még volt pár óra, úgyhogy elnéztem Echmiadzinba.

Echmiadzin az örmény kereszténység vallási központja, sokan az örmény Vatikánnak is nevezik. Egy kis városka Jerevántól 10 percre, sok régi templommal, kolostorral - ahogy annak lennie kell(ene).

[a főtemplom kupolája]

[csak egy oszlopfő, de nekem nagyon tetszett]

Talán túl sokat vártam a dologtól, bár az is lehet, hogy a karabakhi templomok után nehéz lett volna szebbet látni, de csalódás volt. Tessék, képek alant.


Echmiadzinban fantasztikus kincseket őríznek, ezek megtekintéséhez viszont külön engedélyt kell kérni az egyháztól, ami legalább egy napot vesz igénybe - így sajnos nemcsak én, de most Te is lemaradsz erről, sajnálom.

A marsrutka késő este letett a Marjanishvili utca elején, boldogan slattyogtam haza Názihoz, aki éppen lefeküdni készült - most is volt nagy örömködés, kitárta karjait, kaptam megint puszit (grúz szokás szerint csak egyet): ghame misvidobisa semi bausebli - jó éjszakát gyermekem mondta és lefeküdt aludni.

Cigi és fogmosás után én is lefeküdtem aludni, majd pár óra múlva elkezdődött a legviccesebb és legelmebetegebb hetem Tbilisziben... De erről majd a következő postban. :)