2010. május 23.

Susi, Gandzaszar, Dadivank


Reggel elindultunk Susiba, a fővárostól 10 kmre fekvő városba.

Susi egykor Tbiliszi mellett a másik nagy kulturális központja volt a Kaukázusnak, együtt éltek itt örmények, kurdok, azeriek, görögök, orosz zsidók. A városban számtalan templom, mecset és egy zsinagóga is volt, mára mindebből nem sok maradt.

A kegyetlen és rendkívül véres háború egyik legfontosabb helyszíne Susi volt. Az egykor 40.000-es, ma mindössze 20 ezres város ugyanis egy Stepanakert fölé magasodó hegy tetején fekszik, az azeri csapatok két évig innen lőtték a fővárost. Susi védelmének irányitója az a Shamil Basayev volt, akit korábban az oroszok vetettek be a grúz-abkház háborúban, majd a karabakhi háborúból hazatérve az egyik leghírhedtebb csecsen hadvezér lett - az oroszokkal szemben természetesen.
[az egyik mecset]
A karabakhi katonák végül egy bravúros sziklamászás keretében elfoglalták a várost, ezután nem sokkal pedig az azeriek tűzszünetet kértek és a háború véget ért.
Az örmények leromboltak minden azeri házat, a többiek pedig még a háború elején elmenekültek.

[A képen jól látszik, hogy az alsó szinten laknak, a felsőn nem. És így néz ki minden ház.]

A városban azóta szinte megállt az élet. Ugyan felújították a főtéren a templomot és három iskolát is, de a városban nem történik semmi. Munka nincs, romok és a szebb múltat idéző feliratok annál inkább.

[a felújított templom, az ország vallási központja]
[egy másik mecset kívülről]

[és belülről]

Susiból északra indultunk, Gandzaszarba, útközben azért megálltunk Karabakh jelképénél: Patik és Tatik szobra, vagy ahogy a helyiek hívják "Mi és a hegyeink". Azt hivatott jelképezni, hogy mélyen a hegyekben gyökerezik a karabakhi nép és hiába próbálják meg eltüntetni őket, újra kisarjadnak. Elég beteg elképzelés, főleg annak fényében, hogy végül az azerieket tüntették el az örmények és nem fordívta. Whatever.
[útközben. Nem véletlenül Hegyi-Karabakh Hegyi-Karabakh]


Gandzasar 1216 és 1266 között épült egy hegytetőn. A kolostor teljesen épen vészelte át az évszázadokat, az egyik legrégebbi intakt örmény templom a világon. Ezen a honlapon túl azon, hogy sok érdekes infóval találkozhat az ember, ízelítőt kapsz az örmény történelemszemléletről is, ami önmagában megéri.

[mesés a templom belseje is, ami 800 éve Karabakh, vagy ahogy a helyiek gyakran nevezik, Artsakh egyik vallási központja]
Az út nagyjából eddig volt felújítva, innen elég kalandos volt eljutni a Karabakh észak-nyugati végén fekvő vadregényes helyre, Dadivankba. Útközben azért itt megkértem Nelsont, hogy álljunk meg egy pillanatra.
Ezt a valamit egy orosz valaki művelte. Úgyse találod ki, mi a neve a "szállodának": Titanic.
[ööö... izé]

[mártózunk egyet?]
Azóta utánakerestem a helynek, egy lengyel csaj beszámolója szerint ingyen lehet itt lakni, mert úgyis veszteséges az egész, az orosz ismeretlen pedig nagyon szereti Karabakhot, úgyhogy nem zavarja. A beszámolóból az is kiderül, hogy van az első emeleten egy kínai étterem, amiben három echte kínai dolgozik. Csudijó lehet.

A háború nyomait még mindig nem sikerült teljesen eltakarítani:
[Dadivank látképe]
Dadivank helyén az első fatemplom a második század végén épült, az első kőtemplom, aminek egy része ma is áll, a 800-as évek elején. A ma látható komplexum a XI. században épült fel, azóta lényegében változatlan. Mindez a semmi kellős közepén.

[a mauzóleum tornya, ahol Artsakh első két hercege nyugszik]


[a főtemplom (épült a X. század elején), aminek oltára alatt 3 éve feltárták St. Dadi sírját]

[az egykori szeminárium bejárata]
Dadivankból visszaindultunk Stepanakertbe, mert kezdett esteledni és eleredt az eső. Bár Nelson a Nivával csodákra képes, ezeken az utakon szakadó esőben közlekedni valahol az életveszélyes és a lehetetlen között van. Martakert mellett egy kis bódénál ettünk valamit, isteni volt. Szegény Jere vega, ami a világnak ezen a részén nem túl egyszerű.
Egyrészt nem nagyon értik az emberek, hogy mi ez, másrészt itt még a zöldséglevesbe is tesznek egy-két zsíros húsdarabot, "csak a zíze miatt". Végül került némi főtt tojás, padlizsán és kecskesajt, mi meg saslikoztunk Nelzonnal. A kávénál elővett a kabátzsebéből egy kis levélkét meg ezt a két képet. Elképesztő...
[Nelzon, a belga muki, a Niva és Andris, 5 éve.]

[szerintem nagyon kemény az egész... :)]

Este elmentünk enni-inni Jerével. Azért szeretek egyedül utazni, mert vannak dolgok, amiket mások egyáltalán nem akarnak megnézni, én viszont mindenképpen. Máskor meg engem untat halálosan az, ami mást tűzbe hoz. Az utazás önmagában élmény, amit persze jó lenne olyasvalakivel megosztani, aki szintén értékeli és szereti ezt, de ha nincs ilyen (és most nincs), akkor kényszerből tuti nem szegődök valaki mellé. Jerével viszont nagyon jól kijöttünk, egyáltalán nem bánom, hogy együtt nyomtuk végig a napot.

4 megjegyzés:

Szebasztián írta...

Kornél megy valami örménybarát konferenciára, Ciprusra...
Hiába élni tudni kell ; )

De neked több jut az élményből.

A karabah-i kolostorokról szóló részt nagyon vártam. A honlap (és persze a leírásod) nagyon érdekes, még kishazánkról is találtam valamit.

Andris írta...

:) Kornél, örmények, Ciprus... jó lesz! :))

Most írom az agdami bejegyzést, azt is fogod szeretni szerintem. :)

Anna írta...

Elképesztő Nelson két fényképe... (Meg a tieid is:))

Unknown írta...

Hallatlanul fontos, amit csinálsz!!
Olyan helyekről, jelenségekről és nem utolsó sorban kultúráról írsz, amiről nem sok fogalma van az embereknek.
Könyv és oersze tele fotókkal!

S. Mari