Beutazás

[A senki földjén]

Hülye országok határán hasznos:
- Az elején eldönteni, mennyi pénzt szánsz az átjutásra
- Végig minél inkább elvegyülni a helyiek között és úgy viselkedni, ahogy ők
- Komplett hülyét játszani a hatóságok előtt
- Ha beszélsz is közös nyelvet velük, ezt jobb, ha csak te tudod
- Váratlan pillanatokban ártatlan szemekkel „turiszt, tyuriszt” szavakat emlegetni
Ügy döntöttem, hogy legfeljebb 500 Rubelt vagyok hajlandó tejelni a határon, de ennél kevesebből is megúsztam végül.
Az Enguri hídjához egy Lariért elvittek, onnan viszont lehetett gyalogolni pár kmt a senkiföldjén.
A folyó grúz oldalán grúz és EU zászló lobog, a kis konténerben néhány rendőr és katona beszélget, nem néznek ránk, az első akadályt tehát simán vettem.

[A grúz "határállomás"]

A konténerrel szemben szamár-vontatta szekér várja a csomagokkal közlekedőket és időseket, 1 Lari/10 Rubel a tarifa, minden más közlekedési eszközhöz hasonlóan ez is csak akkor indul, ha megtelik. Mivel csak egy néni ült a szekéren, jobbnak láttam gyalogolni.

Jobban jártam, Timur ugyanis 4 nehéz csomagot cipelt, így nem pusztán talpig sötétben (fekete cipő, fekete pulóver, sötétkék farmer, sötétkék póló) sétáltam át az hídon lévő orosz „békefenntartó” ellenzörzőponton, mellette és két csomagjával a kezemben biztos lehettem, hogy nem állítanak meg az oroszok. Timur után én is elmormogtam feléjük egy zdraszvujtyemet, kerülgettük kicsit a beton tankcsapdákat és már el is hagytuk őket.
A legneccesebb részén az útnak sikerült átjutni, odafele ugyanis a grúzokat nem érdekli semmi, az abkházoknál a már neked is bemutatott „clearence paper” után túl sok probléma nem lehet, az orosz „békefenntartók” viszont úgy őrzik a békét, hogy lehetőség szerint senki ne jusson át rajtuk, aki nem odavaló vagy orosz - turista. A Novaya Gazeta (Politkovskaya utolsó munkahelye) újságírói pont annyira nem szívesen látott vendégek, mint a külföldi diplomaták, a grúz menekültek vagy a magamfajta fickók.
A híd túloldalán kis abkház katonai bázis van, az útlevél ellenőrzést nem úszom meg.

[Az enguri hídján, szemben az abkház oldalon lévő orosz (!) katonai bázis]

A kartonkaibában vodkázó-dohányzó roppant egyszerű lélel pesti ellenőr-stílusban kéri az útlvelemet. Nincs vízum, paka, vágja oda és ajtót mutat, rám se néz. Nincs, még jó, hogy nincs, azt majd azután kapom meg, hogy átengedtél és regisztrálok Szukhumiban. Mutatom neki a kinyomtatott hivatalos bumácskájukat. Néz rám meredtem, értem, kezdődik. Azért párszor még próbálkozom: ja turiszt vengerszki, Szukhum, víza, bamm – csapok egyet a tenyerembe, de ő nem csap bele.
100 Rubel nem a világ, előveszek egyet a zsebemből: „Szkolka víza? Szto Rubli?”, szótértünk, ketten vannak, úgyhogy 200 Rubel lesz.
Elkéri a papírt, kinyit egy megsárgult, kockás füzetet, a mai napra egy név van beírva, Gasparyan, egy örmény. Mivel tudom, hogy kivételesen mindent előírásszerűen intéztem, ezért nem izgulok. Nézi a papírt, nézi az útlevelemet, nézi a 200 Rubelt, néz engem. Felhajtja a pohár vodkát, behívja valamelyik beosztottját, engem kiküld, menjek a pár száz méterre álló marsrutkához, majd hozza az útlevelemet. Aha, nyilván. Inkább kilépek az aktóan és udvariasan befelé fordulva rágyújtok.
20 perc, 2 telefon és egy másik megsárgult füzetbe feljegyzett adataim után visszakapom az útlvelet, mehetek. Szívélyes fogadtatás. A korábbi marsrutka már természetesen elment, 40-50 perc ácsorgás után (a legközelebbi település Gali, 10-15 km-re lehet) megjelenik egy másik. Igor kedves muki, egy csoportot vár, de ha nem lesz sok csomagjuk, végigállhatom az utat. Uszkve 3 órával azután, hogy elhagytam Zugdidit, megérkeztem a tőle 30 kmre lévő Galiba.
Nyomasztó. Az út maga a halál, ha ismered azt, amikor a megmaradt aszfalt többet árt, mint használ, akkor ez pont olyan volt. Galiban 3-4 kiégett, elhagy(at)ott házra jut 1 lakott. Döbbenetes látvány, mint egy szellemváros, pedig itt még élnek grúzok. A valaha gyerekektől hangos iskola ablakain faágak kandikálnak ki, az udvaron derékig ér a növényzet. Csak azért nincs olyan érzésem, mintha még mindig zajlana a háború, mert teljes a csend.

[Szergej Bagapsh, de facto elnök. Feladat: számold össze a képen látható telefonokat!]

Igor a „buszmegállóban” tesz le, ahol néhány zsiguli meg egy volga áll a Cyxym táblájú marsrutka körül.

A fiatal sofőr alszik, egyetlen középkorú nő ül hátul, fogalma sincs, mikor indulunk. Közel 2 óra ácsorgás után a lassacskán félig megtelő marsrutka elindul.

[Gali főtere, az épület egykor az Iparcikk-Tüzép keverékének adott otthont a tábla tanúsága szerint]

Még nincs sötét, de kezd lemenni a Nap. Éppen, hogy elhagyjuk a várost, amikor abkház ellenörzőponthoz érünk. Nem hallom, hogy pontosan mit beszélget a sofőr és a katona, de amikor elsétál a kocsi mellett a katona és rámnéz, már sejtem.
Leszállok, a katona átnézni az útlvelemet, majd megkérdezi, mit csináltam Moldovában. Komolyan, mint a Szezám utcában: ekék, tekék zekék, a kedvenc színem nem érdekelné? Turiszt, próbálom annyira kedvesen, amennyire csak tudom. Kipakoltatja a táskám – ez a határon elmaradt – az útlevelemmel elsétál a bódéjáig, telefonál, visszajön, ideadja az útlevelmet, hátatfordít és odamondja: davaj!
Ez még kétszer ismétlődik meg a két órás út alatt, bár a csomagjaimat csak egyszer kell kipakolni.
Szukhumiban az állomáson este 8 körül már egy lélek sincs.

A sok újdonság közül az első, ami feltűnik, hogy alig szinte nincsenek taxik. Ez baj, mert nincs Szukhumi térképem. Beülök a sarki presszóba inni egy kávét, meg persze egy sört is, a hosszú út örömére.


Egy darabig céltalanul sétálok a fő utat/teret keresve, amikor feltűnik végre egy. Ulica Gogol, tricat-agyin pazsaluszta. Dvaszot rubli, rablás, de nem érdekel, szeretném végre lerakni a hátizsákom, arcot-kezet mosni és enni valamit.
Rustam kertjében kisebb szökőkútként tör fel a víz, amikor kinyitom az aluminium kertkaput. Lövöldöztek a barátaival és sikerült véletlenül eltalálni a csövet, sajnos nem tudok ott aludni. De van egy bátyja, Ljeva, aki tíz percre lakik tőle, nála elalhatok a nappaliban. Mivel Rustamnál nemcsak csőtörés volt, de egy Rezsőt megszégyenítő méretű keverék vadállat is szabadon kószált a kertben, annyira nem bántam.
Ljeva a tenger mellett, egy hat szintes panel legfelső emeletén lakik. Az abkház "hadsereg" századosa, akinek két napja focizás közben kiment a térde, azóta otthon fekszik.

2005-ben, amikor Jerevánban voltam, akkor láttam ezt a dilit: a panelházak vízellátása úgy működik, hogy elvileg minden nap a lajtoskocsi jön, feltölti a ház néhány száz literes víztartályát, aztán addig van víz, ameddig ki nem fogy. Kiderült, itt még mindig ez a rendszer, viszont aznap nem jött a lajtoskocsi - ennyit a mosakodásról. Ljeva nappalijának kanapéját és foteljét összetolva kész is volt az ágyam négy napig.